Szembenézni kéne

Col Legno–Csábi István: Az egyetlen hajléktalan – BÉKEFI TEODÓRA kritikája a Csepel színház augusztus 10-i előadásáról

Az egyetlen hajlékalan című opera bemutatója 2015-ben volt a Csepel Színházban. Az ötletgazda és a zeneszerző Col Legno, a szöveget a Fedél Nélkül hajléktalan szerzőinek írásaiból Csábi István állította össze. Augusztus 10-én a mű koncertváltozatát hallhatta a közönség, az előadásokból származó bevételt különböző, hajléktalanokat segítő szervezetnek ajánlották fel az alkotók.

A művészek társadalmi felelősségének hangsúlyozása már-már közhely, arról azonban kevés szó esik, milyen formában történhet ez a felelősségvállalás. Talán a leggyakoribb és legszembetűnőbb eset, amikor valaki népszerűségét és befolyását bevetve általa fontosnak tartott ügyek mellé áll. Egyre kevésbé lepődünk meg, ha egy demonstráción írók, zenészek, képzőművészek szólalnak fel, és gyakran társadalmi szervezetek munkáját is támogatják anyagilag vagy tevőlegesen. Ritkább eset, hogy valaki művészetét is társadalmi ügyek szolgálatába állítja, s még ritkább, ha művészetének tárgyává teszi, tudja tenni az általa fontosnak gondolt közösségi értékeket. Az íróknak, képzőművészeknek talán egy fokkal könnyebb dolguk van e téren, de mi a helyzet a zenével?

Col Legno is ezt a kérdést tehette fel, amikor megfogalmazódott benne a hajléktalanokról szóló opera ötlete.

A hajléktalanok ügye a mai társadalmak egyik legégetőbb problémája, mindnyájunkat érint. Kötelességünk foglalkozni vele, szem előtt tartva, hogy az ilyen kényes kérdések bolygatása felelősséggel jár.

Ez a felelősség különböző mértékben, de ránk nehezedik, amikor kéregető emberrel találkozunk, amikor szociális munkásként ételt, ruhát osztunk, vagy amikor befolyásos emberként állást foglalunk és irányt mutatunk a kérdésben másoknak. Utóbbihoz hozzátartozik az emberek valósághű tájékoztatása, az esetleges megoldási lehetőségek felvázolása és a személyes feladatvállalás. Nem könnyű ezt jól csinálni, de a feladat komplexitásával tisztában kell lennie annak, aki ilyesmire vállalkozik. Az egyetlen hajléktalan célkitűzése hasonló, megvalósítása azonban több szempontból is átgondolatlannak, sőt problémásnak mondható.

A történet szerint a címszereplő hajléktalan egy vidéki kisvárosban találja magát, amikor leszállítják a vonatról, amin jegy nélkül utazott. Azért indult útnak, hogy bérlakást találjon magának, egyelőre azonban beéri a város főterén található egyik paddal, nem kis felfordulást okozva a helyi lakosok körében. Az álnok polgármester hamar átlátja, hogy még profitálhat is az ügyből, ezért megbízza a szociális ügyekért felelős asszisztensét – aki mellesleg évek óta titkos szeretője is –, hogy teremtsen megfelelő körülményeket a hajléktalannak. Két dologra nem számít azonban: szeretője és a hajléktalan férfi első látásra egymásba szeretnek, városát pedig „megszállják” az ország minden területéről érkező szegénysorsúak, miután híre megy a kisváros ellátórendszerének. Elszabadul a pokol, ezért kénytelen bevetni a polgárőrséget, de rajta már ez sem segít: szerelme és városa elvesztése miatt szívrohamot kap.

Az egyetlen hajléktalan

A történet inkább emlékeztet népmesére, mint a mai magyar valóságra, ami első ránézésre nem is tűnik akkora problémának. A tény, hogy a szöveg hajléktalan szerzők műveiből került összeállításra, sugallhat egyfajta szublimációs kísérletet, hisz tudjuk: a mese egyaránt alkalmas a valóság és az álmok kimondására. Az egyetlen hajléktalan azonban minden jel szerint ráébreszteni akar, úgy beszélni a valóságról, hogy egy szót sem szól róla. Minden tiszteletem az alkotóké, de nézzünk szembe vele: az egydimenziós karakterekből felépített történet sokszoros irrealitása nevetségessé teszi a képviselt ügyet ahelyett, hogy empátiát ébresztene vagy önvizsgálatra késztetne. A polgármester alakja még akkor is megmosolyogtató, ha nincsenek illúzióink a politikusok világáról, de ez még a kisebbik baj.

Az „egyetlen hajléktalan” ábrázolását egyenesen károsnak tartom; története és karaktere kidolgozatlan, ennek következményeit a mű minőségére nézve talán fölösleges részletezni.

Ez a hiba azonban a mű általános üzenetét is veszélyezteti: a történet elején bérlakást kereső főhős abban a pillanatban adja föl kitörési tervét, amint megnyílik a szálló és a melegételkonyha, megtestesítve ezzel az ellátórendszerbe belekényelmesedő hajléktalan sztereotípiáját. Látja ugyan, hogy a polgármester csak saját céljai elérésére használja fel őt, mégsem tesz egyetlen lépést sem az önálló élet felé.

Ehelyett mi történik? A számára terápiát felajánló politikus beszédéből csak a „pia” szót kihallva újabb sztereotípiával azonosul, végleg bebetonozva a semmirekellő, alkoholista hajléktalan képét. Alkoholizmusa ráadául megbocsátó mosolyra készteti a nézőt a „terápia–pia” szójáték szinte elviselhetetlenségig történő fokozásával és a baráti összekacsintásokkal, ami igencsak távol áll az utcán élők függőségének komolyságától. A sokszor pszichésen sérült emberek számára az ital felejtést és télen meleget ad, szinte létszükségletté válik, ami nem összetévesztendő a jókedvű koccintgatással. Erre a kifejezetten káros üzenetre még az sem hozható fel mentségként, hogy a történetet és a librettót hajléktalan szerzők szövegeiből állították össze.

Az, hogy a valóságtól teljesen elrugaszkodott, mindennapi sztereotípiákra építő népmesét látunk, önmagában lehetetlenné teszi a hajléktalanok helyzetének pontos feltárását, függetlenül a nézőponttól.

A mű zeneileg sem igazán meggyőző. A magát autodidakta módon képző Col Legno operaként jellemzi, ám valójában nehezen sorolható be műfajilag. Klasszikus operanyitánnyal indul, egy darabig áriákkal és kórusrészekkel folytatódik, majd lassan elkanyarodik a musical irányába. Rengeteg a túl kiszámítható recitativo, időnként pedig indokolatlanul nehéz áriákkal kell megküzdeniük az énekeseknek. A kórusrészek közt előfordulnak kifejezetten ötletesek is, például amikor az éhes címszereplő álmában a különböző zöldségek összevesznek, és a piaci perpatvar nem a vásárlók, hanem köztük alakul ki. Azonban ezeket a részeket is technikai egyszerűség és már-már monotonitásba hajló ismétlések jellemzik elsősorban. A hangszerelésből hiányoltam a vonósokat, bár a fúvószenekar és a zongora időnként meglepően elégnek bizonyult, amihez nyilvánvalóan a zenészek és a karmester, Dénes-Worowski Marcell színvonalas teljesítménye is hozzájárult.

Sem zeneileg, sem történetét tekintve nem nevezhető tehát színvonalasnak Az egyetlen hajléktalan. Utolsó mentsvárként a tanulságot összefoglaló zárókórusra számíthattunk, de az az előadás megmentése helyett véglegesen a szirupos musicalek irányába lökte az operát. A Leginkább szeretni kéne… kezdetű dal a szeretet mindent felülíró erejéről szól, ami szép üzenet, de egyrészt legalább háromszor eléneklésre kerül a műben, másrészt vajmi kevés egy ilyen volumenű kérdés lezárásához.

Igen, szeretni kéne, és ennek jegyében cselekedni, de hogyan? Erről sem mond semmit az opera, az elgondolkodtató vagy iránymutató üzenet elmarad.

Hiánypótló lenne egy ilyen alkotás, de sajnos Az egyetlen hajléktalan után ottmarad az űr. Most már leginkább szembenézni kéne, valakinek meg végre tükröt tartani, úgy igazán.