Jaroslav Krček: A császár új ruhája / Kerek Gábor: Paródia – az Armel Operafesztivál október 12-i előadásai az Erkel Színházban. KONDOR KATA írása
Visszatérő közreműködője az Armel Operafesztiválnak a plzeňi Josef Kajetán Tyl Színház, nem először láthattuk produkciójukat, így az eltelt évek alatt valamelyest képet kaphattunk a színház legfőbb erősségeiről, de hibáiról is. Nem mondhatnám, hogy zenei szempontból mindig maradéktalanul elégedett voltam az előadásaikkal (emiatt sok operarajongónál valószínűleg már a kezdet kezdetén behozhatatlan hátránnyal indulnának): az énekesek másod- vagy harmadvonalbeliek, igazán jelentős hangú művésze a színháznak vagy alig akad, vagy eddig szerencsétlenül elkerültük egymást. Nem tudom, a klasszikus repertoár alkotásait milyen színvonalon adhatják elő, hiszen a kortárs művek esetében egyéb erényekkel kiváltható énektechnikai, hangszépségbeli értékekre ezekhez a darabokhoz feltétlenül szükség van. (Egyetlen alkalommal hallhattunk tőlük nem kortárs darabot: a Rigolettót adták elő 2011-ben, ám ekkor a főszerepek nagy részét az Armel Operafesztivál versenyzői énekelték).
A kissé negatív indítás után meglepőnek tűnhet, hogy a színház kapcsán elsősorban mégis pozitív élményeimnek fogok hangot adni. Mert hiába minden megkötés, pontosítás; különös módon nagyon erős és jól működő produkciókat láthattam tőlük. Ebben alighanem szerepe van a színházi szempontból izgalmas kivitelezésnek: olyan érték ez, melyeket idehaza gyakran hiányolni kényszerülünk. Ezek a rendezések ugyanis nem csupán nagyon alaposan, minden részletükben átgondolt alkotások, de a színre állítók jó érzékkel tudtak egyensúlyozni az élményszerűség és a mélyebb tartalom, gondolatébresztés és közérthetőség között is. Ezek az értékek a 2014-es évben – ezúttal Budapestre – elhozott előadásokban is felfedezhetők voltak.
Ismét két kortárs művet láthattunk: az Armel Operafesztivál pályázatának győztes alkotását, Kerek Gábor Paródia című darabját, mellette pedig egy kortárs cseh operát, Jaroslav Krček A császár új ruhája című művét. Felvetődik a kérdés, mi alapján kerül egymás mellé a két mű, eltekintve természetesen attól, hogy mindkettő egyfelvonásos, így szükség van egy másik darabra gazdaságosabb bemutatásukhoz. A műsor összeállítói a klasszikus elv alapján egy komoly és egy vidám darabot állítottak egymás mellé, ezen kívül azonban sem zeneileg, sem dramaturgia és mondanivaló terén nem találtam összefüggést a két opera között. Mivel más-más rendező állította színre őket, valószínűleg a színház szándéka sem az volt, hogy egységes koncepció mentén jöjjenek létre az előadások.
Az első opera, A császár új ruhája (eredeti címén „A ruha, melyet a világ sosem látott”) különös, allegorikus mű. A kórus szinte balladai kihagyásokkal és ismétlésekkel meséli el a három archetipikus alak, a Király, a Bolond és a Királynő történetét. Azonban nem csak a darab tárgya középkori, hanem az egész opera egy középkori eredetű színházi műfajból építkezik, a figurák egy-egy jól meghatározható típust képviselnek, és a darab nagy részében megszólaló archaizáló tánczene is ezt a kort idézi. Ezt a zenei anyagot, amely az egész műben a legkarakterisztikusabb és legdallamosabb, újra és újra megszólaltatja a kórus, és a fontosabb történések is az ő szavaikból tudhatók meg. Így a mű óriási feladatot ró a Josef Kajetán Tyl Színház Operaegyüttesére: kis túlzással azt mondhatnánk, az ő énekükön és játékukon múlik, élvezhető lesz-e a darab. Az énekkar nagyrészt sikerrel helyt is áll: kezdetben némi pontatlanságot és megbomló arányokat hallottam ki énekükből, ám hamar felülkerekedtek rajta, és attól kezdve valóban az előadás legfontosabb és legemlékezetesebb szereplői lettek.
A zenéhez hasonlóan a rendezés is kevés eszközzel dolgozik: a díszlet egyetlen sakktábla, a kórustagok sakkfigurák (még a Király és a Királynő is, noha az ő a ruhájuk erre visszafogottabban utal). A fekete és fehér színek uralmából csak a három főszereplő emelkedik ki, közülük is elsősorban a vörös színnel megjelenített Királynő. A játék kérdése a mű egészét végigkíséri, nem csupán a Király és Bolondjának művet indító sakkjátszmájában, hanem az összes szereplő bábuszerű voltában. A darab központi kérdése épp ezen típusok egymáshoz való viszonya: helyet cserélhet-e a Király és a Bolond, melyikük nyeri el a Királynő kezét – és ami több: szerelmét. A három főszereplő énekes remekül formálja meg az elvont, allegorikus figurákat, közülük is kiemelkedik a hangilag is a legkiválóbb produkciót nyújtó Jiří Brückler a Bolond szerepében. Énekelnivaló hiányában kizárólag színészi eszközeivel alkot jelentőset Ivana Klimentová büszke és a férfiakat az ujja köré csavaró Királynőként. A Király szerepében Jan Ježek szintén átgondolt és alapos alakítást nyújt, nagy kár, hogy hangi fogyatékosságai rontanak az élményen.
Kerek Gábor Paródia című operája egészen más zsánert képvisel. Mind témáját, mind zenéjét tekintve ifjúsági darabnak mondanám, könnyűzenei elemekkel és kacagtatóan humoros szöveggel. A cselekmény kémiaórán játszódik, és akinek friss élményei vannak az iskolai életről, akár tanár-, akár diákszemszögből, ráismerhet, mennyire hitelesek és valóságosak a jelenetek, legyen szó akár a tantárgyáért rajongó tanárnőről, a rossz tanuló hablatyolásáról vagy az órát még rossz szándék nélkül is szabotálni képes diákokról. A sziporkázó szövegkönyv a komponistát dicséri, aki ügyesen vezeti át cselekményét a címben meghatározott paródiából teljesen abszurd jelenetek sokaságába. A csúcspont végül a tanárnő nagy szerelmének, Mengyelejevnek megidézése, akinek jelenléte ugyan nem segíti a diákok tanulmányait, de sikeresen megszabadítja őket a tanóra további kellemetlenségeitől. Eközben pedig a zene is magával ragadóan szellemes, mesterien elosztva és felvezetve az újabb és újabb humoros részeket.
A jól eltalált poénokat még hosszasan lehetne sorolni, és a rendező, Dominik Beneš jó érzékkel bontja ki ezeket, sőt, helyenként újakkal is gazdagítja (a kegyetlen Igazgató által pátyolgatott húsevő növény például telitalálat): mindez kellően színes, ám sosem túl harsány vagy zavaró színrevitelt eredményez. Az énekesek sziporkáznak a szerepekben, a diákokat alakító művészek remek csapatként működnek együtt. Kiváló komika a Tanárnőt éneklő Ivana Šaková, akinek vokális produkciója is a legkiemelkedőbb az egész előadásból, egyszersmind a bevezetőben említett, a színház énekeseire tett megállapításom alól is kivételt képez: kiművelt hangszínű drámai szopránjával magas technikai színvonalon szólaltatja meg szerepét. A versenyszereplő Kris Belligh ellenben nem nyűgözött le, bár karót nyelt igazgatóként ő is kiveszi a részét a kacagtatásban. A „gyerekek” közül a Huzlecsákot éneklő Jakub Hliněnský a legemlékezetesebb, könnyűzenei hangképzésével együtt. A Josef Kajetán Tyl Színház Zenekara Vojtěch Spurný vezényletével mindkét opera változatos karakterű zenei anyagát magas színvonalon szólaltatta meg, ráadásul a Paródiában még egy kis színészi feladatot is kaptak.
Kortárs művek esetében mindig felmerül a kérdés: vajon mennyire bizonyulnak ezek a darabok maradandónak, fogják-e játszani őket a bemutató után évtizedekkel, vagy akár annál is később? Ezt a jelenből nehéz volna megítélni, ám ha itt és most szeretnénk megmutatni az embereknek, hogy a kortárs zene „nem harap”, és léteznek olyan művek, amelyek szélesebb közönségrétegek tetszését is elnyerhetik, arra a két egyfelvonásos kiválóan alkalmas.
Fotók: Armel Operaverseny és Fesztivál
A császár új ruhája teljes előadása megtekinthető itt
A Paródia teljes előadása megtekinthető itt