Szépségideál

2013. június 21.

Benjamin Britten: Halál Velencében – Angol Nemzeti Opera, 2013. június 14. KŐRY ÁGNES londoni beszámolója

Az Angol Nemzeti Opera (English National Opera) a Halál Velencében című opera kiváló előadásával ünnepli Britten születésének századik évfordulóját. A magas színvonalú bemutató, Deborah Warner rendező 2007-es produkciójának felújítása, nem csak méltó tiszteletadás Britten emlékének, de élvezetes operaházi élményt is nyújt.

A tenor John Graham-Hall hihetelenül virtuóz alakítást nyújt az öregedő író, Gustav von Aschenbach szerepében. Változatos hangszínekkel és széles dinamikai skálával énekel, ugyanakkor lenyűgöző drámai portrét alkot: képes megjeleníteni az író szépség és fiatalság iránt való megbűvölt vonzalmát, tehát az összeomlástól és végleges pusztulástól való esetleges megváltásban való reményét. Graham-Hall (mint ahogy Deborah Warner rendező is) Britten iránti mély tisztelettel kezeli a fő témát: Britten nyilvánvalóan azonosította magát a haldokló íróval. A Halál Velencében volt a végzetesen beteg Britten utolsó operája, a komponálást többször megszakította sürgős kórházi kezelése. Thomas Mann novellája a művész által szenvedélyesen bálványozott tökéletes és egészséges szépségről megragadta Brittent, aki egész életében becsülte az ilyen értékeket. A romlatlan, tiszta szépség szeretete – tehát nem Britten állítólagos, fiatal fiúk iránti erotikus vonzalma – irányítja Warner rendezését és ezzel együtt Graham-Hall elbűvölő drámai (és zenei) tolmácsolását. A tizenharmadik jelenet vitatható koncepciója ellenére (ahol Dionysus elnyeri Apollótól Aschenbachot annak nyugtalan álmában) Warner a szépséget hangsúlyozza Aschenbach (és Britten) fiatalság iránti érdeklődésének okaként. (Talán a Tadzió zenei jellemzésére hivatott egyszerű pentatón gamelán harangok imitációja értelmezhető Britten zenei vallomásaként: értékeli és csodálja az ártatlan fiatalságot és szépséget.)

xxx

Aschenbach: John Graham-Hall (fotó: Hugo Glendinning)

A bariton Andrew Shore mind zeneileg, mind drámailag tökéletes ellenpontja Graham-Hall Aschenbachjának. Lenyűgöző hét szerepében, amelynek mindegyikét kifejezetten egy énekes számára komponálta a szerző, és amelyeknek zöme a halál valamelyik tulajdonságát képviseli. Shore mindvégig tartja a feszültséget anélkül, hogy ő maga feszült lenne. A kontratenor Tim Mead nagyszerű Apollo szerepében: fizikailag teljesen meggyőző, mennyei hangja van és tapasztalt a historikus előadói stílusban. De valamennyi énekes, kisebb vagy nagyobb szerepben, hatékonyan járul hozzá az előadás sikeréhez. Itt mutatkozik meg leginkább az Angol Nemzeti Opera állandó társulatának előnye.

A tánc nagyon fontos része ennek a Britten-operának: Britten a fiatal, szép Tadzio szerepét szólótáncos számára írta. Sam Zaldivar még a Royal Ballet School növendéke, de valóban Tadziónak néz ki, és korát meghazudtoló érettséggel táncol. Meggyőző mint a lengyel család bájos, jól viselkedő fia, de ugyanakkor megfelelően akrobatikus a verekedés jelenetében. Nem flörtöl (mint ahogy ezt egy angol kritikus meg is bírálta), de nyilvánvalóan nem ez a feladata: az ártatlan, tökéletes szépséget kell ábrázolnia. Marcio Teixeira (az English National Ballet School növendéke) Jaschiu, vagyis Tadzio barátjának szerepében szintén kiváló teljesítményt nyújt. De sajnos jóval alacsonyabb, mint a Tadziót alakító Zaldivar: egy magasabb táncos talán hitelesebben jelenítené meg a Tadzióhoz hasonló korú fiút, és a verekedésjelenet (ahol Jaschiu a földre nyomja Tadziót) még hihetőbb lenne. Az egész, hét tagból álló táncegyüttes fegyelmezetten, energikusan és stílusosan táncol.

xxx

Sam Zaldivar (Tadzio) és John Graham-Hall (Aschenbach) (fotó: Hugo Glendinning)

Deborah Warner és kollégái a régi görögök szépség- és erőideálját viszik színre. Ugyanakkor  a huszadik század elejének elegáns velencei szállodája is megjelenik: minimalista díszletek alkalmazásával, minden egyes színre lépő karakter részletes színészi ábrázolásával és gördülékeny, filmszerű világítással.  Jean Kalman világító pontosan követi mind a zenei anyagot, mind a drámát. Tom Pye díszletei hatékonyak és szoros egységet alkotnak a világítással, továbbá Kim Brandstrup izgalmas, izléses és szórakoztató koreográfiájával.

Edward Gardner zeneigazgató irányítása alatt a zenekar és a kórus Britten partitúrájához méltóan szólal meg. Koncepció és előadás egyaránt kristálytiszta: ennél többet nem lehet elvárni.

Fotók: Hugo Glendinning / English National Opera

A produkció 2011-ben a Scalában:


Death in Venice, English National Opera, 14th June 2013

by Agnes Kory

Benjamin Britten’s centenary year is celebrated with an outstanding production of Death in Venice by the English National Opera. The high quality event, ENO’s revival of Deborah Warner’s 2007 production, serves not only as a worthy tribute to Britten, but also as a rewarding experience in the opera house.

Tenor John Graham-Hall gives an astonishingly virtuoso performance as the ageing writer Gustav von Aschenbach. His vocal delivery is exemplary in its many shades of tonal colours and wide-ranging dynamics, while his dramatic portrayal gives a moving account of the artist’s fascination with beauty and youth as a possible salvation from disintegration and from the inevitable, final demise. Graham-Hall (as, crucially, stage director Deborah Warner) treats the central theme with respect towards Britten who clearly identified with the dying artist. This was the mortally ill Britten’s last opera, its composition process punctuated with periods of stay in hospital. Thomas Mann’s novella about the artist’s passion for healthy, wholesome beauty clearly resonated with Britten who was cherishing such qualities throughout his life. It is the love of unspoiled beauty, rather than Britten’s supposed erotic feelings for pubescent boys, which dominates Warner’s production and thus Graham-Hall’s mesmerizing portrayal. Hence, notwithstanding the innate implication of scene 13 (where, in Aschenbach’s restless dream, Dyonisus wins the artist from Apollo), Warner upholds beauty as the driving force for Aschenbach’s (and Britten’s) pursuit of youth.  (Arguably, in this opera, the imitated sounds of pentatonic gamelan bells – here representing the young and beautiful Tadzio – provide Britten’s musical testament to his appreciation and admiration of youthful innocence and beauty.)

xxx

Sam Zaldivar (Tadzio) és John Graham-Hall (Aschenbach) (fotó: Hugo Glendinning)

Baritone Andrew Shore provides an excellent counter-point, both musically and dramatically, to Graham-Hall’s Aschenbach.  He is fascinating in his seven characters (composed specifically for one singer), most of which represent some aspect of death, and he keeps the tension (without being tense) all way through. Counter-tenor Tim Mead is perfect for the part of Apollo: he has the stature, the heavenly voice and evident expertise in early music performance style. But all singers taking solo parts of various lengths make strong contributions; this is where ENO’s strength as an ensemble company manifests itself at its best.

Dance is a very important element in Death in Venice, as Britten composed the role of young, beautiful Tadzio for a dancer. Sam Zaldivar, still a student at the Royal Ballet School, looks the part and dances with maturity belying his age. He is charming as a well-behaved boy of the Polish family but also impressively acrobatic in the fight scenes. He is not seductive (and a major music critic registered this aspect as a negative) but surely he is not meant to be: he presents innocent beauty to perfection. Playing the role of Jaschiu, Tadzio’s friend, solo dancer Marcio Teixeira – a student at the English National Ballet School – also excelled (although a taller dancer, matching Zaldivar’s height, might have indicated boys of the same age therefore making the fight scene – where Jaschiu overwhelms Tadzio  – even more credible). But the whole group of seven dancers impressed with their discipline, energy and style.

Deborah Warner and her team present the ancient Greek idea of beauty and physicality alongside the early 20th century elegance of a Venice hotel with minimalist sets, detailed characterization of all participants on stage and fluent cinematic lighting. Jean Kalman’s lighting closely follows the musical content of the composition as well as the story line. Tom Pye’s sets are evocative and combine organically with the lighting as well with Kim Brandstrup’s imaginative, tasteful and yet entertaining choreography.

Orchestra and chorus did full justice to Britten’s score under music director Edward Gardner. There were no surtitles but there was no need for them: diction was crystal clear, as was the combined artistic concept of the production. One could not ask for more.

Photos by Hugo Glendinning / English National Opera

Hasonló bejegyzések