Sprechgesang angolul

2013. május 16.

Alban Berg Wozzeckje az Angol Nemzeti Operában, 2013 május 11. KŐRY ÁGNES londoni beszámolója

Marie: Sara Jakubiak (fotó: Tristram Kenton)

Marie: Sara Jakubiak (fotó: Tristram Kenton)

Az Angol Nemzeti Opera (ENO) május 11-én bemutatott Wozzeck-produkciója kétségkívül izgalmas színházi élményt nyújt. Az énekesek és a zenekar nagyszerűek, beleértve a második felvonás negyedik jelenetében kotta nélkül játszó (és színészként is szereplő) kis színpadi együttest is. A bemutatót óriási lelkesedéssel fogadták a nagy számban megjelenő kritikusok, és valóban megérdemelten: nagyon jó zenés színházat élvezhettünk. De a felmerül a kérdés: vajon Berg remekművét kaptuk, vagy egy félremagyarázott tolmácsolását?

Berg megragadó drámát teremtett Büchner színdarabjából, és mi is megragadó drámának voltunk tanúi. De Carrie Cracknell, aki most rendezett operát életében először, meglepően szabadon kezelte Berg mondanivalóját. Az érthető és rendben van, hogy Cracknell a jelenbe helyezi a történetet. A háború utóhatása bármelyik évszázadban tragikus, a katonai szolgálat bármikor kegyetlenné, vagy éppen fizikailag és pszichológiailag sérültté tehet. Ám az olyan színpadi klausztrofóbia, amelyet Berg nem ír elő, megváltoztathatja művének lényegét.

Cracknell és a díszlettervező, Tom Scutt az egész drámát egy emeletes házba szorítja. A földszinten egy katonai kaszárnya és egy kocsma van, az emeleten több lakás. Büchner és Berg szerint Wozzeck zavarodott és fantasztikus gondolatokkal küszködik. Az előadásban viszont ennél is jobban hallucinál, hiszen a rendezésben nincs mező, folyó vagy hold (pedig Wozzeck szavai szerint látja mindezt). A folyóparti gyilkosság, vagyis a megdöbbentő ellentét a természet szépsége és Wozzeck végső tragikus összeomlása között, itt egy házi perpatvar és gyilkosság Marie konyhájában. Bergnél Wozzeck a folyóba fullad – ami talán azt jelzi, hogy a természet végül is befogadta a szerencsétlen őrültet –, Cracknell színpadán viszont Wozzeck Marie konyhájában, Marie holtteste mellett késsel vet véget életének.

Bergnél Andres, Wozzeck barátja, egészséges fiatalember, aki Wozzeckkel fűzfapálcát vág a város határában. Ebben a rendezésben Andres nyomorék, egy tolószékben kényszerül ülni emeleti szobájában (mialatt Berg vadászdalát énekli). Talán a rendezői elképzelés szerint Andres sorsa párhuzamos Wozzeck őrülésével, a háború és katonai szolgálat (különösképp a most is folyó afgán háború) erdményeként. Az Afganisztánból visszahozott halott brit katonák angol zászlóval bevont koporsója gyakran látható az angol televizió híradásaiban. Mindezt most el is játsszák ebben a Wozzeck-előadásban.

Wozzeck: Leigh Melrose (fotó: Tristram Kenton)

Wozzeck: Leigh Melrose (fotó: Tristram Kenton)

Cracknell színpadi klausztrofóbiája figyelmen kívül hagyja Berg zenéjének néhány fontos részletét. Habár a mű az abszolút zene formáit követi, van benne gyengéd líra (pl. Marie bölcsődala) és lendületes romantika is. A cracknelli színpadkép azonban elnyomja Berg líráját, Edward Gardner karmester pedig elsajátította Cracknell koncepcióját. Állandóan előre nyomul, egyik feszültségből a másikba lép. A zenekari közjátékok elvesztették jelentőségüket; nem Gardner miatt, hanem az állandóan domináló színpad következményeként. A függönyt nem használják a felvonások/jelenetek között, valami mindig történik és látható a színpadon.

Marie és Wozzeck gyermeke majdnem az egész előadás alatt a színen van, habár hosszabb ideig a konyhaasztal alatt alszik. Legalább tizenhárom éves (vagy még idősebb). Kiváló alakítást nyújtott, de a cselekmény néhány része (pl. Marie bölcsődala és az utolsó jelenet) értelmét vesztette egy ilyen korú gyerek szerepeltetésével. Berg operájában a kicsi gyerek nem érti szülei halálát, ártatlan naivitása erős ellentéte a valóság borzalmának. Cracknell tolmácsolásában a gyerek mindent tud. Erőteljes figyelmeztetés ez arra, hogy mi lehet a történtek következménye, de ez nem Berg koncepciója.

Habár a Berg által néhány helyen előírt Sprechstimme nem mindig volt meggyőző, valamennyi szereplő – szólóénekesek, zenekar és kórus (az utóbbit keveset használta Berg) – nagyszerűek voltak. Leigh Melrose (Wozzeck), Sara Jakubiak (Marie), Tom Randle (Kapitány), James Morris (Doktor) és az összes többi szereplő nagyon kitett magáért. Együttes munkájukra büszke lehet az ENO.

Fotók: Tristram Kenton / English National Opera


Wozzeck, English National Opera, 11th May 2013

by Agnes Kory

Without doubt, ENO’s staging of Berg’s Wozzeck is a stunning theatrical experience. Singers as well as the orchestra (including the Act 2 Scene 4 stage band whose members played their long passages from memory) were magnificent. The enthusiastic appraisal by evidently all critics attending the opening night is fully justified: this production is music theatre at its best. But is Berg’s masterpiece on offer or a distorted interpretation of it? The answer may be ‘yes’ to both possibilities.

Berg created a gripping drama of Büchner’s play and we were presented with a gripping drama. But, in her operatic debut, stage director Carrie Cracknell took far too many liberties with Berg’s text. Updating the plot to our present times is fair enough: the after-effects of wars are tragic in any century, and military life can brutalise as well as maim physically as well as psychologically. However, creating claustrophobia where Berg had suggested none changes much of the essence.

Cracknell and her designer Tom Scutt squeeze the whole drama into a large multi-purpose two-storey house which includes soldiers’ quarters and a pub on the ground level with domestic accommodation above. Wozzeck is losing his sanity, as specified by Büchner and Berg, but here he is even more hallucinatory: he may talk about meadows and the moon, but in this staging there are none. The murder scene at the bank of the river, surely a gripping contrast between the beauty of nature and Wozzeck’s final descent into the tragic end, becomes a domestic murder in Marie’s kitchen. Wozzeck does not drown in the river, which may be interpreted as nature’s acceptance of this tragic reject by life, but stabs himself to death (in Marie’s kitchen) next to her dead body.

In Berg’s piece Andres, Wozzeck’s friend, is an able bodied young man cutting wood in the forest. But in this staging he is in a wheel-chair, stuck in his small second-floor room (yet still singing his hunting song). Presumably his fate in the wheel-chair corresponds with Wozzeck’s descent into madness as the after-effect of the war. In particular, the current war in Afghanistan: the return of bodies draped in the Union Jack is a familiar sight on our TV screens and is enacted here on stage.

The problem with Cracknell’s claustrophobic interpretation is that it ignores some of Berg’s carefully constructed music. Although composed in a rigid formal structure, the music has some restrained lyricism, for instance Marie’s lullaby to her young son, as well as romantic sweep. But the vision created on Cracknell’s stage overrides some of Berg’s lyricism. On the other hand, conductor Edward Gardner seems to have taken Cracknell’s vision on board. He persistently pushes forward, creating tension after tension. The orchestral interludes are somewhat deprived of their significance; not because of conductor Gardner but because of the permanent dominance of the stage.

The child, the son of Marie and Wozzeck, is on stage almost all way through (even if only sleeping under the kitchen table) and looks at least 13 years (or older) of age. He is excellent but much of the plot and music (such as Marie’s lullaby and the final scene) lose their point. In Berg, the young child does not understand the death of his parents; his innocence is a stark contrast to the brutal reality. In Cracknell’s interpretation the child knows everything. This is a powerful reminder of what may be but this is not Berg’s take on the story.

Although the Sprechstimme described by Berg in some parts of the score was less than convincing, all performers – solo singers, orchestra and the chorus (the latter used by Berg very little) – were magnificent. Leigh Melrose (Wozzeck), Sara Jakubiak (Marie), Tom Randle (Captain), James Morris (Doctor) and all the others were excellent. It was ensemble work which the ENO can be proud of.

Photos by Tristram Kenton / English National Opera


Hasonló bejegyzések