Szemem pillás függönye lent

MONA DÁNIEL analízise az Erkel Színház Vajda- és Bartók-bemutatójáról a november 23-i előadás nyomán

Mario és a varázsló
Mario és a varázsló

Mario felriadt. Földre rogyva hevesen zihált; ruhája rendetlen, gyűrött, nadrágja kigombolva. Bűntudata és szerelemi bánata volt.

Álomfejtő: Meséljen az álmáról!

Mario: Egy olasz kisvárosban éltem. Az ottaniak összesereglettek, várták a nagy Cipolla előadását.

Á: Ki Cipolla?

M: Cipolla (Bretz Gábor) varázsló, illetve magát varázslónak beállító személy. Mindenkit manipulál. Hatalmas tekintély, de orgánuma közel sem olyan meggyőző, mint kellene. Ügyesen mozog a színpadon, jól játssza a mágust, de nem mindig érteni, mit mond, és az amúgy tiszta és telt basszbaritonja néhol unalmassá válik, nem kifejezetten varázslós. Inkább mint egy sejtelmes herceg, teszem azt, kék szakállal…

Á: Beszéljünk a kisváros népéről!

M: Klasszikus kaotikus álmok népe. Mindenki, akit a filmvásznon és hírekben láttam a közelmúltban. Ott volt Vilma a Flintstonesból, C-3PO A csillagok Háborújából, Roger az Amerikai faterból, Beatrix Kiddo (lézerkarddal) a Kill Billből, Kenny a South Parkból, de részt vett Superman, Elvis Presley, Freddie Mercury, Michael Jackson, Ray Charles, néhány csúcsfej és négy Marilyn Monroe is. Rajtuk kívül az utca emberei: egy punk, egy hawaii inges, egy házaspár stb., stb. Kifejezetten idétlen volt a látvány. A jelmezek (Kárpáti Enikő) csak azzal váltak elfogadhatóvá, hogy kiderült: az egészet csak álmodtam.

Á: Volt még valami szokatlan?

M: Például az operatőr az arcunkban. A színpadon helyezkedett el, és kamerázott minket. Hogy ne kerülje el a figyelmünket semmilyen apró részlet, a közeli felvételeket azonnal mögénk vetítették. Ez néhol segített (a Cipolla papírjára felírt szám elolvasásában), legtöbbször azonban – a maga egy-két frame-es késésével – csupán aszinkronban állt a zenével. Aztán a mikrofon mint kvázi varázspálca. Hogy a földön fetrengő Gyapjúinges (Beöthy-Kiss László) nyöszörgéseit és a jómagam (Nagy Ervin) meséből kirívó, prózai hangját hallja a nagyvilág, kiváló eszköz volt; de mégiscsak egy mikrofon… Semmi keresnivalója egy álomban. A táncoltatás sem tetszett (koreográfus: Solti Csaba). A tánc stilizálása odáig fajult, hogy az emberek szó szerint hanyatt estek, és kész. (Rendező és díszlettervező: Galambos Péter)

Mario és Cipolla: Nagy Ervin és Bretz Gábor (fotó: Vermes Tibor)
Mario és Cipolla: Nagy Ervin és Bretz Gábor (fotó: Vermes Tibor)

Á: Tudta, hogy álmodik, ki tudott volna lépni e világból?

M: Csak egy fátyolfüggöny választott el a valóságtól. Szinte hallottam világom embereinek köhögéseit a legmeghittebb pillanatokban… Egy ajtón távozhattam volna az álomból. Ezt rövid ideig meg is tettem, aztán a kíváncsiság visszaterelt. Cipolla a szerelmemmel kapcsolatban hitegetett, majd magára öltötte a lány, Angelina Jolie arcképét.

Á: Mit tett ekkor?

M: Ellenállhatatlan vágyat éreztem rá, hogy megcsókoljam. Nyalogattam a Cipolla arcán ékeskedő kartonlapot. Ezt követően teljesen elvesztettem a fejem, és nadrágomat – most már bánom, milyen ügyetlenül és erőltetve – félig letoltam, hogy magamévá tegyem Angelinát, de ő eltűnt. Én a földre gurultam, és mindenki nevetett. És ekkor…

Á: És ekkor?

M: Ekkor, szégyentől és dühtől vakon, lelőttem Cipollát.

Á: Meghalt?

M: Nem. Golyóálló mellény volt rajta. Mint a mikrofon… Érti ezt? Golyóálló mellény egy „varázslón”, egy Thomas Mann-novellában, egy álomban… Ekkor dobtak ki engem ebből az álomból, s nem sokkal ezután felébredtem.

Mester Viktória, Bretz Gábor és Hábetler András (fotó: Vermes Tibor)
Mester Viktória, Bretz Gábor és Hábetler András (fotó: Vermes Tibor)

Á: Csak Cipolla szólalt meg álmában?

M: Dehogy. Ott volt például a már említett Gyapjúinges punk. Irigylésre méltó bátorsággal és vehemenciával énekelte a nagyképű tenor nézőt. Nem mondom, hogy mindenhol tökéletes volt, és azt sem, hogy néha nem vitte túlzásba a szerepét… (Sajnos ez utóbbi még álommércével is sok volt.) Sokat fészkelődött a hitetlenkedő Római úr is (Bátki Fazekas Zoltán). Ő is inkább arc- és testjátékkal igyekezett pótolni a meseszerű hangzást. Az Angiolieri házaspárral (Mester Viktória és Hábetler András) nem volt gondom. Szimpatikus, mértéktartó, vokálisan megbízható szereplői voltak az álomnak. Végig szólt a zene, Vajda János zenéje. Néha úgy éreztem, a muzsika elsiklik pár lényeges gondolat felett, elbagatellizálja a felvetett problémát. Ennek ellenére a zenekar egészen kiválóan játszott (karmester: Héja Domonkos).

Á: Úgy veszem észre, derekasan helyt állt ebben az álomban. Szűkszavú volt, nem feltűnősködött feleslegesen, nem akart színészi túlzásokba esni. Az álom végéhez közeledve kicsit elvesztette a kontrollt, de tulajdonképpen a körülmények akarták így. Mario, jól érzem, hogy ez az egész nem is zaklatta fel önt annyira? Mintha nem volnának az elmesélt történetben olyan elemek, melyek maradandó sebekkel, emlékekkel járnának.

M: Valóban. Sok tarka dolgot láttam, sok hatásvadász élmény ért, de egyik sem tartalmi, minőséggel-értelemmel bíró élmény. Nem hiszem, hogy sokáig fogok emlékezni erre az álomra…

Cipolla és Mario: Bretz Gábor és Nagy Ervin (fotó: Vermes Tibor)
Cipolla és Mario: Bretz Gábor és Nagy Ervin (fotó: Vermes Tibor)

Magát Kékszakállú hercegnek nevező férfi. A foteljében alszik, felesége/házvezetőnője kelti fel. A férfi haja kócos, öltözéke hiányos és zilált. Körbetekintve szanaszét heverő ruhadarabokat, papírosokat lát. Gyűrött ágynemű, nyitott hegedűtok, földre hullott lemezjátszó… Dulakodás nyomai.

Álomfejtő: Gyakran fordul elő, hogy alva jár?

Kékszakállú: Ha jól emlékszem, ez a negyedik. Mindig ugyanaz: Bartók-zene szól, s én zord kastélyomba viszem a feleségjelölteket. Eleinte minden szép és jó, csakhogy aztán mindegyik ki akarja nyittatni az ajtókat. De ezt a történetet szerintem ismeri…

Á: Igaza van, ismerem. Beszéljünk inkább a várról!

K: Az álmomban a vár egy szoba, magas és rideg téglafalakkal, ablak és díszítmény nélkül (rendező és díszlettervező: Galambos Péter). Egy ágy, egy bárpult és egy íróasztal: igazi agglegény-lakás. Az egyik fal, egy fátyolfüggöny, mintha valaki másnak az álmából maradt volna itt; de látható rajta egy vár és körülötte tenger, hiszen vizes a fal, Kékszakállú… Ráadásul elválaszt a valós világtól, teljes ködbe borítja e látomást, úgyhogy nem zavaró.

Kékszakállú: Bretz Gábor (fotó: Vermes Tibor)
Kékszakállú: Bretz Gábor (fotó: Vermes Tibor)

Á: És a többi fal?

K: Hát, látja, ez nagyon érdekes… A hátsó fal egy-egy ajtó nyílásakor megszűnik számomra létezni. Mélybe vesző, 3D-snek ható látomásaim televíziójává válik. Minden ajtó a múltam egy szakaszát rejti: látom magam „kontroll nélküli” gyermekként, „harcias” kamaszként, vagyonosodó, megállapodott és kiteljesedett hatalmú férfiként. A fények ügyes variálása tárja elém és rejti el előlem ezeket a víziókat/emlékeket, s jeleníti meg, vagy épp tünteti el a falat. A rétegek, a mélységgel való játék és a képek elemeinek egymást kiegészítő módszere hihetetlen izgalmas látványt biztosít.

Á: Úgy tűnik, ezúttal nem csak a szokásos Kékszakállú bűneinek megismeréséről van szó. Az ön személyisége, az előző asszonyok oldalán eltöltött élete kerül terítékre. Az ajtók konkrét tartalma emlékekkel párosul. Meglepi ez a kettősség?

K: Meglep, de nem riaszt el. Újszerű értelmezése ez visszatérő álmomnak, de talán van létjogosultsága. Most, hogy átgondolom: szépen végigvezethető a párhuzam egészen addig, míg volt asszonyaim eleven jelenlétekor találkozik bűn és emlék. Molnár Szabolcs azt mondta nekem, hogy az ajtókkal a lelkem egy-egy rekeszét is megnyitottam.

Mester Viktória és Bretz Gábor (fotó: Vermes Tibor)
Mester Viktória és Bretz Gábor (fotó: Vermes Tibor)

Á: Szóba kerültek az ex-asszonyok. Álmában gyakran visz nőket a várba?

K: Igen, elég sűrűn. A legutóbb például még a szobában felejtettem az előző randevúról maradt borospoharakat, és be sem ágyaztam.

Á: Úgy értsem, a reggel-délben-este-éjszaka talált asszonyokat egy napra kell vonatkoztatni?! Ez új kontextusba helyezi a Kékszakállút, már-már fanatikusnak állítja be…

K: Így is mondhatjuk. Itt is kettősség mutatkozik, hiszen egy egész életutat látok a háttérben, mely életutat a három korábbi asszonyommal éltem le, sikereimet mellettük-általuk szereztem. Ugyanakkor igaz, álmaimban nőfaló gyűjtőként jelenek meg.

Mester Viktória és Bretz Gábor (fotó: Vermes Tibor)
Mester Viktória és Bretz Gábor (fotó: Vermes Tibor)

Á: Meséljen a legutóbbi álom asszonyáról! Hogy is hívják, Viktória?

K: Judit, Juditnak hívják (Mester Viktória).

Á: Hát persze, „Kékszakállú herceg” úr, Judit…

K: Egészen más, mint a többi. Nem retteg tőlem, nem távolságtartó. Ölelget, simogat és kényeztet. Az első pillanattól otthonosan mozog a kastélyomban; nem ilyen Judithoz vagyok szokva. Merész, de szimpatikus szereplője a történetnek. És egészen csodálatos hangja van! Komoly, drámai, mégis könnyed, gyanút csak fokozatosan fogó, lassanként követelőző, gyakran játékos és szerelmes jelenség, illetve orgánum. Viselkedése meggyőző, színpadiassága a legkevésbé sem túlzó.

Á: Hogy érezte magát az álomban? Méltó partnere volt Juditnak?

K: Úgy éreztem, erőre kaptam. Kifejezetten magaménak éreztem a Kékszakállú szerepét (Bretz Gábor). Úgy gondolom, sokkal jobban áll nekem a herceg, mint például – hasamra ütök – Cipolla, a varázsló. Igen, méltó partner voltam. Az ember álmában úgy énekel, mint az álom. Nos, ez az én álmom volt…

Mester Viktória és Bretz Gábor (fotó: Vermes Tibor)
Mester Viktória és Bretz Gábor (fotó: Vermes Tibor)

Analízis.

Álomfejtő: Mint láthattuk, mindkét kliensem (vagy talán Galambos Péter?) mert újat álmodni. Ugyan a két álomból inkább csak az egyik sikerült emlékezetesre, azért az egyért is megérte. Ha lefekvéskor az embernek nem csak összevissza kavarognak, hanem szerencsésen rendeződnek a gondolatai, és felszínre hoznak valami egészen új aspektust, ötletet, az eredmény vastaps lehet. Merjünk hát nagyot álmodni!

Fotók: Vermes Tibor