Spiritiszták az Operaházban – 2014. január 19. Selmeczi György operájának ősbemutatójáról FÜLÖP KÁROLY számol be
Io non capisco… Perché? Ha megengedi a kedves olvasó, magyarra váltanék. Nem értem. Nem értem, miért születik új magyar opera 2014-ben az orosz szimbolizmus meghatározó alakjának, Alexandr Bloknak műve (a Komédiásdi) alapján? Mi motiválhatta Selmeczi György zeneszerző-szövegírót, mi volt az alkotói szándék éppen ezzel a történettel? Az alkotó maga így nyilatkozott: „A nő végtelen hatalma, a keleties-oroszos és a nyugatias-mediterrán vérmérséklet szembenállása és a tragédia feltartóztathatatlansága érdekelt. Mindez egy olyan operában, mely a titkok, a megfoghatatlan, az elérhetetlen világát idézi meg. A Spiritisztákkal határozottan arra törekedtem, hogy elmossam a képzelet, a valóság és a színlelés közti határokat. Abban reménykedem, hogy a hallgatóság folyton felteszi majd a kérdést, hogy amit lát és hall, az végül is álom-e vagy valóság.” Kérdés, elegendő-e mindez egy egész estés operára, továbbá tud-e újat mondani a darab ebben a – valljuk be – nem éppen újszerű témában.
Kezdjük a pozitívumokkal: nagyon szimpatikus a szerző nyilatkozata, hogy a közönség számára szeretett volna kedvelhető darabot, fülbemászó zenét írni. Azt is tudjuk, tizenöt évvel ezelőtt fogott hozzá művének megírásához, majd hosszú pihentetés után vette ismét elő a fiókból, s fejezte be. A cselekmény helyszíne egy orosz herceg estélye, ahol spiritiszták szellemet idéznek, s megjelenik előttük egy nőalak: Colombina, aki aztán megbolondítja a férfiak életét. A történet az „orosz élet enciklopédiájának” lapjairól való, a mondanivaló ennél valamivel több, egyetemes: mint annyiszor, férfi és nő, vagy – jelen esetben – inkább nő és férfi konfliktusai.
Selmeczi mesterségbeli tudását dicséri a végeredmény: valóban sikerült dallamos zenét, a hagyományos opera zárt számait idéző formát alkotnia. Remek stílusérzékkel idézi meg a commedia dell’arte bájosan amatőr világát éppúgy, mint az orosz arisztokrácia, a felesleges emberek életének színterét, a báltermek hangulatát. Az olasz nyelvű librettó (Péntek Csilla és a zeneszerző közös munkája) tiszteleg az olasz opera hagyományai előtt, orosz nyelvű betétek idézik fel az orosz népdalok világát. A darab zenei stílusa az orosz repertoár nagyjaira emlékeztet: a nyitány indulóját hallva nem lehet nem gondolni Sztravinszkij katonatörténetére, a bál Prokofjevre: konkrétan a Háború és béke keringőjére emlékeztet hangulatában és szerkesztésében, a szerelmesek tánc fölött énekelt duettjében. Másutt Sosztakovics, Hacsaturján vagy Richard Strauss jutott eszembe, néhol Muszorgszkij tablói. A báli jelenetben előadott színjáték úgy épül a táncos kavalkád közepébe, mint Csajkovszkij Pikk dámájában a Pásztorjáték. Ugyanez a jelenet Leoncavallo Bajazzók-történetét idézi, annak drámaisága nélkül, kissé unott-vontatottan, vígjátékba hajlóan. A játék a játékban komikus jellegét erősítik a librettónak az operairodalom nagy haldoklóit idéző frázisai: „Non voglio morire” (Manon Lescaut), „Un bacio… un bacio…” (Otello), „Muori, muori, muori!” (Tosca).
Az opera minden momentumában felfedezhető Selmeczi széles körű műveltsége, tudatossága, zenei felkészültsége és jó szándéka. Tetten érhető az igyekezet is, a téma szeretete, a zenei önkifejezés vágya. A zajos közönségsiker igazolja a szerzői szándékot: egyes zárt számok jelentős tapsot kaptak, a komédiások bevonulása és tercettje kifejezetten sikerszám – a szerző reményei szerint sláger is – lett, Colombina áriája az énekesi kvalitásokat megmérető, szép dallam. Mi akkor a probléma? Miért nem született remekmű?
Nem értem… Nem értem a túlzott alkotói szerénységet. Miért nem akar valaki korszakos jelentőségűt írni? A téma, a misztikus miliő mindig érdekes, de nem különösebben aktuális, a szimbolikus-szürreális látásmódról az avantgárd már mindent elmondott nagyjából száz évvel ezelőtt, most sem sikerült újat hozzátenni. Az orosz lelket (és testet is) megjelenítő zenei világ impozáns, de csak Prokofjev, Csajkovszkij árnyékában marad, nyilván nem veheti fel a versenyt az orosz operaköltészet ikonjaival, anyanyelvi mestereivel. Ha a báli keringő kísértetiesen hasonló hangulatot hordoz is, mint Prokofjevé, ha zeneileg megközelítő színvonalat sikerül is létrehozni, jobbat biztosan nem. Az eredetiség, a csak Selmeczire jellemző és felismerhető színezet hiányzik, az egyéni zenei megoldások. És az alkotói becsvágy.
Marad tehát a mesterségbeli tudást igazoló, sziporkázó stílusgyakorlat, szellemidézés: a zeneszerző a való és a transzcendens szférák határán játszódó történet ürügyén megidézi a (szovjet)-orosz arisztokrácia diszkrét báját, az orosz zeneirodalom nagy alakjait, alkotásaik szellemét. Hódol – külön énekszámmal is – az európai operakultúra hazája, Itália előtt, az orosz lélek kapcsán beszél az európai lélekről, a férfi-nő viszonyán keresztül pedig az emberi kapcsolatok problémáiról, elmélkedik az újrakezdés lehetőségéről vagy lehetetlenségéről. Mindehhez tanúnak maga mellé szellemes, sokszor az operai közhelyekből építkező librettót idéz, ami a cselekmény fontos pontjain filozofikus mélységű gondolatokat ad a szereplők szájába. Selmeczi zenéje nagy ívűen áradó, a megjelenő típusfigurákat kiválóan jellemzi; a darab hangszerelése sokszínű, változatos, hiszen a szerző nagy mesterek sokféle életművéből tanult, ezeket idézi. Mindezt nagy alázattal, elkötelezettséggel és elegánsan teszi, így impozáns zsánerképek, dallamos áriák és duettek születnek, valóban a közönség örömére.
Mindez a lelkesedés, a darabba vetett hit hiányzott azonban az Operaház vezetéséből, amikor az új produkciót mindössze négy (fő- és egyéb próbákkal, előbemutatókkal együtt hat) előadásra tűzte ki. Szerencsére az alkotó lelkes társakra lelt a kivitelezésben: az énekkar (karigazgató: Szabó Sipos Máté) és a zenekar megelőlegezte bizalmát a zeneszerzőnek, s maximális elhivatottsággal, imponálóan teljesítette feladatát. Kovács János karmester mindent elkövetett, hogy a zenei szövetből kibontható sokszínűséget a legintenzívebben megjelenítse. Mindehhez társulnak a látványos – szintén sokszínű – jelmezek, a bál álomszerű félhomályába vesző pasztellek és a harsányan tarkák kontrasztja; a színpadra tett második zenekart is kiválóan elhelyező nagyszerű díszletek (díszlet, jelmez: Zeke Edit), a spiritiszta szeánsz és a jelenés hatását fokozó világítástechnika, a szervesen beépülő színpadtechnika. A rendezés (Novák Eszter), a szereplők mozgatása és a koreográfia (Topolánszky Tamás) szintén segítik az orosz lélek megidézését. A főszereplők mindegyike színészileg is remek alakítást nyújtott; kidolgozott, jól megjegyezhető karaktereket teremtett. Vokális szempontból kiemelkedik a dekoratív megjelenésű, igen szépen éneklő Pasztircsák Polina; a férfiak mezőnyéből Cser Krisztián és Kovács István, de valamennyi szerepet sikerült jól kiosztani, így Pataki Adorján, Hámori Szabolcs, Gábor Géza és Sándor Árpád produkciója is hozzájárult a bemutató sikeréhez.
Hogy a Spiritisztákat megidézik-e jövőre is az Operaházban, meglátjuk. Kíváncsian várom a programfüzetben való (meg)jelenését. Attendo, attendo… Apparite…
Fotók: Vermes Tibor