Szerelemben és háborúban…

2013. március 7.

Pjotr Iljics Csajkovszkij Mazeppájának premierje a Komische Operben. NOVOTNY ANNA berlini tudósítása

Marja: Asmik Grigorian (fotó: Monika Rittershaus)

Marja: Asmik Grigorian (fotó: Monika Rittershaus)

Több szempontból is különleges estének lehettek részesei azok, akik ellátogattak a Komische Oper új bemutatójára február 24-én. Egyrészt olyannyira ritkán játszott művel van dolgunk, hogy Berlinben a Belgrádi Nemzeti Opera 1969-es vendégszereplése kivételével soha nem állították színpadra Csajkovszkij operáját. A bemutató másik különlegessége, hogy a Ház szakított a fennállása óta működő hagyománnyal, jelesül, hogy minden művet németül játszanak, legyen az a Bohémélet vagy A karmeliták párbeszédei. Így természetesen nem meglepő, hogy nagy várakozás előzte meg az orosz zeneszerző 1881 és 1883, azaz kronologikusan az Anyegin (1877-78) és A pikk dáma (1890) közt elhelyezkedő művét. Érdemes az időpontokat és a periódusokat hangsúlyozni, mert a Mazeppa zenei szövete valóban magán viseli az Anyegin jegyeit, mi több, az ember hajlamos úgy érezni, egyenesen egy saját opera készült Gremin számára. Mert miről is szól a darab?

Csajkovszkij az Anyegin után ismét Puskinhoz nyúlt, az író Poltava című költeményének feldolgozásán alapul a Mazeppa. A zeneszerző és a librettista, Burenyin meglehetősen szabadon bántak az eredeti, történelmi tényeken alapuló szöveggel. Az 1600-as évek végén járunk: Mazeppa, az ukrán kozákok idősödő hetmanja és Marja, barátjának, a gazdag ukrán nemes úrnak, Kocsubejnek lánya a nagy korkülönbség ellenére szerelmesek egymásba. Az apa természetesen hallani sem akar a házasságról, így végül Marja a szülei ellenében Mazeppát választja, és megszökik vele. A lány szülei és gyerekkori barátja, Andrej bosszút esküsznek, beárulják Mazeppát Nagy Péter cárnál, mert tudomásuk van róla, hogy Mazeppa titokban merényletet tervez az uralkodó ellen. A cár azonban nem hisz Kocsubejnek, vakon bízik – a valóban harcra készülő – Mazeppában. A hetman elfogja Kocsubejt, és pribékjeivel megkínoztatja, majd kivégezteti. Marja túl későn ér a helyszínre, így már csak apja holtteste várja. Nem sokkal később, a poltavai csatában Mazeppa a kozákok élén a svédek mellett harcol a cár seregei ellen, de vereséget szenvednek, így segédjével együtt menekülni kényszerül, a hirtelen megjelenő bosszúszomjas Andrejt lelövi, és saját bőrét mentendő, végül a megbomlott elmével megjelenő Marját is maga mögött hagyja. Az őrült lány csecsemőnek véli a haldokló Andrejt, és altatódalt énekel neki.

Kocsubej és Orlik: Alekszej Antonov és Philipp Meierhöfer

Kocsubej és Orlik: Alekszej Antonov és Philipp Meierhöfer (fotó: Monika Rittershaus)

Roppant erős és kegyetlen történet zajlik le a szemünk előtt, csupán egy-egy pillanatra szüremlik át valamiféle emberiesség, érzelem. Nagy szerepet kap a kórus, tömegjelenetek sora vonul végig a művön. Kevés azonban az Anyeginből ismert intim, lírai jelenet. Andrej szívhez szóló áriája mellett talán még Mazeppa „Ó Marja, Marja” kezdetű áriája hordozza azokat a mély érzelmeket, melyek meggyőzik a nézőt arról, hogy az idős férfi valóban szereti a lányt. A címszereplő bariton zenei karaktere és figurája is erősen emlékeztet az Anyegin Greminjére. Az idős korára fiatal lány iránti szerelembe menekülő férfi tragédiája itt csúcsosodik ki igazán, mivel nem csupán a lány családjának ellenségévé, de a nép gúnyolódásának céltáblájává is válik. A háborús légkör mellett még inkább eltávolítja az operát a nézőtől, hogy Andrejen kívül, aki valójában inkább szánni való, mintsem szerethető, a műben nincs olyan szereplő, akivel azonosulni tudna. Éppen ezt használta ki a rendező, a holland Iva van Hove, aki egy hatalmas rácsokkal körülvett bunkerbe helyezte a cselekményt. Sajnos azonban a koncepció nem igazán működött – talán mert nem is igazán volt koncepció. Egy-egy jól eltalált ötlet, mint például az apa kivégzése (miközben Mazeppa kétségek közt hátat fordít, a tömeg végez Kocsubejjel), vagy az aktualizálás (Mazeppa és bandája ukrán zászlót lengetve indul a csatába) üdítő színfoltok voltak, ámde a sematikus szürkeségen ez mit sem változtat. Azt pedig minden tapasztalt színház- és operajáró tudja, hogy ha nincs elég ötlet, a legegyszerűbb a videó nyújtotta lehetőségekhez fordulni. Ez esetben úgy találtam, hogy a háborús jeleneteket bemutató képkockák inkább a rendezés javára váltak, hiszen éppen egy olyan operával állunk szemben, amin nincs mit szépíteni: nyílt színi kínzás, kivégzések, őrület, háború – maga a borzalom. Összességében azt mondhatnám a rendezésről: nichts besonderes, azaz semmi különös. Így igen meglepő volt a közönség reakciója a rendezőgárda színpadra lépésekor – tudniillik nagyészt búztak, ami ebben a házban igencsak ritkaság (s még inkább meglepő annak fényében, hogy nem sokan láthatták korábban az operát).

Marja: Asmik Grigorian (fotó: Monika Rittershaus)

Marja: Asmik Grigorian (fotó: Monika Rittershaus)

Ezzel ellentétben hatalmas ováció fogadta a zenekart és karmesterét, Nánási Henriket. A roppant bonyolult, sűrű szövésű zenét biztos kézzel és kitűnő érzékenységgel interpretáló dirigens és a keze alatt muzsikáló együttes most már többszörösen bizonyította remek együttműködését. A kórus André Kellinghaus vezetésével érzésem szerint az utóbbi idők legjobb formáját hozta, ráadásul még az orosz nyelv akadályaival is meg kellett küzdenie. Az énekesek közül elsőként Asmik Grigoriant emelném ki, aki telt, sötét szopránhangjával és törékeny alkatával hitelesen hozta Marja figuráját. Robert Hayward Mazeppáját néhol kissé erőtlennek éreztem, ugyanakkor alkatilag abszolút alkalmasnak tűnt a hetman szerepére. Aleš Briscein Andreje kétségkívül az est egyik csúcspontja volt, a tenor rendkívül finom líraisággal szólaltatta meg a szerelmes, bosszúra kész férfit.

Marja és Mazeppa: Asmik Grigorian és (fotó: Monika Rittershaus)

Marja és Mazeppa: Asmik Grigorian és Robert Hayward (fotó: Monika Rittershaus)

Ahogy az Opera-Világon korábban megjelent interjúban Nánási Henrik is elmondta, minden egyes bemutató próbatétel, hiszen a Komische Oper megalkuvást nem tűrően mindig bátor előadásokat állít színpadra. Ezúttal úgy gondolom, a legnagyobb bátorság a hosszú évtizedes hagyomány megtörése volt a részükről, hiszen mint egyik korábbi írásomban is utaltam rá, Berlinben már-már nevetség tárgya, hogy náluk minden opera német nyelven fut. Összességében nem találtam különösebb kivetnivalót a rendezésben sem, de a Ház magas színvonalához képest talán ezúttal egy kevéssé szürkére sikeredett. Ámde soha rosszabbat!

Fotók: Monika Rittershaus / Komische Oper, Berlin

Hasonló bejegyzések