Szimpátia az elnyomottakkal

2016. március 14.

Vincenzo Bellini: Norma – Angol nemzeti Opera, 2016. február 20. KŐRY ÁGNES tudósítása

Nem könnyű megfelelő énekeseket találni a Norma színreviteléhez. A címszerepre olyan szoprán szükséges, aki tökéletes énektechnikával, rendkívüli állóképességgel és hiteles, szuggesztív színészi adottságokkal is rendelkezik. Végül, de természetesen nem utolsó sorban, szép hang és muzikalitás is szükséges: Bellini bel canto stílusa magától értetődően kívánja meg ezeket, hogy az áriákat valóban szépen lehessen tolmácsolni.

Norma: Marjorie Owens (fotó: Alastair Muir / English National Opera)

Norma: Marjorie Owens (fotó: Alastair Muir / English National Opera)

Valószínűleg a szereposztási nehézségek okozzák, hogy a Norma jóval ritkábban kerül színre, mint más darabok, melyek énekszólamai nem támasztanak ilyen magas követelményeket. Nyolcvanöt éves története során az Angol Nemzeti Opera (ENO) most nyúlt először Bellini mesterművéhez. Szerencsére kiváló énekest találtak a címszerepre! Meglepő, de igaz: az amerikai szoprán, Marjorie Owens most lépett fel először az Angol Nemzeti Operában, először az Egyesült Királyságban és először Norma szerepében. Meglepő, mert egyáltalán nem hallatszott a háromszoros debütálás izgalma: február 20-án, vagyis a sorozat második előadásán fel sem merült bennünk, hogy Owens számára új a címszerep: már első áriájától (vagyis a különösen nehéz „Casta diva” jelenettől) kezdődően zenei és színészi értelemben egyaránt magabiztosságot sugárzott – olyan hiteles alakítást nyújtva, hogy a szerep nehézségeit még csak sejteni sem lehetett.

Egyenrangú partnere volt Adalgisa szoprán szerepében a szintén amerikai mezzoszoprán, Jennifer Holloway. A két énekesnő olyan atmoszférát tudott teremteni, hogy a hihetetlen is hihetővé vált. Hűek maradtak Bellinihez: Norma és Adalgisa nagyjelenete a második felvonásban drámai szempontból is megható volt, ugyanakkor mindvégig csodálatos énekprodukciónak lehettünk tanúi.

Adalgisa és Pollione: Jennifer Holloway és Peter Auty (fotó: Alastair Muir / English National Opera)

Adalgisa és Pollione: Jennifer Holloway és Peter Auty (fotó: Alastair Muir / English National Opera)

Az amerikai basszus, James Creswell, gyakori vendége az Angol Nemzeti Operának: Orovesóként éppolyan nemes és magabiztos volt, mint korábbi ENO-szerepeiben (beleértve Sarastrót és Pognert). A brit tenor, Peter Auty Pollionéját a kritika és a közönség is egyaránt lelkesen ünnepelte. Engem zavart, hogy Auty még ebben a csaknem baritonfekvésű szerepben is rendre alulintonált. Mentségére szóljon azonban, hogy míg Holloway és Creswell már máshol is énekelték szerepüket, addig Auty most debütált benne. Lehet, hogy a későbbi előadásokon már jobban helytállt a szólam sötétebb regiszterében is.

A rendező, Christopher Alden a szövegkönyv időszámításunk előtti, római megszállás alatt szenvedő druida (őskelta) közösségét feltehetőleg 19. századi hermetikus környezete helyezi. Nem egészen világos, hol és mikor játszódik Alden koncepciója, ugyanis Sue Willmington jelmezei nem adnak egységes képet a szóban forgó időszakról. Norma pompás ruhája Viktória királynő uralkodásának idejére (1837-1901) utal, de a megszállók (Pollione és a barátja, Flavio) jelmeze amerikainak tűnik. Normától eltekintve a hermetikus közösség jelmeze csupán szegénységre utal, nemzetiségre nem.

Oroveso: James Creswell (fotó: Alastair Muir / English National Opera)

Oroveso: James Creswell (fotó: Alastair Muir / English National Opera)

Charles Edwards díszlete a minimálisnál is kevesebbet mutat, mindössze egy nagy szürke fatörzsre összpontosít. Nem látunk színeket, pedig a szöveg tele van a természetre történő utalásokkal. Bosszantó, hogy amikor Norma a tündöklő napról énekel, mi változatlanul csak a szürke színpadot látjuk. A templomi hangulatot festő zenei részletek is nyilvánvalóan több pompára utalnak, mint egy halott fatörzsre. Érdekes módon a produkció műsorfüzete közli a mű 1831-es milánói ősbemutatójához készült egyik díszlet képét. Pompás templom látszik rajta, benne elegánsan öltözött emberekkel. A druidák társadalmi rétege művelt, jómódú emberekből állt; Alden koncepciójában viszont furcsa módon nem csak elnyomottak, de nagyon szegények is. A színek mellőzése és a természetre történő vizuális utalások hiánya éles ellentétben áll Felice Romani szövegkönyvével és Bellini zenéjével. Pedig a magas szintű énekes produkciók jobban érvényesültek volna az 1831-es bemutatóhoz hasonló díszletek és jelmezek között.

A karmester, az amerikai Stephen Lord a belcanto stílus szakértőjeként vált elismertté. Nyilvánvalóan tapasztalt szakember, de teljesítménye nem volt egységes: a lírai részleteket nagyon szépen formálta meg, a harcias jelenetek ugyanakkor néha nem voltak kellően hatásosak.

Adalgisa: Jennifer Holloway (fotó: Alastair Muir / English National Opera)

Adalgisa: Jennifer Holloway (fotó: Alastair Muir / English National Opera)

Az Angol Nemzeti Opera Énekkara, amely ezen az estén a druidákat személyesítette meg, vélhetően teljes szívvel azonosul az elnyomottakkal. A színház vezetősége kénytelen csökkenteni az eddigi költségeket: terveik szerint elbocsátanak négy kórustagot, valamint az eddigi összeg 75%-ra csökkentik a többiek fizetését. Az énekkar mindent elkövet a terv megvalósítása ellen: még a sztrájk sincs kizárva. Néhány jól ismert, nagy presztízsű és jól fizetett sztár (más intézményekből) levélben fejezte ki a kórussal való szolidaritását: meglátásuk szerint a vezetőség tervének végrehajtása a kórus teljes széteséséhez vezethetne. Számításaim szerint az említett sztárok fizetésének csekély százaléka finanszírozni tudná a kórustagok most megszüntetni kívánt állásait. Ha az emberek nem félnének attól, hogy egy kicsit kevésbé legyenek gazdagok, az ENO énekkarát meg lehetne menteni. Remélhetőleg így vagy úgy, de igazságos megoldás születik a jelenlegi vita végeredményeképp.

Fotók: Alastair Muir / English National Opera


Bellini’s Norma, 20th February, 2016, English National Opera

by Agnes Kory

Norma is not an easy opera to cast. The title role needs a soprano with perfect vocal technique, exceptional stamina and credible dramatic power. And, at last but not least, the voice should be beautiful and the singer should be highly musical. Bellini’s bel canto style assumes beautiful voices which deliver beautiful songs.

The difficulty of casting Norma is most probably the reason why Bellini’s masterpiece is not performed as often as operas with less taxing title roles. In its eighty-five year history, it is only now that the English National Opera braved the difficulties of the piece. Fortunately, they secured an excellent singer for the title role. Astonishingly, the American soprano Marjorie Owens makes her role debut as well as her ENO and UK debut in the title role. No pressure, then. However, on 20th February, which was the second performance, one would have not guessed that Owens was new to the role. Right from her first aria, the notoriously difficult Casta Diva (Queen of Heaven) she was in full command vocally, musically and dramatically. Indeed, Owens delivered such a secure and credible performance that there was no hint of the difficulties inherent in the role. She was perfectly matched by another American singer, the mezzo soprano Jennifer Holloway in the soprano role of Adalgisa. These two ladies created such atmosphere which made the unbelievable believable. They also did full justice to Bellini; the great scene for the two sopranos in Act II was as deeply moving dramatically as satisfying for the ears. James Creswell, the American bass (by now a regular at the English National Opera) was noble and solid as Oroveso, as in all his roles (including Sarastro and Pogner) at the ENO. The British tenor Peter Auty (Pollione) received appreciation from critics as well as the audience but his tendency to apparently sing as if approaching the notes from below in the almost baritone like role slightly jarred for me. However, unlike mezzo Holloway and bass Creswell who reprised their roles which they performed in other productions or with other opera companies, Auty made his role debut only now. It is possible that by later ENO performances he warmed into the dark tenor register of his part.

Director Christopher Alden updated the action from a druid community of Roman occupied Gaul of about 50 B.C. to a possibly 19th-century hermetic community. It is hard to tell where and when exactly Alden’s concept takes us as the costumes (by Sue Willmington) do not give a unified picture. Norma wears a splendid Victorian dress, fit for a queen, while the occupiers (the Roman Pollione and his friend Flavio) seem to be dressed as Americans and the Druids seem just poor without any particular national reference. The set (by Charles Edward) is less than basic, focusing on a huge tree trunk. Colour is missing, yet the libretto is full of references to nature. It is bordering on the annoying that, for instance, Norma sings about the shining sun while we keep looking at the same colourless stage. Equally, we hear about the temple which surely would have meant more than a tree trunk. Interestingly, ENO’s excellent programme notes include a colour picture showing the stage design for the premiere of Norma, Milan, 1831. It is a splendid temple with beautifully dressed people. The Druids were educated, professional people; the crowd in Alden’s staging suggest not only oppressed but also impoverished people. The lack of colour and any visual reference to nature seems at odds with the libretto as well as with Bellini’s music. What a wasted opportunity!

The musical direction is in the capable hands of American conductor Stephen Lord, apparently a noted interpreter of the bel canto repertoire. He did allow the lyrical beauty of Bellini’s music to melt our hearts but some of the rousing moments felt a bit tame. ENO’s chorus, representing the oppressed Druids, must have felt strong sympathy with the oppressed. Forced to make significant cuts in their budget, ENO is suggesting the dismissal of four chorus members and a reduction in chorus salaries to 75% of the current amounts. The chorus is doing their best to oppose the suggestion; strikes may be on the card. Some highly placed and highly paid stars of the world of arts declared their emotional support to the chorus. They stated that such restriction on the ENO chorus would lead to the demise of an excellent team. According to my calculation, a small percentage of some of these high salaries which I am referring to would finance ENO chorus jobs now under serious threat. If the rich did not mind being less rich, the chorus could be saved. Hopefully fair play will be part of the solution.

Photos by Alastair Muir / English National Opera

Hasonló bejegyzések