Szertartásopera

Ralph Vaughan Williams: A zarándok útja (The Pilgrim’s Progress) – Angol Nemzeti Opera, 2012. november 5. KŐRY ÁGNES londoni tudósítása

Ralph Vaughan Williams (1872 – 1958) az 1870-es évek végén, tehát még fiatal gyermekként találkozott John Bunyan A zarándok útja című könyvével, mivel ebből felolvastak számára. Bunyan műve nyilvánvalóan erős benyomást gyakorolt a fiatal gyermekre, hiszen későbbi zeneszerzői pályafutása folyamán rendszeresen visszatért hozzá. Vaughan Williams először 1906-ban írt zenét a mű egy dramatizált változatához. A zene magába foglalta a York egyházi éneket a prológusban és az epilógusban is, továbbá Tallis egyik dallamának átiratát, amely később a Fantázia egy Thomas Tallis-témára (1910) c. műve alapjául szolgált. Vaughan Williams 1921-ben egy pásztorjátékot komponált A zarándok útja nyomán A csodálatos hegyek pásztorai címmel. Ezután az 1920-as és 1930-as években a zeneszerző folyamatosan dolgozott egész estét betöltő operáján. 1942-ben kísérőzenét írt (az 1910-es Tallis-fantáziájának felhasználásával) a Bunyan könyvéből készült BBC-rádiójátékhoz. Ötödik szimfóniája (1943) sok részletet tartalmaz akkor még befejezetlen operájából, amely nagyjából 1948-ban lett kész, habár a revidiálás és újabb részek hozzátoldása egészen 1952-ig folytatódott.

Jelenet az előadásból (fotó: Mike Hoban)

Az opera alapjául szolgáló mű szokatlan: börtönben írt vallásos allegória Hóseás próféta bibliai szövegeinek (12.10) felhasználásával. Bunyan többször is volt börtönben az uralkodó anglikán egyház elleni prédikációi miatt. A zarándok útját első fogsága alatt kezdte és a második alatt fejezte be. Az első rész – amelyből Vaughan Williams operáját komponálta – 1678-ban jelent meg, a második 1684-ben.

Bunyan könyve álom a megváltáshoz vezető útról, ugyanakkor szándéka szerint egyfajta útikönyv is a Szentföldre való utazáshoz. Vaughan Williams operája szövegét a Bunyan-könyv szabad adaptációjának tekintette, de felhasznált további bibliai szöveget is, valamint egy dalszöveget feleségétől, Ursula Woodtól. Bunyan művéből inkább a szellemi és vallásos részekre koncentrált, mint a drámai és humoros részletekre. Ennek ellenére Vaughan Williams ragaszkodott ahhoz, hogy operája elsődlegesen színpadi mű, habár inkább szertartás, mint dráma, amint erre a Parsifal már példát adott. Az opera alcíme Moralitás előjátékkal és utójátékkal négy felvonásban Bunyan azonos című allegóriája nyomán. A zene magában foglalja az 1906-ban komponált York egyházi éneket az elő- és utójátékban, az 1921-ben komponált A csodálatos hegyek pásztorai átiratát, részleteket az ötödik szimfóniából és Tallis-referenciákat.

Az opera először 1951-ben került színpadra, a Covent Garden Királyi Operaház (Royal Opera House HHouse) előadásában. Ezután a Cambridge-i Egyetem zenei klubja adta elő 1954-ben. Vaughan Williams alma matere, Charterhouse, 1972-ben mutatta be és végül a manchesteri Királyi Északi Zeneakadémia (Royal Northern College of Music) vitte színre 1992-ben.

Az 1951-es Covent Garden-beli bemutató óta az opera nem került hivatásos színpadra se az Egyesült Királyságban, se külföldön (ahol csak három egyetemi előadásra került sor: ezekből kettő az Egyesült Államokban volt, egy Braziliában).

Bábok harca (fotó: Mike Hoban)

Vaughan Williams 79 éves volt operája premierjén. Most az Angol Nemzeti Operában egy 79 éves kiváló japán rendező vitte színre az operát. Yoshi Oida nagy tisztelettel kezeli mind a szövegkönyvet, mind a zenét. Olyan szimbolizmust alkalmaz, amely a japán szertartásokra utal, de ugyanakkor összhangban van Vaughan Williams elképzelésével: „az opera mindenkire vonatkozik, aki szellemi életet él, legyen akár keresztény, zsidó, buddista, sintoista vagy ötödik napi adventista”. Oida az egész elbeszélést egy első világháború korabeli fogolytáborba helyezi; Bunyan álma itt kezdődik és fejeződik be, ugyanakkor az álmot – tehát jeleneteket a megváltáshoz vezető úton – Bunyan fogolytársai játsszák el.

A díszlet (Tom Schenk) egy fémketrecből áll: ez a különböző jelenetek során folyamatosan kinyílik, becsukódik vagy másképpen formál játékteret. A színpadon használt eszközök nagyon egyszerűek; csak olyanok, amelyek valóban megtalálhatók egy börtönben vagy egy fogolytáborban. Ennek ellenére a börtönben található szemétből óriási báb készül – Apollyon, tehát Abaddon megtestesítője –, és egy kicsi bábbal csatázik, aki a győztes zarándokot képviseli (II. felvonás, 2. jelenet). Viszont a Hiúság Vására-jelenetben (III. felvonás, 1. jelenet) Oida és csapata csaknem átesik a másik végletbe. A kapzsiság, hiúság, továbbá a gonoszság ábrázolása majdnem túlzásba vitt szexuális utalásokkal, transzvesztitákkal és rendkívül élénk, az áhitatosságot elnyomó kegyetlenséggel kerül bemutatásra. Sue Willmington jelmezei káprázatosak, különösen az, amely Lord Lechery szerepét fél-férfiként és fél-nőként ábrázolja. Oida úgy kezeli a Hiúság Vására-jelenetet, mint ahogy Vaughan Williams javasolta: „bármiféle korlátozottság nélkül, sztriptízzel stb… ezt a jelenetet ne lehessen előadni egy templomban”.

Lord Lechery: Colin Judson (fotó: Mike Hoban)

Sajnálatos, hogy a kiváló bábművészek neve nem jelenik meg a műsorfüzetben. Az óriási, ronda rongybábú (Apollyon, tehát Abaddon megtestesítője) és a kicsi báb (a Zarándok) közötti csata olybá tűnt, mintha Wagner Fafnerja és Puccini Pillangókisasszonyának Bánat nevű kisfia között zajlott volna. Néhány évvel ezelőtt a koreográfus, Carolyn Choa részt vett az Angol Nemzeti Opera Pillangókisasszonyának rendezésében, ahol Bánat mindvégig mint egy csinos kis báb volt jelen (az őt mozgató három nagyszerű bábművész társaságában). Talán most Choa tovább akarta fejleszteni a báb témáját.

Nem egészen világos, miért lett a favágó fiú szerepéből egy kedves felszolgálónő (IV. felvonás, 1. jelenet), de a mezzoszoprán Kitty Whately nagyszerűen alakította. Az sem világos, miért képviseli egy esernyő a megváltás botját. Különböző okokra gondolhatunk, de a gyakorlatban az esernyő többnyire inkább mulatságosnak, mint szentségesnek tűnt.

A bariton Roland Wood mindkét szerepét (Bunyan és a Zarándok) drámai erővel, muzikalitással és lankadatlan energiával ábrázolja. A tenor Timothy Robinson elbűvölő sok szerepében, mint ahogy a mezzoszoprán Ann Murray is. A tenor Alexander Sprague különösen tetszett mint az egyik Angyali Hang (IV. felvonás, 3. jelenet).

Vaughan Williams lenyűgöző zenéjét csodálatos előadásban mutatja be nagyszámú előadó gárdájával Martyn Brabbins, a szerény, de magasan képzett (és engem Kovács Jánosra emlékeztető) vendégkarmester. Itt a kórus valóban mennyei kórusként hangzik, és a zenekar is alkalmazkodik Brabbins inspirált vezetéséhez. Külön öröm, hogy Madaras Gergely asszisztens karmesterként dolgozott e bemutatón, amely ünnep nap volt az opera világában.

Fotók: Mike Hoban /English National Opera

* * *

The Pilgrim’s Progress, English National Opera, 5th November 2012

by Agnes Kory

Ralph Vaughan Williams (1872 – 1958) first encountered John Bunyan’s The Pilgrim’s Progress as a young child when it was read to him in the late 1870s. Bunyan’s work clearly made a strong impact on Vaughan Williams as he kept returning to it throughout his compositional life. He first composed music for a dramatisation in 1906. The score included the York hymn both in the Prelude as well as in the Epilogue and a re-working of a melody by Tallis (which later formed the basis for the Fantasia on a Theme by Thomas Tallis (1910). In 1921 Vaughan Williams composed a ‘Pastoral Episode’ from The Pilgrim’s Progress called The Shepherds of the Delectable Mountains. He continued to work on the full opera in the 1920s and 1930s and, in 1942, composed the incidental music for a BBC production of Bunyan’s book. Here he made strong use of his Fantasia on a Theme by Thomas Tallis. His Fifth Symphony (1943) included music from the then still unfinished opera which, by and large, was completed by 1948 although revisions and additions continued until 1952.

Bunyan’s work is unusual. It is a religious allegory written in prison (using some biblical sections from Hosea 12.10) by Bunyan who was convicted of preaching against the established Anglican church. Bunyan was in prison more than once: he began The Pilgrim’s Progress during his first prison sentence and completed it during his second. The first part – which forms the basis of Vaughan William’s opera – was published in 1678, the second part in 1684.

Bunyan’s book is a dream about the road to salvation; it is intended to be taken as a guide to the Holy Land. Vaughan Williams, describing his work as ‘a free adaptation of Bunyan’s allegory’, added further biblical texts (and one song text by his wife Ursula) and focused more on the spiritual and pastoral elements of the book than on the humorous or dramatic ingredients. Nevertheless, he insisted that the composition was ‘first and foremost a stage piece’ although he said that it was ‘more a ceremony than drama’ as Parsifal had been earlier. The sub-title of the opera is ‘A Morality in a Prologue, Four Acts and an Epilogue founded on Bunyan’s allegory of the same name’. The music includes the York hymn (composed in 1906) both in the Prologue and the Epilogue, a re-working of The Shepherds of the Delectable Mountains (1921), elements of the Fifth Symphony and references to Tallis.

A zarándok: Roland Wood (fotó: Mike Hoban)

The opera was first staged in 1951, when the performance was produced by the Royal Opera House. The next performance took place in a production by the Cambridge University Musical Society in 1954. Vaughan William’s old school, the Charterhouse, staged the piece in 1972, later it was produced by the Royal Northern College of Music in 1992. The 1951 Royal Opera House staging remained the only professional UK staging until the current production by the English National Opera. Outside the UK there were only three staged performances: two at American universities and one at a Brazilian university.

Vaughan Williams was 79 when the premier took place at the Royal Opera House. Now, at the English National Opera, an outstanding 79-year old Japanese director staged the opera. Yoshi Oida treats both the narrative and the music with great respect. His symbolism hints at Japanese rituals which chime with the sentiments of Vaughan Williams who wanted the opera to be universal ‘and apply to anybody who aims at the spiritual life whether he is Christian, Jew, Buddhist, Shintoist or Fifth Day Adventist’. Oida places the whole narrative into a First World War prison camp; Bunyan’s dream starts and concludes in this prison while the dream, that is scenes from the journey to salvation, is enacted by fellow prisoners. The set (Tom Schenk) consist of a metal cage which is skilfully changed for each section of the dream. Props are very basic, they are bits and pieces from what could be found in any prison. Nevertheless, a giant puppet (representing Apollyon) is made from prison rubbish and fights a small puppet representing the victorious Pilgrim (Act Two, scene 2). On the other hand, in the scene of the Vanity Fair (Act III, scene 1) Oida and his team go almost overboard. Greed, vanity but also cruelty is represented by sexual excesses, cross-dressing and extremely lively opposition to the piety of the Pilgrim’s way. The costumes (by Sue Willmington) are stunning, especially the one which makes Lord Lechery’s character look like half-a-man and half-a-woman. Clearly, Oida’s approach follows the intention of Vaughan Williams who said that the Vanity Fair sequence should be done with no holds barred, with strippers and all. He added that ‘You cannot do Vanity Fair in a church!’

Hiúság vására (fotó: Mike Hoban)

It is a shame that the names of the puppeteers are not mentioned in the programme notes as they are excellent. The battle between the huge, ugly Apollyon rag puppet and the small attractive Pilgrim puppet felt like a fight between Wagner’s Fafner and Puccini’s Sorrow from Madame Butterfly. A few years ago choreographer Carolyn Choa was involved in ENO’s production of Madame Butterfly with little Sorrow being represented by a handsome puppet, so perhaps now Choa was developing her theme further.

It is not quite clear why the Woodcutter Boy is a kindly tea-lady (Act IV, scene 1) but it is superbly performed by mezzo-soprano Kitty Whately. It is also unclear why the Staff of Salvation is represented by an umbrella throughout. Various explanations can be applied but, at times, the umbrella looked more comic than sacred.

Baritone Roland Wood delivers his extensive double roll as Bunyan/Pilgrim with dramatic insight, musicality and with admirable sustenance power. Tenor Timothy Robinson is fascinating in the multitude of his roles, and so is mezzo-soprano Ann Murray. Tenor Alexander Sprague particularly impressed as one of the Celestial Voices (Act IV, scene 3).

Vaughan Williams’s gripping score gets a superb performance by the large team led by their self-effacing, highly skilled conductor Martyn Brabbins. Appropriately, the chorus sounds as if really out of Heaven and the orchestra adjusts admirably to conductor Brabbins’s inspired guidance. This premier represents a red-letter day in the world of opera.

Photos: Mike Hoban / English National Opera