Sudlik Mária születésnapjára

2012. május 25.

BÓKA GÁBOR köszöntője

Sudlik Mária_portre_679x917

Sudlik Mária

Kiváló szopránénekesnőnk, Sudlik Mária 1942. május 25-én született Budapesten, zenei tanulmányait a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában, majd később a Zeneakadémián Sipos Jenő növendékeként folytatta. Tehetségére nagyon korán felfigyeltek, s már 1968-as operaházi debütálásakor főszerepet osztottak rá: Monteverdi Poppea megkoronázása című darabjának címszerepében mutathatta be képességeit. Nem akármilyen produkcióban kellett helytállnia: egyrészt Monteverdi muzsikája szinte teljesen ismeretlen terület volt a korabeli magyar előadóművészek számára, inkább lexikonadat, mintsem a napi gyakorlat része; másrészt Poppea szerepét az első szereposztásban a társulat vezető énekesnője és az ország egyik legnépszerűbb művésze, Házy Erzsébet alakította. Nem kis kihívás lehetett ilyen körülmények között színpadra lépni, de a kritika máris regisztrálja a figyelemreméltó talentumot: „A fiatal énekesnő líraibban oldotta meg első nagy feladatát. Hangjának szépségétől, muzikalitásának biztonságától és színészi szuggesztivitásától még sokat várunk.” (Kertész Iván, Muzsika, 1968. május)

A sikeres bemutatkozást gyors egymásutánban követik a főszerepek. Sudlik Mária pályájának e korai szakaszában elsősorban két tulajdonságával: nőies kisugárzásával és temperamentumával hat a publikumra. Utóbbit már a kor nagy operai sikerének, Gershwin Porgy és Bessének Serenája kapcsán is észrevételezte Kertész Iván: „Nem olyan kiegyenlített hangon és lényegesen »operásabban« énekelt, ám izzó temperamentumával és drámai erejű kitöréseivel valósággal magával ragadta a közönséget.” (Muzsika, 1970. április) 

Melis Györggyel a Falstaffban (1988)

Melis Györggyel a Falstaffban (1988)

Érthető, hogy a művésznőt ettől kezdve pályafutása végéig időről időre megtalálják az olyan szerepek, melyekben kirobbanó szenvedélyére kell építenie – ezek legjellemzőbb példája az 1987-es Nabucco-felújításon mintegy jutalomjátékként elénekelt Abigél, melynek megformálását kiemelkedő szakmai- és közönségsiker övezte. S e szenvedélyességgel függ össze Sudlik Mária vérbő humora is, melyre ugyan hangfajából, szerepköréből adódóan ritkán tudott építeni, de amelyet kivételes alkalmakkor mégis megcsillogtathatott – nem múló élményt okozva ezzel a komikum iránt az operaszínpadon még érzékenyebb közönségnek. Offenbach Kékszakáll című „opera-mókájának” Boulotte-ja egyike volt e szempontból a pályafutás kivételes, nehezen utánozható csúcsainak – akárcsak Ford Alice Verdi Falstaffjában, aki – Fodor Géza szerint – „tökéletes partnere-ellenfele Melis Falstaffjának, s döntő szerepe van abban, hogy az előadásban az evidencia erejével elevenedik meg a darab”.

Kelen Péterrel és Kováts Kolossal A lombardokban (1974)

Kelen Péterrel és Kováts Kolossal A lombardokban (1974)

Ám legalább ugyanennyire fontos volt már a kezdet kezdetétől Sudlik Mária pályájának lírai vonulata is. A Verdi-repertoárt a hetvenes években fokozatosan meghódítva nemcsak Aidaként vagy Ameliaként, de az inkább lírai fogantatású nőalakok: Erzsébet, A végzet hatalma Leonórája vagy Desdemona szerepében is hiteles alakítást nyújtott (utóbbit ő formálta meg Simándy József búcsúelőadásán is 1980-ban). Ehhez jöttek aztán a Mozart-szerepek: a Figaro házassága grófnéja, melyet több produkcióban is sikerrel énekelt – s mint egy házi videó felvételei tanúskodnak róla a világhálón: kiválóan –, majd a Don Giovanni Donna Elvirája, melyet a nem egészen sikerült 1974-es felújítást követően teljesen újragondolt, újraformált az 1982-es, Jurij Ljubimov rendezte, felfokozott hangulatban létrehozott produkció számára.

„Ebben az előadásban voltaképpen ő az érzékiség, »a test inkarnációja, avagy a test átszellemítése saját szelleme révén« (Kierkegaard). Éneklése különlegesen közvetlen, személyes és hiteles, s ő az a kivételes énekesnő, aki a koloratúrákban nem vokális feladatot, hanem kifejezési egységet lát, képes egészében megragadni s tiszta indulati megnyilatkozássá tenni őket. Természeti valódisággal adja az alak problémáját, az érzéki függőséget és kiszolgáltatottságot. Impulzivitása fölkavaró és megrendítő, ahogy a fináléban kigúnyolása, megalázása pillanatában már az elborzadó »cor perfido!« kiáltással az ajkán is felgyullad Don Giovanni érintésétől – az emberábrázolás nagy pillanata, és rádöbbent, hogy emberi természetünk és az élet mennyire megcsúfolja minden egyértelműségre való törekvésünket. Sudlik Mária Donna Elvirája e mű legsajátabb anyagából vétetett.”
(Fodor Géza, Muzsika, 1983/2.)

S mintegy betetőzésként, az egész pályafutáson végighúzódó aranyfonálként ott van Werdenberg tábornagyné szerepe Richard Strauss Rózsalovagjában, melyet Sudlik Mária negyedszázadon át alakított, Mikó András rendezésének második premierjétől (1971) egészen utolsó, 1997-es felfrissítéséig. Alakítása a legérettebb, legteljesebb formában az 1985-ös új betanulás alkalmából mutatkozhatott meg:

Turandot szerepében

Turandot szerepében

„Sudlik szituációfelbontó, pontosabban -teremtő képessége rendkívüli, sok szállal kötődik a körülötte zajló színjátékhoz… Tábornagynéjának kedve nem félpercenként, de percenként változik, de minden villanása reagálás, mely a kiváltó okot és a reakciót világos összefüggésben tárja elénk. Ha a színen van, azonnal a színpadi viszonylatok csomópontjává válik, minden szálat folyton a kezében tart. Az emberábrázolás gazdagsága és elevensége tekintetében nincs a két szereposztásban ehhez fogható alakítás. S a darab stílusát, világát is ez képviseli leghitelesebben… Ahogy a III. felvonásban Sudlik Tábornagynéja legyezőjével távol tudja tartani magától az Ochs menekülését megelőző imbrogliót, a világ közönségességét, abban több és valódibb előkelőség és finomság van, mint egyébként az egész alakításban együttvéve.” (Fodor Géza, Muzsika, 1985)

Aki nem ismeri alaposabban a pályát, azt hihetné, szerepkörváltással állunk szemben, pedig szó sincs róla: Sudlik Mária művészetében e tartalmak egyszerre, egymást kiegészítve voltak jelen – noha a legritkább eset, hogy ugyanabból a torokból, de ami ennél fontosabb: ugyanabból a személyiségből egyszerre jöjjön Abigél és a Tábornagyné. Márpedig Sudlik Mária képes volt arra, hogy mindkét irányban hiteles legyen, mi több: a két színpadi személyiséget akár egyesíteni is tudja. Ezt tette A lombardok elképesztő szélsőségek között ingadozó Giseldájának megformálásakor – felvétel tanúsítja, milyen nagyszerűen.

A tábornagyné szerepében

A tábornagyné szerepében

A színpadi karakterek megformálását sosem csak vokális eszközökkel megoldó művész pályafutásának utolsó másfél évtizedében remekbe szabott karakterszerepekkel örvendeztette meg az Operaház nézőit – ezeket már a későn születettek, köztük jelen sorok írója is láthatta. A Figaro házassága Marcellinájaként ismét komédiázókedvét bizonyította – s színháztörténeti érdekesség, hogy belátható idő óta először ő énekelte el az Operaház színpadán Marcellina IV. felvonásbeli áriáját. Kovalik Balázs emlékezetes Peter Grimes-rendezésében Mrs. Sedley-ként a vidéki nagyságos asszonyokról rajzolt ijesztő karikatúrát. Bájosan nosztalgiázott a Három a kislány Tschöll mamájaként – ellenpontként egy élet keserűségét transzformálta gonoszsággá Petrovics Emil C’est la guerre-jében mint házmesterné. Vártuk a 2004-es Jenůfa-felújítás Buryja nagymamájaként is, ám erre a bemutatkozásra már sajnos nem került sor.

A 30. jubileumi Walkür-előadás után Kovács Jánossal

A 30. jubileumi Walkür-előadás után Kovács Jánossal

Sudlik Mária művészetét sajnálatosan kevés hozzáférhető felvétel őrzi: a hetvenes években felvett Don Carlos-keresztmetszeten Erzsébet áriájának csak a felét rögzítették vele (épp ésszel felfoghatatlan, miképp történhetett ez meg), s később a Hungaroton csak a Háry János császárnéjaként foglalkoztatta. A Rádió hangarchívumában lapuló felvételek közül keveset ismerhetünk, ily módon a mai fiatalok jószerivel csak kritikákra, visszaemlékezésekre hagyatkozhatnak, ha a ma már visszavonultan, Kovács Jánossal boldog házasságban élő művésznő pályafutását szeretnék felidézni. Az a kevés azonban azt bizonyítja: Sudlik Mária személyében valóban kivételes tehetségű művészt köszönthetnek most kerek születésnapján az opera szerelmesei – olyasvalakit, aki nélkül aligha lenne megírható a múlt század második felének budapesti operakrónikája.

Fotók: Magyar Állami Operaház – Archívum, Mezey Béla

Bánk és Gertrudis kettőse (partner: Csák József)

Figaro házassága – Levél-duett (Partner: Ötvös Csilla)

Figaro házassága – a grófné áriája 

Kékszakáll-duett Begányi Ferenccel 

Kékszakáll-duett Karizs Bélával

Hasonló bejegyzések