Sötétség délben

2013. február 18.

Az Óbudai Danubia Zenekar matinéja a Nemzeti Színházban 2013. február 16-án. BÓKA GÁBOR írása

Az éjszaka zenéi

Az éjszaka zenéi

A legfiatalabb korosztály volt a célközönsége az Óbudai Danubia Zenekar szombat délelőtti matinékoncertjének, melynek műsorát régi közönségnevelő hagyományokhoz alkalmazkodva egyetlen témára, jelesül az éjszaka zenei megjelenítésére fűzték fel a szervezők. A program ezen belül meglehetősen heterogénra sikerült: szerenádmuzsikát operaáriák és zenekari részletek váltottak, hallottunk boszorkányszombatot festő szimfonikus költeményt, az Éj zenébe foglalt filozofikus monológját, a shakespeare-i mesevilág tündérzenéjét és a komoly és a szórakoztató zene határán egyensúlyozó balettmuzsikát. A közös téma mellett azonban másvalami is egységbe foglalta a program javarészét: a színházi ihletés. Mozart Kis éji zenéjétől eltekintve, mely ugyan hangsúlyozottan használati célkora komponált, de mégiscsak abszolút zene, a többi szám mind valamilyen kapcsolatban áll a színpaddal: A varázsfuvola és Gounod Faustjának részletei operákból vétettek, Mendelssohn Szentivánéji álom-kísérőzenéje Shakespeare vígjátékának előadásához készült, Muszorgszkij sokszor átdolgozott Éj a kopár hegyen című szimfonikus költeményét a szerző több operájába (Mlada; A szorocsinci vásár) is beillesztette kvázi balettbetétként; a Bella Máté megzenésítette Éj-monológ Vörösmarty Csongor és Tündéjéből pedig egyrészt a drámai alapanyag, másrészt operai előtanulmány volta okán keltheti fel az operakritikus érdeklődését.

Silló István

Silló István

Az Óbudai Danubia Zenekar saját átlagszínvonalán játszott, ami azt jelenti, hogy hallottuk őket már ennél jobban is muzsikálni (bizonyos koncertjeiken nemcsak megcélozzák, de már-már el is érik a hazai élvonalat), viszont az együttes számos erénye most sem maradt rejtve. Úgy vélem, a gyengék és az erősségek egyaránt a karmester, Silló István közelítésmódjában, művészetének általános irányultságában és bizonyos korlátaiban gyökereztek. Silló vérbeli színházi karmester, ennek következtében pálcája alatt azok a művek szólalnak meg a legmeggyőzőbben, melyekben a zene intenzitása áll a középpontban. A tisztán zenekari számok közül toronymagasan emelkedett ki a Muszorgszkij-darab előadása, amelyben a zene vivőereje engedte érvényesülni Silló impulzivitását, másrészt a dirigens mindvégig kontroll alatt tartotta zenészeit, s odafigyelt, hogy a felfokozott hangulat ne csapjon át formátlanságba, aránytalanságba. A hangszeres kidolgozás is itt sikerült a legmeggyőzőbbre: gyönyörű fúvósszólókat hallottunk a darab végén (melyet ezúttal is Rimszkij-Korszakov hangszerelésében hallottunk – az információ sajnos mind az egyébként igényes műsorfüzetből, mind Eckhardt Gábor mértéktartó, a gyerekekben kellőképpen megbízó összekötő szövegéből hiányzott). Hasonlóan meggyőzően szólt a Faust balettzenéjének négy részlete: igaz, az igénytelenebb muzsika, úgy tűnik, nem inspirálta kellőképpen a zenekar tagjait, s egy leheletnyivel igénytelenebb kidolgozást is eredményezett. Ismét legjobb arcukat mutatták viszont a Szentivánéji álom Nászindulójában, ahol a rézfúvósok kaptak lehetőséget, hogy megmutassák, mit tudnak – ők pedig éltek is ezzel.

Kolonits Klára (Fotó: Somogyi Márk)

Kolonits Klára (Fotó: Somogyi Márk)

Sokkal kevésbé győztek meg az e délelőtt hallott Mozart-tolmácsolások, különösen, ami a zenekari számokat illeti. Pozitívumként jegyezhettük fel, hogy Silló megközelítése mentes minden szépelgéstől, s ez bizony jót tesz olyan, sokszor szentimentalizmusba hajló tételeknek, mint a Kis éji zene második tétele. Mindez azonban bizonyos távolságtartással is együtt járt: az interpretáció végső soron nem visszafogott és elegáns, hanem hideg lett – amit hallottunk, aligha érezhettük a szó eredeti értelmét megvilágító szerenádnak. Még elidegenítőbb hatást gyakorolt a harmadik tétel: Silló mintha egy beethoveni scherzo tempóját vélte volna kihallani ebből a menüettből, mely így minden eleganciáját, sőt formáját elvesztette. Hasonlóan a tempó elvétése (ezúttal túlzott lassúsága) okozta, hogy A varázsfuvola II. felvonását bevezető Papok indulója sem tudott a maga teljességében kibontakozni. A nyitány esetében pedig a lassú bevezetés után csaknem borult az előadás: a karmester mintha nem az előre megbeszélt tempóban kezdett volna dirigálni – a pár ütemen át tartó összjátékbeli pontatlanságot vaskézzel sikerült ugyan összerántani, de a zene emelkedettségét visszahozni (vagy egyáltalán megteremteni) már nem.

Teljesen más megvilágításba helyezte viszont a Mozart-összképet Kolonits Klára fellépése, aki az Éj királynőjének mind a két áriáját valóban királynői hangvételben és kifogástalan technikával – egyszóval lefegyverző tökéletességgel varázsolta elénk. Ám mindehhez hozzá tartozott még egy fontos körülmény: nevezetesen, hogy a technika sosem tolakodott előtérbe. Kolonits Klára számára a zeneirodalom két legnehezebb áriájának megszólaltatása mintha legsajátabb kifejezési eszköze lenne – szerep és énekes nagy találkozása ez.

Bella Máté (fotó: Heman Péter)

Bella Máté (fotó: Heman Péter)

A másik nagy esemény természetesen a Bella Máté-opusz megszólaltatása volt. Mindenekelőtt szögezzük le: minden tiszteletet megérdemelnek a műsor összeállítói, akik vállalták a kockázatot, hogy kortárs zenét vegyítsenek a klasszikusok közé egy ismeretterjesztő gyermekkoncerten – méghozzá nem valamiféle kicsiknek szóló beavató kompozíciót, hanem igazi „nehézsúlyú” alkotást. Bár tudható, hogy Bella Máté már most is gazdag műjegyzékén sokféle műfajból és stílusból találhatók alkotások, s ezekből nem egy a könnyűzene különböző területeivel kacérkodik (a koncert estéjén példának okáért az Eurovíziós Dalfesztiválon való indulásért versengő dalok között is hallhattuk egy szerzeményét), Az Éj monológja már csak témaválasztásánál fogva sem tartozhat ehhez a vonulathoz. Ellenkezőleg: megkísérli a lehetetlent, és a maga teljességében igyekszik megragadni Vörösmarty Mihály költői-filozófiai látomását a világ sötétségből induló és oda visszatérő örök körforgásáról. A kompozíció (mely a zeneszerző 2011-es diplomakoncertjére készült) feltűnően kerüli a témához kapcsolódó zenei közhelyeket, jelesül nem a csenddel és a nyugalommal asszociálja a sötétséget – sokkal inkább a monológ nyugtalanító tartalmát, a szöveg állandóságában is meglévő dinamikáját aknázza ki. Éppen ezáltal kelti meghatározatlan műfaja ellenére is vérbeli operamuzsika benyomását – hogy a szerző nem csak musicalben és színházi kísérőzenében alkot kiválót, hanem operában is, azóta már bizonyította a Zeneakadémia tavaly nyári operavizsgájára készült egyfelvonásosával, A tavasz ébredésével.

Az Éj monológjának előadását Philipp György egészen valószínűtlenül bravúros éneklése tette teljessé: a jórészt az ő különleges hangi adottságaira komponált darab, mely az Éj androgünitását a falzett és a mellregiszter folyamatos váltakoztatásával fejezi ki, voltaképpen ettől az interpretációtól nyerte el végső értelmét. Az Óbudai Danubia Zenekar, mely már a műsorra tűzés gesztusával is jelesre vizsgázott, a kíséretet nem kevésbé dicséretes színvonalon, a jó ügynek kijáró alázattal abszolválta.

Hasonló bejegyzések