Cecilia Bartoli és a Giardino Armonico a Művészetek Palotájában – 2011. október 11. BÓKA GÁBOR írása
A név: hatalom. Akinek ismerjük nevét, afölött hatalommal rendelkezünk. Turandot csak úgy küldhetné vérpadra az ismeretlen herceget, ha megmondaná nevét; Odüsszeusz úgy menekül meg a küklopsz karmai közül, hogy leleményesen eltitkolja valós kilétét.
Két és fél éve kísérletet tettem rá, hogy szavakkal írjam körbe az élményt, amit egy Budapesten vendégszereplő olasz énekesnő művészete okozott számomra. A szó, akárcsak a név, hatalom – véljük; ám visszaolvasva akkori soraimat, szembesülnöm kell vele, hogy azok mily keveset adnak vissza hajdani elragadtatásomból, s legfeljebb saját magam ínye számára jelentenek afféle mandulás süteményt a mind jobban halványodó emlékképek intenzívebbé tételéhez. A szembesülés tanulsága: a szó helyett, vállalva a feladat bizonyos fokú megkerülésének vádját, kénytelen-kelletlen mégis a név hatalmához kell fordulnunk. 2011. október 11-én Cecilia Bartoli énekelt Budapesten – mondhatunk-e ennél többet?
Kerülgethetnénk persze a forró kását. Írhatnánk mindenekelőtt az első osztályú kíséretet nyújtó Il Giardino Armonicóról. Töprenghetnénk, hogy az ő extravaganciájuk szelídült-e valamelyest az elmúlt bő évtizedben (2000 júliusában léptek fel először az Olasz Intézetben), avagy mi akklimatizálódtunk végletesen szenvedélyes stílusukhoz – mindenesetre ma nem tűnik olyan döbbenetesnek, olyan torokszorítónak, olyan lélegzetelállítónak, amit és ahogyan csinálnak. „Csak” nagyon jónak. A most is perzselő szenvedély, a hangszeres virtuozitás már-már maximuma (a szabadkozásra néhány kürtgikszer késztet) nem csak önmagában lenyűgöző élmény, de mintegy szimbiózisban él a Bartoli képviselte előadói eszménnyel. Az énekes érdemei között nem éppen utolsó az, hogy jóvoltából ismét itthon hallhattuk Giovanni Antonini együttesét.
Folytathatnánk a félrebeszélést a Bartoli által megidézett szerzők sorával: vajon hány más előadó kedvéért telne meg a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem egy olyan koncertre, ahol Nicolò Porpora, Riccardo Broschi, Francesco Maria Veracini, Leonardo Vinci, Leonardo Leo, Francesco Araia, Carl Heinrich Graun, Giuseppe Samartini és Antonio Caldara neve díszeleg a plakáton, mely csak nyomokban tartalmaz némi Händelt? Felmérte-e már valaki, hogy mekkora szerepe volt Bartolinak abban, hogy e szerzők (jelen esetben a XVIII. század első felének nápolyi operakomponistái) száraz zenetörténeti adatokból és a régizene-rajongók szűk csoportjának alig ismert titkaiból közkinccsé váljanak? S ezúttal a „kincs” legalább olyan fontos, mint a „köz” – avagy vitathatja-e bárki, aki e cseppet sem rövidre nyúlt koncertet végighallgatta, hogy annak jószerivel minden perce méltán feltámasztott muzsikát kínált nekünk? Bartoli pedig az iskola jellegzetességeit mintegy szerzői egyéniségeken átívelő momentumokként, önmaga legbensőbb jellemzőiként megfogalmazva monodrámává formálta a koncertet: fittyet hányva a művek eredeti dramaturgiájának, amolyan egy személyre komponált pasticcióként tálalta nekünk az amúgy sem csupán ínyencfalatként, de megrendítő művészi élményként – mert minden pillanatban emberi, mélyen humánus mondanivalót hordozó darabokként – is befogadható áriák sorát.
Beszélhetnénk arról, hogy nem csak egy zenetörténeti, de egy előadó-művészeti iskolát is megidézett e koncertjével Bartoli: Sacrificium című kompaktlemezének anyaga (s e turnéja során erről énekelt) kifejezetten egykor kasztrált énekesek hangjára írt számokat tartalmaz. Pusztán ebből a szempontból is érdemes volna végigbogarászni a műsort: vajon ad-e hozzá valamit a művekhez ez a plusz, ha tetszik, művészeten kívüli információ? Lényegi része-e a kasztrált-imázs az egyébként minden ízében nőies Bartoli e vállalkozásának, avagy nem több figyelemfelkeltésnél, marketingfogásnál? Egyáltalán: lesz-e valaha is lehetőségünk kis hazánk operaéletében a XVIII. századi opera különös férfi–női viszonyáról, az androgünitás kérdéséről oly mélységben gondolkodni, mint a mostani, nem tudományos, hanem elsősorban érzéki benyomások alapján tehettük?
Beszélhetnénk aztán az előadásmódról: Bartoli egészen különleges, a barokk esztétikájához oly jól illeszkedő művészi alapállásáról, mely nem a harmóniát, hanem az illusztrativitást helyezi az éneklés középpontjába – mely nem az átélést, hanem az ábrázolást tartja fő eszközének, s amely paradox módon ettől válik mégis oly megragadóan hitelessé: hiszen egyszerre minden a helyére kerül, a korábban nehezen értett fordulatok, momentumok egyszerre pofonegyszerűvé és világossá válnak. Beszélhetnénk erről, ha mindez nem lenne üres esztétizálás annak körülírására, amit megmagyarázni aligha tudunk: a személyiség aranyfedezetére. Amire magyarázat nincs, csupán név van: Cecilia Bartoli.
Így hát minden jegyzet, feljegyzés, vázlat, gondolatkísérlet helyett bölcsebb, ha annyiban maradunk: 2011. október 11-én este Cecilia Bartoli lépett fel a Művészetek Palotájában. A koncertet a kiemelkedő eseményeknek kijáró ováció fogadta, s mint nem egy kritikus felhívta rá a figyelmet, közben és utána csupa mosolygós arccal lehetett találkozni az épület folyosóin. Ez már önmagában is olyan különleges esemény, ami méltó a megörökítésre.
Fotó: Művészetek Palotája / Csibi Szilvia