Színek és fények

2011. október 4.

Komlósi Ildikó és Marcello Giordani koncertje a Művészetek Palotájában, 2011. szeptember 27. ÁDÁM TÜNDE kritikája

Ezek fogadtak minket a Művészetek Palotájában – így rögtön meg is állapítottuk, hogy már koncerthez sem elég egy zenekar, egy karmester, egy-két énekes és esetleg kottaállvány: a HD és 3D árnyékában már divatjamúlt, hogy valaki kiálljon és énekeljen – csak úgy. Minimum ki kell őt nagyítani, hogy minden rezdülését láthassuk messziről is, mindegy, hogy ez mennyire előnytelen számára. És ha még félszcenírozó-művészünk is van (és történetesen igazgatója a koncertnek otthont adó intézménynek), akkor magától értetődő, hogy vetíteni és világítani fog valamit. Nagy dologra ne tessék gondolni: nézünk piros amorf valamit, mondjuk lehet virág, mivel a Carmenhez az passzol. Van kék valami  is, lehetne éppen szem, mondjuk Attavantié, ám pont a Tosca nem képezte részét a műsornak. Minden más slágert kipipálhattunk egyébként, és ez a másik tanulsága az estének: aki mezzónak születik, egész pályáján hat-nyolc koncertszámot variálhat, mert ettől eltérni – úgy látszik – nem lehet. Más kérdés, hogy tenorslágerekkel Dunát, Tiszát, Amazonast lehet rekeszteni, mégis mindig ugyanazokat halljuk. A koncertműfaj ennek ellenére nagyon népszerű, bár hálátlan jószág. Extra erőfeszítéseket kíván az előadóktól, jóformán percenként más karakter bőrébe kell bújni, miközben színpadi szituáció nincs mögötte. És minél kevesebb a fellépő, annál megterhelőbb a feladat: a közönség nem zenekari számokért jön el, viszont öt-hat vagy még több ária és duett előadása több teljes opera előadásával felér.

Színpadkép (fotó: Pető Zsuzsa)

Alighanem ezt látták be hőseink, amikor az eredeti műsorból elhagytak néhány számot. Így az első félidő még fél óra sem lett, és ebben két zenekari számot is meghallgattunk – bár mondhatnám, hogy nem a Parasztbecsület intermezzója és A szicíliai vecsernye nyitánya hangzott el! De. Magától értetődő, hogy a Carmen-előjáték és a Végzet-nyitány sem maradhatott ki, és voltaképpen különös, hogy a Manon-intermezzo talonban maradt. Ezzel nagyjából a koncertek zenekari számainak jegyzékét is összeállítottuk. Pedig nem volt teljesen érdektelen a Miskolci Szimfonikusok játéka, legalábbis számomra mindenképpen felért egy rehabilitációval, hogy a Parasztbecsület– és Bajazzók-részleteket ezúttal nem a miskolci színház szerény akusztikai lehetőségei közepette és az aprócska zenekari árokba szorított néhány zenekari tag által megszólaltatva hallottam. Makulátlannak nem mondható, de tisztes produkció volt ez. Olykor a karmester (Marco Balderi) mintha feloldódott volna, és lelkesedésével a hangerő egyenes arányban nőtt – ezért kár volt, elvett és nem hozzáadott.

Komlósi Ildikó és Marcello Giordani (fotó: Pető Zsuzsa)

Nem volt ám ez rossz koncert. Minden fenntartásunk ellenére volt értelme, mert bizonyos pillanatokban megcsillantak azok a bizonyos színek és fények – és most nem a reflektorokra gondolok. Mégiscsak két világsztár lépett fel, ha ugyanazokat az elcsépelt nótákat fújták is. A koncert egyfelől Komlósi Ildikó profizmusának bizonyítéka lett, másfelől ismerkedés Marcello Giordani igencsak korlátozott színpadi jelenlétével. Ismeretlen okból mindketten első számnak választották a műsoruk egyetlen kevésbé ismert darabját. Az Adriana Lecouvreur hercegnőjének áriája az opera egyetlen igazán értékelhető része, mázli, hogy épp mezzóra írta a szerző. Mellé a Luisa Miller tenoráriáját hallottuk – ez meg olyan, mint Radames románcával kezdeni egy koncertet (nem elég, hogy az operában is rögtön az elején van?), a két ária szerkezete is hasonló. Ekkor még nem tudtam persze, hogy jön a híres románc is a második részben.  Akárhogy is, ez a két ária nem a hangulat felpezsdítésére való – nem is nagyon pezsgett még. (Ha eltekintünk a lelkes előtapsolóktól – ez is kötelező koncertkellék volna?)

Marcello Giordani (fotó: Pető Zsuzsa)

Giordani jött, és eldalolta a Kacagj, Bajazzót, és neki is nagyon tetszhetett, mert a ráadásban megismételte. Egyébként én is ennek adnám az est legjobbja díjat, ha nem jön később… – na de ne szaladjunk előre.

Az első félidő egy furcsán befejezett Santuzza–Turiddu-duettel ért véget, amelyből (nem utoljára az este folyamán) világossá vált, hogy Komlósi és Giordani nem egy súlycsoport a színpadon. Komlósi Ildikó tudatosan (vagy csak érzi a határt), de jól egyensúlyoz a túl sok és a túl kevés között: mi az, amit elbír a koncertkörülmény, mi az, amit viszont megkövetel egy komplex előadás. Giordani ezt aligha érzi, és mivel az a típusú énekes, akire azt szokták mondani, hogy bőven elég, ha megáll és énekel – nem is értem, miért nem áll meg inkább. Mert sajnos megpróbál színészetet vinni a dologba, amitől egész este az volt az érzésem, hogy szívesen felmennék és megkötözném, csak szűnjön végre a karlengetés, és hogy félpercenként ellenőrzi, nem esik-e, vagy a helyén van-e még a szíve. Mindezt hatványozottan kaptuk az óriás kivetítőn, szemöldökhúzogatással és homlokráncolásal együtt, így legfeljebb csukott szemmel zárhattuk ki a produkcióját. Kár érte, mert a tenorista igazi olasz hang, az a fajta világos színű és erős tenor, amitől az erre fogékonyak rögvest elolvadnak. Ők bizonyára a hadonászást is elnézik neki.

De mégis, volt olyan pillanat, amikor meg tudott lepni. Belekezdett a Virágáriába (újabb sláger, pipa), de úgy, mintha egy nápolyi dal volna, és az ária első szakaszát így vitte végig, ettől olyan hangulata lett, mintha tényleg elmélázva emlékezne vissza a börtönben töltött időre, és nem a szokásos csúcsra járatott szenvedélyességgel rontott neki az áriának – hiszen azzal ráér a végén is. Azt sem mondom, hogy ez volt a legjobb produkciója, de valamit mégis mutatott abból, hogy elképzelése volna talán az előadóművészetről, éppen csak rendező kellene mellé, aki leszoktatja a rettentő manírokról – vagy legalább hátraköti a kezét.
Bátran nekiugrott a Radames-románcnak is, de ha már Aida: az Amneris-duett jobban sikerült. Ráadásnak volt még Nessun dorma (újabb pipa), a közönség akkor már tombolt – lehet, hogy tényleg ezt akarják mindig hallgatni?

Komlósi Ildikó (fotó: Pető Zsuzsa)

Míg Giordani slágereket vonultatott fel, Komlósi inkább több arcát, vagy talán a pálya több szakaszát mutatta be, persze ő is slágerekkel. Világos, hogy Carment már kinőtte, mert az Habanera könnyedségét, frivolságát meg kell csinálnia, de nagyon profi, ahogy megcsinálja. Általában nagyon tudja, mit csinál a hangjával. És ha már itt tartunk: nemcsak a hangjával, a testével is. Rendre rácáfol arra, hogy csak kinyújtott karral lehetne énekelni, az Aida-duettben merészen bevonja partnerét a játékba, és viszonylag több sikerrel jár, mint korábban.
Amneris, Eboli és Delila (utóbbi kettő a ráadás volt, pipa) a mostani hangjához passzoló szerepek, brillírozhat velük, mutathat hangszépséget, kifejezőerőt – és mutat is. Így, ha valamiért, ezért megérte a kötelező mezzo-slágerek felvonultatása: pontos lenyomatát kaptuk a művészi pálya aktuális szakaszának.

Voltak színek, voltak fények. Nemcsak az óriási, kerek vásznon, hanem a színpadon is.
Mi mást akarhatnék még egy koncerttől?

Fotók: Művészetek Palotája / Pető Zsuzsa

Hasonló bejegyzések