Take it easy

2014. október 16.

Wolfgang Amadeus Mozart: Così fan tutte – felújítás a Magyar Állami Operaházban, 2014. október 10., 12. BÓKA GÁBOR kritikája

Don Alfonso: Kálmán Péter (fotó: Mányó Ádám)

Don Alfonso: Kálmán Péter (fotó: Mányó Ádám)

„Non son cattivo comico”„Nem vagyok rossz komédiás”, mondja Don Alfonso a Ferrando és Guglielmo távozása fölött merengő tercettet követően, rögvest mintegy visszavonva, idézőjelbe téve annak finom líraiságát. Ez az egyetlen példa is érzékelteti, hogy a Così fan tutte, mely felfogható a férfi és a női lélek mélységeit boncolgató, a két nem viselkedésmintáit górcső alá vevő pszichodrámaként, egyben mindvégig komolyan vett komolytalankodás: Mozart a mű legváratlanabb pillanataiban kacsint ki ránk, hogy maga kérdőjelezze meg a szereplők érzelmeinek hitelességét, cselekedeteik motivációját. Az opera ezen tulajdonsága kezdettől fogva zavarba ejtette a befogadókat: meggyőződésem, hogy a kritika és a közönség ezért nem tudta majd másfél évszázadon át se kiköpni, se lenyelni a Cosìt – Mozart halála után jóformán eltűnt a színpadokról, és egészen a XX. század közepéig nem is éledt újjá; a zeneesztéták pedig még ekkor is tanácstalanul méregették a darabot, mint ami a rossz szövegkönyv ellenére is meglepő módon jól sikerült.

Manapság viszont már illik komolyan venni a Cosìt, s az utóbbi fél évszázad előadás-története során ki is alakult a mű megközelítésének két lehetséges, komolyan vehető iskolája. Egyrészt a tradicionális színre állításoké, melyek nagyjából híven ragaszkodnak az eredeti cselekményvezetéshez, és ízléssel, a figurák lélektanát nem újszerűen, de pontosan végiggondolva állítják színpadra a darabot (ilyen volt például Nicolas Hytner glyndebourne-i rendezése, melyet hat éve a Művészetek Palotájában is láthattunk). A másik iskola, melyet jobb híján modernnek nevezhetünk, mélyebbre ás: új viszonyrendszereket, új lélektani rétegeket tár fel a műben, amely ezzel szoros összefüggésben többnyire elkomorul, vagy finoman lebegő, néha pedig harsányan kacagó humora legalábbis szarkasztikussá válik (mint Kovalik Balázs rendezése volt a Mozart-maratonon). Két lehetséges út, egyformán értékes művészi eredményekkel – ám egyik sem számol a műnek azzal a játékosságával, kétértelműségével, komolyságba rejtett komolytalanságával, melyet az imént már említettünk, s mely meggyőződésem szerint a mű lényegi része. Éppen ezért nem tudok legyinteni egy olyan előadásra, mely a Cosìnak éppen ezt a tulajdonságát emeli ki, s állítja mintegy középpontba – még ha ugyanakkor lemond is arról, hogy új értelmezési lehetőségeket keressen a négy fiatal bonyolult kapcsolatrendszerében.

Jelenet az előadásból (fotó: Mányó Ádám)

Jelenet az előadásból (fotó: Mányó Ádám)

Jiří Menzelt – jelen operaházi bemutató rendezőjét – ugyanis valóban nem érdeklik a fiatalok; pontosabban éppen csak annyira, amennyire Don Alfonso számára fontosak – mert Menzel számára Don Alfonso a fontos. A Cosìt lélektani drámaként értelmező előadások rendre elmennek Don Alfonso alakja mellett: vagy túlértelmezik, olyan motivációkat erőltetve rá, melyeket a darab egyszerűen levet magáról, vagy nem tudnak vele mit kezdeni, hiszen nem illeszthető bele a „szerelmesek iskolájának” történetébe. Menzelt azonban Don Alfonso lélektanának megfejtése sem érdekli: ő ábrázolja az öreg filozófus alakját, képet fest róla – s mit tagadjuk, ez művészi önarcképnek tűnik. Don Alfonsóban – ezt kíméletlenül pontosan látja Menzel – nincsen semmi magasztosan rossz, netalán démoni: kiábrándultságából csak kisszerű cinizmusra, szójátékokra és útszéli filozofálgatásra futja. Egyetlen dolog tudja izgatni: a játék. Ez azonban minden percben, s minden körülmények között. Eljátssza, hogy lányok hűségét érintő fogadást is félvállról veszi: lebiggyesztett ajka, kelletlen arckifejezése már a játék része. (Emlékszünk még Menzel nyilatkozataira a premiert megelőzően? Mintha az is a játék, az előadás része lett volna.) Soha, egyetlen pillanatra sem mutatja, hogy élvezi, amit csinál – de különben miért csinálná? S az öreg cinikus, aki talán maga előtt is titkolja, mennyire fontos neki, hogy emberek sorsába avatkozhasson, akár valójában, akár csak játékból, alig észrevehetően bonyolítja a manipulációt: egyetlen látható eszköze sétabotja, mellyel egy-egy alkalmas pillanatban terelgeti a szereplőket – mintha csak a nagy varázsló tartaná kezében pálcáját. A négy fiatal és Despina pedig bábuk módjára engedelmeskednek neki.

Despina: Baráth Emőke (fotó: Mányó Ádám)

Despina: Baráth Emőke (fotó: Mányó Ádám)

Igen, ebben az előadásban a fiatalok jobbára önálló jellem nélküli figurákká egyszerűsödnek; olyasmit látunk viszont a színpadon, mint amit ötven évvel ezelőtti Così-elemzésekben olvashattunk a darab szereplőiről más Mozart-hősökhöz viszonyítva. Ám észre kell vennünk, hogy mindez nem azért van, mert a rendezőnek nem volt róluk mondanivalója; Don Alfonso látja őket így, üres, élettelen bábnak, akiknek pár pillanatra elkomolyodó, ám alapjaiban mégis felületes érzelmeivel kockázatmentesen szórakozhat. Az idős, kiábrándult filozófus (művész?) véleménye ez a fiatalságról; nem didaktikusan tudomásunkra hozott, ám mégis érzékelhetően kiábrándult benyomás. Egynézőpontú, mint Menzel rendezői filmjeinek szinte mindegyike. Hogy ez elszegényíti a darab sokszínűségét, többszólamúságát? Meglehet. Ám ennek az egy színnek olyan sok árnyalata jelenik meg az előadásban, amiért mindenképpen érdemes volt megismernünk.

Dorabella és Fiordiligi: Balga Gabriella és Celeng Mária (fotó: Mányó Ádám)

Dorabella és Fiordiligi: Balga Gabriella és Celeng Mária (fotó: Mányó Ádám)

A szereposztás nagy erénye, hogy az énekesek egységes elvek mentén közelítenek Mozart zenéjéhez: s ennek aligha kizárólag generációs okai vannak – mindez a betanítói munka alaposságát is dicséri. Az alakítások egyike sem teljesen kész még, apróbb-nagyobb hiányosságok szinte mindenkinél fellelhetők – ám ezek nem a műélvezetet gátló problémák, hanem a továbbfejlődés lehetőségét előrevetítő momentumok. Celeng Mária és Balga Gabriella Fiordiligije és Dorabellája nem pusztán külön-külön értékes alakítások, de kivételes összhangban léteznek a színpadon: nem tudom, hogy ennek civilben is valós rokoni kapcsolatuk-e az oka, mindenesetre az egymásra hangoltság fontos többletet ad produkcióikhoz.

Fiordiligi és Ferrando: Celeng Mária és Szigetvári Dávid (fotó: Mányó Ádám)

Fiordiligi és Ferrando: Celeng Mária és Szigetvári Dávid (fotó: Mányó Ádám)

S nem pusztán arról van szó, hogy közös jeleneteikben (s ilyenekből szép számmal akad) „veszik a lapot” egymás kezdeményezéseire, de arról is, hogy a két lány jelleme között az előadási hagyományban kikristályosodott karakterkülönbség elhalványulása, úgy tűnik, nem csak a rendezői érdeklődés hiányából, vagy annak leleplező szándékából fakad, de az előadók művészi alkatának felismeréséből is. S ez rögtön nekünk szegezi a kérdést: valóban csak mórikálás lenne Dorabella első áriájának tragikus önsajnálata? S valóban hiteles lenne Fiordiligi az utolsó pillanatig is patetikus kiállása a hűség mellett? Melyiket kell vagy szabad komolyan vennünk – hol játszadozik velünk Mozart? (Az biztos, hogy a második felvonás kezdetén a két lány egyszerre határozza el magát a hűtlenségre – innen nézve Fiordiligi későbbi magatartása legalábbis megkérdőjelezhető.) Ennek megfelelően Celeng Mária kevésbé kőszikla-jellemű, Balga Gabriella kevésbé élveteg a megszokottnál – ez azonban nem jelenti tulajdonságaik teljes kiegyenlítődését. Celeng Máriának több tere jut az érvényesülésre, amit a két áriában, ha nem is minden pillanatban fölényes, de magabiztos énektechnikával és mély érzelmi involváltsággal ki is használ. Balga Gabriellát méltatlanul fosztották meg második áriájától: ily módon ő inkább a többiekkel való interakcióban teljesedik ki – vokálisan is a duettekben nyújtja a legtöbbet, legjobbat.

Ferrando: Szigetvári Dávid (fotó: Mányó Ádám)

Ferrando: Szigetvári Dávid (fotó: Mányó Ádám)

A fiúk között nagyobb a kontraszt, sőt, esetükben talán nagyobb is, mint amit megszokhattunk. Szigetvári Dávid Ferrandója nem annyira férfias, mint inkább fiús, már-már tinédzseres jelenség: fékezhetetlen rohangálása az előadás kezdetén csalhatatlan jele éretlenségének. Ez fontos szereposztói döntés: ezzel Ferrando ábrázolása minden direkt utalás, aktualizálás nélkül kap kifejezetten XXI. századi színezetet – a most felnövő generáció későn érő típusát látjuk benne. S érzékeny rendezői megfigyelés az is, hogy épp az ilyen szertelen fiatalság képes a legváratlanabb pillanatokban a legmélyebb, legárnyaltabb érzelemkifejezésre – az pedig már az énekes dicsérete, hogy mind a bukolikusan szép első, mind a csalódottság miatt felkavaróan szenvedélyes második áriát kivételesen érett énekkultúrával, élményszerűen szólaltatja meg.

Guglielmo: Haja Zsolt (fotó: Mányó Ádám)

Guglielmo: Haja Zsolt (fotó: Mányó Ádám)

Haja Zsolt Guglielmója csak alkatilag tűnik érettebbnek, viselkedésében cseppet sem; az alkati különbség azonban jól megfelel a figura darabban elfoglalt eltérő pozíciójának – Guglielmo kevésbé involválódik a cselekménybe, mint Ferrando, társával ellentétben olykor a külső szemlélő pozícióját veszi fel, mintha egyenesen Don Alfonsóhoz közelítene. Haja Zsolt hangján az első két előadáson a fáradtság bizonyos jelei mutatkoztak – nem csoda, hiszen a premier hetében lényegében minden nap énekelt; rutinját dicséri, hogy az apró jelek sosem növekedtek zavaróvá, s hogy magabiztosan tudott úrrá lenni rajtuk.

Baráth Emőke, Szigetvári Dávid és Haja Zsolt (fotó: Mányó Ádám)

Baráth Emőke, Szigetvári Dávid és Haja Zsolt (fotó: Mányó Ádám)

A legérettebb vokális produkciót Baráth Emőke Despinájának köszönhetjük. Szerepének jellegéből adódóan most nem állíthatja meg a levegőt, mint nemrég Eurüdikéként Gluck operájában; ám a könnyed, légies hangadás, és a mindvégig egyenes rajzolatú, karakteres dallamformálás ezúttal is megteszi a magáét – etalonként állítható a jelen és a jövő Mozart-énekesei elé. Kálmán Péter éneklését joggal érhetik bírálatok: nem csak a hangszín elidegenítően érdes volta, de a magasságok bizonytalansága és olykori intonációs problémák okán is. Ám egyrészt az énekes hangkarakterének idegensége a többi szereplőétől auditíve fogalmazza meg a figura elkülönülését, másrészt színészileg oly tökéletesen hozza a Menzel-alteregót, hogy a mérleg feltétlenül pozitív – mi több: Kálmán Péter nélkül ez az előadás jószerivel elképzelhetetlennek tűnik.

Don Alfonso: Kálmán Péter (fotó: Mányó Ádám)

Don Alfonso: Kálmán Péter (fotó: Mányó Ádám)

A felújítás nagy értéke a zenekari produkció: az Operaház együttese nem egyszerűen pontosan és szépen, de rég hallott energikussággal, rugalmassággal és stílusossággal játszik. Halász Péter betanítása nem korlátozódik a hangok zeneileg szabatos reprodukálására, de egyrészt maximális sikerrel hasznosítja a historikus előadói praxisból átemelhető megoldásokat; másrészt önálló, határozott olvasattal rendelkezik a partitúráról. Fischer Ádám Ascanio-előadásai óta nem hallottam e falak között hasonlóan kézben tartott, minden ízében kifogástalan Mozart-interpretációt. Ilyen szellemben kellene felújítani Mozart további operáit is, melyek jelenleg jórészt méltatlan körülmények között tengődnek a színház repertoárján.

A nagy névtől nagy dobást várt a közönség, s mivel a szenzáció elmaradt, sokan csalódottan távoztak Jiří Menzel rendezését látva. Ha azonban megelégszünk azzal, hogy Mozartot „egy az egyben” tálalják nekünk, akkor járunk jól, ha előre megfogadjuk Mozart és Menzel tanácsát a darab epilógusából: „Fortunato l’uom che prende / Ogni cosa pel buon verso” – vagyis magyarul: Take it easy.

Fotók: Mányó Ádám

Hasonló bejegyzések