Wolfgang Amadeus Mozart Don Giovannija az Erkel Színházban, Erwin Schrott vendégszereplésével. A december 6-i előadásról KONDOR KATA írt kritikát
A modern technika lehetőségei jóvoltából elkényeztetve érezhetjük magunkat: ki se kell tennünk a lábunkat az otthonunkból, és a legnagyobb sztárok produkcióit élvezhetjük, akár teljes operaszerepekben is végignézhetjük őket. Ám ezzel együtt sem csökkent a vonzereje az olyan színházi estéknek, melyeken egy-egy neves külföldi énekes működik közre – nem csupán a teljesebb akusztikai élmény, de az élő előadás hangulata és a közvetlen jelenlét keltette hatás miatt is. Azt hihettük, sokat tudunk Erwin Schrottról felvételei és budapesti koncertjei alapján, ám Don Giovanniként így is tudott meglepetést okozni.
A budapesti Don Giovanni jóformán bemutatása óta nagy ellentmondásokat kelt: miközben a színpadi történésből legfeljebb egy-egy kínos momentum bizonyult emlékezetesnek (például Don Giovanni pokolra szállása), a rendezés kellő mennyiségű „üres helyet” – olyan, a szereplők játékával viszonylag szabadon kitölthető megoldatlanságot – tartalmaz, amelyek képesek akár az ellenkezőjükre is fordulni; egy kellően eredeti szerepértelmezéssel rendelkező, és azt a gyakorlatba átültetni is képes énekes kifejezetten élménytelivé tudja varázsolni a produkciót. Ez történt 2013-ban Bretz Gábor és Cser Krisztián párosának beállásakor, és hasonlónak lehettünk tanúi ezúttal is.
A vendégénekes már első színpadra lépésekor kedvező benyomást keltett: természetessége, színpadi játékának fesztelensége valóban magát Don Giovannit varázsolta a szemünk elé. Ezt a hatást erősítette az ábrázolt figura számos apró jellemzője, a szerepformálás azon árnyalatai, amelyek egyedivé, saját arccal rendelkezővé változtatják a karaktert. Éppen ezek a részletek jelzik, hogy nem csupán a tehetség, de alapos munka is áll a művészi teljesítmény mögött, az az újraértelmező gesztus, amely az előadót interpretációjában a szerző társ-alkotójává emeli. Bár a beszámolók alapján az énekes az első előadáson még színesebb, érdekesebb Don Giovannit formált meg, a második alkalommal se lehetett panaszunk: a címszereplő Schrott alakításában kellően összetett lett, nem annyira egzisztenciális lázadó, mintsem a saját értékeit és környezetét tökéletesen felmérni képes ember, aki az ebből fakadó különbséget képes maximálisan kihasználni. Hogy csak egyetlen példát hozzunk: a báli jelenetben Don Giovanni elveszi Don Ottavio fegyverét, ám amikor nem sokkal később mégis visszaadja, a gesztus nem puszta provokáció, hanem a másik ember alapos ismerete; mire képes az, milyen szándékok vezetik, és melyek azok a korlátok, amelyek meg fogják gátolni a cselekvésben. Ez az inkább humoros, mintsem eredendően tragikus aurájú karakter a – jó esetben csak – filmekből és pszichológiai cikkekből ismerős elbűvölő szélhámosokkal áll rokonságban.
Ha már ilyen részletesen méltattuk a színészi produkció erényeit, azt sem rejthetjük véka alá, hogy a vendégművész nem nyújtott kifogástalan énekes teljesítményt az est folyamán. Nem mintha nem lettek volna ragyogó pillanatai is: a hang szép színű, fényét a lehengerlő fortékban tökéletesen megmutatja, a Pezsgőáriában pedig kimondottan energikusan szólt, ám a pianók, különösen magas fekvésben, kellemetlenül és érdesen szóltak, ennek pedig a címszereplőnek írt két legszebb muzsika, a szerenád és a Zerlinával énekelt kettős is áldozatul esett.
Bár az Operaház igazán megadta a módját, hogy elsőrangú szereposztással vegye körül a világsztárt, összhatás tekintetében esetükben is úgy éreztem, ezt a produkciót itt és most, élőben, színpadon kellett látni, hogy igazi élményt nyújthasson, egy rádióközvetítés nem biztos, hogy ugyanilyen erős hatást keltett volna. Ám kezdjük a két kivétellel, azzal a két énekesnővel, akiknek vokális szerepformálása is a legnagyobbakhoz volt fogható. Kolonits Klára Donna Annáján nem lehet hibát találni. Noha már megszokhattuk, hogy az énekesnő bármihez is fog, azt kivételesen magas színvonalon teljesíti, újra és újra csodálattal tölthet el, milyen sokféle kihívást képes sikerrel venni. Ezen az estén sem csupán a koloratúrák peregtek könnyedén és csillogón, hanem a szerep drámai intenzitása is átjárta a hangot és a színészi produkciót. Utóbbi külön öröm, mert korábban ez volt az egyetlen kifogásom a művésznő más szerepeivel kapcsolatban: sokszor éreztem túl lágynak, kedvesnek a nagyobb erőt igénylő karaktereket is. Donna Anna azonban épp olyan erős, elszánt és néha hisztérikus volt, mint amit várhatunk tőle.
A másik kiemelkedő vokális produkciót Szemere Zita nyújtotta. Szintén sokat dicsért, kiváló énekesnőről van szó, aki ezúttal képességeinek új oldalát is megmutatta. Sose hallottam még ennyi női bájt, simulékonyságot, férfiakat elolvasztó gyengédséget tőle, szép színű szopránja maga volt a cirógatás. Ez a könnyed, fiatal lányos hang és viselkedés – mert a szerepformálás esetében sem akadt hiány macskásan játékos csábításban – arra hívhatja fel a figyelmünket, hogy nem csupán a virtuozitása miatt érdemes nagyra értékelni a fiatal szopránt.
Bár Sebestyén Miklósnak már nem kellene meglepnie a budapesti közönséget, rövid időn belül másodszor teszi ezt. A Müpa Poppeájában nyújtott alakítása után Leporellóként is nagyon kedvező benyomást keltett, igényes hanganyagához árnyalt vokális és színészi eszköztár is társul. Bár első áriájában még kissé merevnek éreztem basszusát, az előadás többi részében – különösen az együttesekben – már semmilyen probléma nem történt, az énekes élményt nyújtó alakítással örvendeztetett meg minket.
Több kolozsvári vendégelőadás után már budapesti produkcióban örülhettünk Sándor Csaba énekének. A fiatal bariton szép és hajlékony hanggal rendelkezik, emellett színpadi jelenléte is figyelemre méltó. Bár Masettóval nehéz berobbanni a köztudatba, a karakter igényes megformálása kíváncsiságra adhat okot az énekes jövőbeli nagyobb budapesti szerepeit illetően. Fodor Beatrix Donna Elviráját is a korrekt és igényes jelzőkkel illetném: míg az első ária nem illik tökéletesen a művésznő hangi adottságaihoz, a későbbiekben ő is hozzáadta a magáét az előadás sikeréhez.
Horváth István Don Ottaviója ellenben oly mértékben maradt el az énekes korábbi produkcióitól, hogy reméljük, ennek csak múló indiszpozíció lehetett az oka, és hamarosan újfent örülhetünk megszokott vokális teljesítményének. Gábor Géza kormányzójával se lehettünk tökéletesen elégedettek: a rövid szerep elénekléséhez nem elég az erőteljes hang, sötétebb, tekintélyt parancsoló, később pedig túlvilágian megszólaló basszusra volna szükség.
Az előadásokat Kesselyák Gergely vezényelte, akinek neve nem sokkal korábban jelent meg a produkció színlapján. Így nem tudom, volt-e rá ideje – különösen a Triptichon próbái mellett –, hogy elképzeléseit hiánytalanul megvalósíthassa a Magyar Állami Operaház Zenekarával. Bár néhány egyéni megoldás, meglepő tempó arra engedett következtetni, hogy a karmesternek határozott elképzelése van a darabról (ezt feltételeznénk az alapján is, milyen sokat és sokoldalúan foglalkozott vele korábban), a megvalósítást sokszor mégsem éreztem kellően kidolgozottnak, és ez alatt nem elsősorban a pontatlanságokat, hanem a hangsúlyok és arányok elnagyoltságát értem.
Ha támadtak is szakmai kifogásaink az előadással kapcsolatban, nem tagadhatjuk, hogy roppant élvezetes, szórakoztató produkciónak lehettünk tanúi. Ebben az énekesek kiváló együttműködése, remek összjátéka mellett szerepe volt a vendégénekes által keltett katalizáló hatásnak is. Erwin Schrott azokat is meggyőzhette, akik korábban nem voltak a rajongói.
Fotók: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház