Szórakoztatás hagyományos módon

2013. augusztus 15.

Gioachino Rossini: A sevillai borbély – közvetítés a Metropolitan Operából. KONDOR KATA írása

Figaro és Dr. Bartolo: Peter Mattei és John Del Carlo (fotó: Ken Howard)

Figaro és Dr. Bartolo: Peter Mattei és John Del Carlo (fotó: Ken Howard)

2007-es előadást láthattunk újra a nyári Metropolitan-közvetítéseknek köszönhetően, A sevillai borbély igazi régi vágású, klasszikus feldolgozását. Semmi meglepő nem történik benne, a zenei kivitelezés magas színvonalú, az énekesek remekek, a rendezés konzervatív, de igényes. Ahogyan azt a Metropolitan esetében megszokhattuk. Egyesek bizonyára örülnek neki: azok után, hogy a neves amerikai operaház is megadta magát a modern produkciók áramlatának, találnak még kedvükre valót. Mások viszont felvethetik: ugyan, minek ezzel még foglalkozni, a rendezésben úgysem találunk semmi továbbgondolásra érdemeset, az énekeseket meg már láthattuk-hallhattuk benne (legalábbis a szerencsésebbek), hagyjuk meg az előadást azoknak, akik kedvenceikre kíváncsiak, vagy nosztalgiával tekintenek a régebbi előadási stílusra.

Magam egyik szélsőséget sem képviselem: bár van némi fenntartásom a hagyományos produkciók iránt, nem is zárkózom el ezektől, sőt, úgy hiszem, hogy érdemes őket abból a szempontból is megnézni: milyen értékek hordozására képesek, és mennyi létjogosultságuk van a művészeti irányzatok változásával.

Ambrogio: Rob Besserer (fotó: Ken Howard)

Ambrogio: Rob Besserer (fotó: Ken Howard)

Az előadást nézve hamar világossá válnak a rendező, Bartlett Sher céljai: elsősorban szórakoztatni akart. Bár időnként kiemeli a mű komolyabb, például társadalmi jelenségekkel foglalkozó részeit (feltűnő például, hogy a darab első felében minden a pénzről szól), ezekbe a kérdésekbe sosem merül el annyira mélyen, hogy az megzavarhatná az egész előadás könnyedségét, humorát, mondhatni: ártatlanságát. Erre persze jogos ellenvetés, hogy A sevillai borbély közel sem ennyire ártatlan darab: a nők elnyomása vagy a nemesi kiváltságok mind komoly problémákat vethetnek fel, ám az egész mű zenéjének életigenlő volta, úgy vélem, megengedi a derűsebb megközelítést.

Annál is inkább, mert amit Bartlett Sher vállal, azt magas színvonalon teljesíti, élettel teli, pörgős, vidám előadást látunk. Különösen emlékezetesek a mesteri színváltások: a díszlet lényegében ajtókból áll, ám ezek szinte észrevétlen átrendezésével a játéktér az egyes helyszíneknek megfelelően újabb és újabb variációkat képez. A továbbiakban az előadás központjában a szereplők emberi oldala, érdekeik és megbocsátható gyarlóságaik állnak. Bartolo például nem az a nevetségesen ellenszenves figura, akinek legtöbbször – így általában a hazai előadásokon is – láthatjuk, hanem egy kicsit korlátolt öregember, aki igyekszik úgy alakítani életét, ahogy azt a legjobbnak tartja, és nem hagyja magát olyan lényegtelennek tartott kérdésektől megzavarni, mint a fiatalok szenvedélyei. Jellemző, hogy mikor a kétségbeesett Rosina rákérdez: még mindig feleségül akarja-e venni, egészen megdöbben, és szinte elbizonytalanodik: valóban neki van helye e mellett a büszke és erős nő mellett?

Almaviva gróf: Juan Diego Flórez (fotó: Ken Howard)

Almaviva gróf: Juan Diego Flórez (fotó: Ken Howard)

Ám ahogyan a társadalmi kérdések kapcsán is említettük, az előadás sosem megy bele annyira valamilyen „komoly” témába, hogy az érdemben megzavarja a néző szórakozását. Igaz ez a jellemábrázolásra is: sosem kap akkora hangsúlyt, mint a humoros elemek. A komikum forrása is magából a darabból ered, a dramaturgia adta mulatságos jeleneteket emeli ki elsősorban a rendező, és csak helyenként toldja meg saját ötletekkel (amilyenek a Basiliót helyettesítő Almaviva gróf széles kalapja, vagy a Figaro csetlés-botlása okozta esetlenségek).

A szereplők szinte kivétel nélkül kiváló hangi teljesítményt nyújtanak, és szórakoztatóan illeszkednek bele a produkcióba. A Figarót éneklő Peter Mattei a jelek szerint bármit képes elénekelni: a Rossini-muzsika könnyed futamait is ugyanolyan igényesen megformálva, szépen és kifejezőn szólaltatja meg, ahogyan bármelyik általa előadott stílusban, a daléneklésnél, Wagnernél vagy akár a könnyedebb műfajokban is tapasztalhattuk. Emellett a technika csodája, hogy hangjának különleges szépségét, puhaságát, amelyet az élő előadásához képest a felvételeken gyakran hiányolnunk kell, a HD-közvetítés egészen jól megmutatja. Az énekes színészi játéka nagyon energikus, ami egy Figaro esetében el is várható, és miközben ráismerünk alakításában egyes, már más előadásokban is látott, csak rá jellemző jegyekre, ezek soha nem olyan mértékűek, hogy elüssenek a figurától, nem Peter Matteit, hanem az általa életre keltett karaktert látjuk a színpadon. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az énekes, aki vígoperákban viszonylag ritkán látható, milyen remekül megfelel a komikus szerep kívánalmainak.

Almaviva gróf és Figaro: Juan Diego Flórez és Peter Mattei (fotó: Ken Howard)

Almaviva gróf és Figaro: Juan Diego Flórez és Peter Mattei (fotó: Ken Howard)

Az Almaviva grófot éneklő Juan Diego Flórezt a darab elején kicsit megviseli, hogy a közvetített előadás korai időpontban kezdődik, a nyitójelenetben nem olyan szépek a magasságai, de aztán hamar formába lendül, és mire az utolsó áriájára sor kerül, minden probléma nélkül, csillogó hangon,részesíti technikai bravúrokban a közönséget. Ugyanilyen fejlődés következik be alakításában is: míg szerelmes ifjúként játéka kissé egysíkú, a különböző álruhákban már felszabadultan bohóckodik, és színészi képességeinek széles spektrumát mutatja meg.

Rosina szerepében Joyce DiDonatót láthattuk-hallhattuk, aki valószínűleg szintén nem szeret ilyen korán énekelni, legalábbis erre következtethetünk abból, hogy ő is fokozatosan lesz egyre jobb a szerepben. Míg az első felvonásban hangja néha kissé kiürül, később már nemcsak szépen és virtuózan szól, hanem valósággal elénk festi a tűzrőlpattant lánykát, így az énekesnő hangi és színészi teljesítményével is kiváló partnere a férfi főszereplőknek.

John Del Carlo Bartolo szerepében igencsak meglepetést okozott. Itthon azt szoktuk meg, hogy azok a basszisták énekelnek a Rossini-vígoperákban, akiknek más szerepekkel esetleg már nehézségeik adódhatnak, ezekben a művekben azonban képesek élvezeteset nyújtani. Ehhez képest a Metropolitan előadásában kiváló hangi formában lévő Bartolót hallunk, akinek öregségét nem az énekesi teljesítménye, hanem alakítása, külseje és egyéb, járulékos tényezői fejezik ki. És ahogy már korábban is szó esett róla: az énekes a megszokottnál kevésbé karikatúraszerű, sokkal inkább emberi, érthető motivációkkal rendelkező figurát formál meg, akire nem is lehet túlságosan haragudni, hiszen valamennyire az ő szempontjai is érthetőek.

Rosina és Figaro: Joyce DiDonato és Peter Mattei (fotó: Ken Howard)

Rosina és Figaro: Joyce DiDonato és Peter Mattei (fotó: Ken Howard)

John Relyea személyében szép hangú és igazán karizmatikus énekesnek örvendhetünk, aki képes megmutatni Basilio figurájában a kisemberben megbújó félelmetes erőt. Mindemellett talán kukacoskodásnak tűnhet, de hiányérzetünk marad a slágeráriájában véghezvitt fokozást illetően: előadásában nem ott következik be a szám csúcspontja, ahol a zene kívánná, és ez egy keveset levon énekesi teljesítményének értékéből.

A kisebb szerepek alakítói kiváló csapatjátékosként megbízható teljesítményt nyújtottak. Külön ki kell emelni a Bertát éneklő Claudia Waite és az Ambrogiót játszó Rob Besserer remek karakterábrázoló képességét.

Figaro: Peter Mattei (fotó: Ken Howard)

Figaro: Peter Mattei (fotó: Ken Howard)

A Met Zenekarát és Énekkarát Maurizio Benini élményt adóan vezényelte, az alkalmanként felbukkanó néhány kisebb bizonytalanságot ellensúlyozták a remekül felépített fokozások – amitől a Rossini-muzsika valósággal életre kelt – és a kidolgozott zenekari hangzás.

A kritika elején azon tűnődtem, miért és kiknek vetíthették a Metropolitan évekkel ezelőtti előadását. Figyelembe véve azonban, hogy a produkció zenei része egészen kiváló, a rendezés pedig éppen azt a tisztességesen összerakott, színvonalas – jobb szó híján – „iparosmunkát” képviseli, ami olyan ritka az operarendezések között (hazánkban pedig szinte nem is létezik), valamint a közvetítés egy forró nyári nap estéjére esett, amikor az ember amúgy is inkább a könnyedebb szórakozáshoz vonzódik, azt kell mondanunk: örülhetünk, hogy láthattuk.

Fotók: Ken Howard / Metropolitan Opera

Hasonló bejegyzések