Süvegcukor

A kékszakállú herceg vára a Budapesti Fesztiválzenekarral – Művészetek Palotája, 2012. december 10. BÓKA GÁBOR kritikája

Ha gyakran járunk kulturális eseményekre, választásainkat egy idő után korábbi tapasztalataink nyomán kialakult elvárásainkhoz igazítjuk. Amiről úgy sejtjük, hogy jó lesz, arra jegyet váltunk, ami pedig vélhetően nem okoz majd maradandó élményt, azt elkerüljük. Más a helyzet, ha hivatásos megmondóemberként fogyasztjuk a kultúrát: ilyen esetekben a kötelesség felülírja egyéni preferenciáinkat – de nem szünteti meg azokat: akkor is vannak elvárásaink egy produkcióval szemben, ha elméletileg szűz fülekkel, nyitott lélekkel kellene meghallgatnunk. Így volt a Budapesti Fesztiválzenekar legutóbbi Bartók-estjével kapcsolatban is: pozitív elvárásokkal érkeztünk, ami persze magában foglalta a csalódás lehetőségét – s ez sajnos be is következett.

Fisher Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar
Fisher Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar

Pedig a lehetőség adott volt a kifogástalan élményhez: a világ egyik legjobb zenekara, nagyszerű karmester, kiváló énekesek – mi kell még egy felsőfokú Kékszakállú-előadáshoz? Semmi, és nagyrészt nem is a felsoroltakkal volt a probléma. Nagyrészt – írom, mert Perencz Béla először hallott Kékszakállúja nem győzött meg: kiváló hangi adottságokkal rendelkező baritonistánk inkább deklamálta, mintsem énekelte szólamát, és mintha mindvégig igyekezett volna kivonni magát a drámai folyamatból is. Tudjuk, hogy Bartók instrukciói szerint az opera szereplőinek kerülni kell a túlzott érzelmi megnyilvánulásokat, hiszen az affektusok kifejezését a zenekarra bízta a komponista. A visszafogottság azonban nem jelenthet szenvtelenséget, teljes érzelmi semlegességet. Perencz Béla, meglehet, a szerep értelmezésének introvertált hagyományát szerette volna követni, előadásában azonban nem tudta érzékeltetni, hogy a befelé forduló személyiség gazdag emberi tartalmat rejt magában. Annál inkább meggyőzött Szántó Andrea Juditja: szeptemberi fellépéséhez hasonlóan változatlanul vonzónak találtam a szerep vokális megformálását, a hiánytalan és árnyalt éneklést, és fejlődésként értékeltem a koncertkörülményekhez való fokozottabb alkalmazkodást.

A Budapesti Fesztiválzenekar már a hangverseny első részét kitöltő Csodálatos mandarin előadásakor bizonyságot tett róla, hogy kiemelkedően jó formában játszik: hogy a zenekar alapvetően lágy, sokszor kifejezetten puha hangzása egy pillanatra sem veszélyeztette a bartóki muzsika szenvedélyességének, olykor kifejezett keménységének érvényesülését, arról Fischer Iván szélsőségektől sem tartózkodó (de azokat mindvégig kordában tartó) vezénylése gondoskodott. Külön élményt jelentett a két egyfelvonásos zenekari színeinek tobzódása – és az, hogy Fischer milyen érzékenyen tett különbséget a Mandarin inkább expresszionista, valamint a Kékszakállú inkább impresszionista színezése között.

Hétköznapi őrület - plakát
Hétköznapi őrület – a koncert plakátja

Ha mindezek után a kritikus mégis komoly fenntartásokkal távozott a koncertről, úgy nyilván az ő készülékében van a hiba – vélhetnék az olvasók némi joggal. Sajnos azonban hátra van még a fekete leves: be kell számolnom a látottakról is. Sokakkal ellentétben nem gondolom, hogy Bartók operájának valóban hiteles előadási közege a koncertpódium: a darab hatalmas szcenikai és rendezői lehetőségeket rejt magában, egyszóval valódi kihívás – Kovalik Balázs 2001-es operaházi rendezése óta nem is sikerült senkinek hitelesen megoldania Budapesten. A mindenkori alkotóknak (köztük a színlapon meg nem nevezett félszcenírozónak) azonban fel kell mérni lehetőségeiket és kompetenciáikat, hogy az esetleges kísérletezés ne vezethessen olyan kínos végeredményhez, mint ez alkalommal. El kellett volna dönteni, hogy egyáltalában oratorikus vagy színpadi előadásra vállalkoznak-e az alkotók: az ugyanis nem működik, hogy 55 percnyi tisztán koncertszerű muzsikálás után egyszer csak megelevenedik a háttérben már kezdettől fogva baljósan várakozó három süvegcukor, és némi huzavona után (amit szó szerint kell érteni, mivel Judit ruhája az általam látott estén sajnálatos módon beakadt a karmesteri pulpitusba) régi asszonyokként lelepleződve magukkal viszik Juditot a pódium oldalára. A teljesen váratlan, előkészítetlen színpadi akció semmit sem tett hozzá az előadás összképéhez, sőt csak rontott rajta: a leglényegesebb ponton terelte el a figyelmet a zenéről, az amatőr kivitelezés ráadásul nem egy nézőt nevetésre is ingerelt.

Felsőfokú karmesteri–zenekari produkció és minden ízében élményt adó Judit-alakítás az egyik oldalon – a címszerep vitatható megformálása és vitathatatlanul balsikerű félszcenírozási kísérlet a mérleg másik serpenyőjében: röpke egy óra alatt annyi ellentétes benyomás, amit lehetetlen közös nevezőre hozni. E nagyon várt Kékszakállú-előadás utólag sokkal inkább tűnik be nem váltott ígéretnek, mintsem megvalósult álomnak; reméljük, a februári Bartók-maratonon esedékes ismétlésig sikerül orvosolni hibáit.

Fotók: bfz.hu