Sólyom-Nagy Sándor 70. születésnapjára

2011. december 22.

– Személyes élményeink – ÁDÁM TÜNDE, BÓKA GÁBOR és VÉTEK GÁBOR írása

Fotó: Éder Vera

Fotó: Éder Vera

Korosztályom operalátogatója annyi mindenről lemaradt pusztán azért, mert későn született, hogy ha számba vennénk ezeket a mulasztásokat, mást sem csinálnánk, mint keseregnénk naphosszat. Ám szerencsések is vagyunk a következő generációkhoz képest, mert mindenről azért nem maradtunk le. A most szép kerek születésnapot ünneplő Sólyom-Nagy Sándor olyan hosszú és tartalmas pályát mondhat magáénak, hogy ennek utolsó szakaszában még számos előadásnak és szerepnek tapsolhattunk, mindezt ráadásul úgy, hogy a hang – lemezfelvételek bizonyítják –, ha változott is az évtizedek során, semmit nem veszített szépségéből, legfeljebb kifejezésben gazdagodott. Vállalom a szubjektivitást: sokféle bariton hangot ismerek és szeretek, de nekem ez A Bariton Hang, amelynél szebbet – azt hiszem –, nem hallottam és talán nem is fogok. Fantasztikus meleg-barna színű, dúsan áradó orgánum, középhangoknál különösen telt, és ha kell, erőteljes, ha kell, akkor lágy. Akár operaszerepet, akár oratóriumot vagy dalt énekel, mindig újra és újra elbűvöl. És ez még csak a hanganyag maga – ehhez kapcsolódik egy ösztönös, természetes színpadi jelenlét: soha nem az énekes, hanem a figura ment ki a színpadra, ha ő énekelt.

Rigoletto-ária (film)

Rigoletto-ária (2005)

Nabucco a 40. jubileumon (Fotó: Éder Vera)

Nabucco a 40. jubileumon (Fotó: Éder Vera)

Hatvan felett megadatott neki és nekünk is, hogy élőben csodáljuk meg Rigolettóját: ez az alakítás nem kevesebb, mint az évtizedeken át érlelt szerep esszenciája.  Kivételes ajándék a sorstól, hogy tanúi lehettünk, milyen magasságokba jutott itt Verdi egyik leghíresebb apafigurájával. Hasonlóképp történt a negyvenedik operaházi jubileum alkalmából énekelt technikailag ugyan csonka (három felvonásnyi) Nabuccóval, amely a szerep reveláció értékű megszólaltatása szempontjából mégis teljes élményt adott. Ez a Nabucco valóban királyként érkezett a színpadra, még meg sem szólalt, de minden porcikájában jelen volt, magának követelte a néző figyelmét. A kérészéletű énekesi pályák korában érezzük át annak a súlyát, hogy valaki még negyven év után is a pályán volt, és ilyen főszerepben bizonyíthatott újra és újra.
Sőt: vajon hányan mondhatják el magukról, hogy bőven hatvan felett még új szerepet tanultak – ráadásul nem is egyet? Így történhetett, hogy a művészpályák hagyományos leszállóága helyett Sólyom-Nagy Sándor az utóbbi években két új szerepben debütált: előbb Don Pasquale jelmezét öltötte magára 2006 őszén, majd két évvel később, 2008 tavaszán Dulcamara doktor szerepében komédiázott. Míg az utóbbi valóban habkönnyű komédia, addig a Don Pasquale esetében legalább egy jelenet erejéig megvillan a drámai hős is, a vidám végkifejlet előtt egy pillanatra felhőssé téve a vígoperai hangulatot. A két vígoperához kívánkozik harmadikként az utoljára még elcsípett Falstaff (azóta nem is volt műsoron a darab). És ugyanabban az évben, 2004-ben az utolsó Amfortas, nekem az első élőben látott Parsifalom. Jó érzékkel rögzítette a televízió, mintha tudták volna, hogy az 1983-as premier csapatból ennyien már soha többé nem lesznek benne egyszerre… És ha Wagner, akkor megkerülhetetlen a számomra már csak lemezről ismert Sachs: mindenki kedvenc cipésze emblematikus alakítót kapott személyében, a magyar nyelvű felvételről, pusztán a hangzó élményből is sugárzik a humánum, és persze árad a gyönyörű hang az elejétől a végéig, az extrém hosszúságú szerep minden pillanatát kitöltve.

Falstaff, 1992 - partner: Póka Balázs (Fotó: Mezey Béla)

Falstaff, 1992 – partner: Póka Balázs (Fotó: Mezey Béla)

Alighanem a legtovább játszott szerepe Petur báné: még az Operaház fennállásának 125. évfordulóján is énekelte 2009-ben: akkor éppen negyvenharmadik éve ugyanezeken a deszkákon. És ha valaki egymaga 43 esztendőt mondhat magáénak a 125-ből, akkor az nem kevés ám, az már történelem. Operatörténetünk kiemelkedő alakja előtt tisztelgünk tehát születésnapja alkalmából – és mégis, ha egyetlen felvételt kellene ajánlanom az életműből, akkor az agyonhallgatott, imádott, soha meg nem unható Mahler-ciklust ajánlom figyelmükbe a portrélemezről: Egy vándorlegény dalait.

Portrélemez a Hungarotontól

Bohémélet - partnerek: Csengery Adrienn, Kincses Veronika, Kelen Péter

Bohémélet – partnerek: Csengery Adrienn, Kincses Veronika, Kelen Péter

Ha eltekintek azon szerepektől, melyeket csak felvételekről láthattam-hallhattam Sólyom-Nagy Sándor megformálásában, s pusztán az elmúlt másfél évtized élő előadásainak benyomásaira koncentrálok, akkor is valószínűtlenül gazdag művészi személyiség képe bontakozik ki előttem. Amonasro és Don Pasquale, Rigoletto és Dulcamara: ellentétpárok, melyeknek mindkét pólusát azonos szinten, teljes hitelességgel tudta megformálni hosszú évtizedek tapasztalataival a háta mögött. S éppen e sokrétűség, gazdagság miatt emelkedik ki saját Sólyom-Nagy-emlékeim közül két, általánosan „egysíkúnak” kikiáltott szerepben nyújtott alakítása.

Petur Szegeden, 2006 (Fotó: Konyha Katalin)

Petur Szegeden, 2006 (Fotó: Konyha Katalin)

Az egyik Petur bán. A Nádasdy-átdolgozás által kibővített szerep hőzöngő, magyarkodó frázisaival nem válik éppen előnyére a darab legutóbbi időkig műsoron maradt formájának: a nézők jelentős rétegét idegeníti el „az ügy”-től, ami pedig a mű egyik központi, mégpedig pozitív eszméje kellene, hogy legyen – a hazaszeretet. Sólyom-Nagy Sándor, akárhányszor is láttam Peturként, mindannyiszor úgy oldotta meg a problémát – hogy nem oldotta meg: Peturt éppen úgy és annak játszotta el, ami (pontosabban amivé az átdolgozásban lett): nyers, pozitív és negatív indulatoktól egyaránt fűtött főúrnak. Ha úgy tetszik: egysíkúan ábrázolta az egysíkú karaktert. Csakhogy éppen ettől lett hiteles a figura, s ez a mindenen átsugárzó hitelesség adta az alakítás értékét – amitől az kitörölhetetlen része a Bánk bán előadás-történetének, s amivel már-már meggyőz róla, hogy az amúgy elfogadhatatlan átdolgozás nem önkény, hamisítás, hanem szükségszerűség.

Petur (Szeged, 2006)

A másik: Nabucco. Nem láthattam teljes egészében e nagy formátumú alakítást: öt évvel ezelőtt csupán egyetlen, jubileumi előadásra állt vissza régi szerepébe Sólyom-Nagy Sándor, s azon betegség miatt már nem tudta vállalni az utolsó felvonást. De amit addig kaptunk! Több volt ez, mint magas zenei színvonalú produkció: egyszeriben, minden előzmény és bejelentés nélkül, feltámadt a „régi nagy” operajátszás szelleme, melyben minden más tényező felett egyedüliként uralkodott a Hang. Mit számítottak a nevetséges színpadi körülmények, amikor olyan hangnagybirtokosok dobálták egymásnak a labdát, mint Sólyom-Nagy Sándor, Kováts Kolos és a régiek mellé egyenrangúként beilleszkedő Lukács Gyöngyi, s hozzá Kovács János bűvölte a zenekart? Ugyan kit érdekelt a drámai szabályosság, ha végre igazi tombolást lehetett hallani egy-egy jól sikerült vokális megnyilvánulás után? Csak az ötvenes években készült, vagy annál korábbi élő felvételek élményéhez tudom hasonlítani, amit ott és akkor átélem – s az élmény középpontjában egy őserejű, minden pillanatban nagyságot és királyi méltóságot árasztó Nabucco-megformálás állt; egy negyvenéves pályafutás méltó megkoronázása.

Rigoletto és Gilda duettje (2005)

Rigoletto – Bosszúkettős (2005)

Rigoletto-kvartett (film)

Dulcamara szerepében a Szerelmi bájitalban

Dulcamara szerepében a Szerelmi bájitalban

Személyes benyomásaim alapján Sólyom-Nagy Sándort olyan all-round operaművésznek tartom, aki hangjának volumenét és szépségét, előadói kultúráját és intenzív szerepformálását illetően egyaránt a legmagasabb színvonalat nyújtotta a legkülönbözőbb dalszínházi szerepekben. Ezek teljes körű, elemző bemutatásához hosszabb lélegzetű tanulmányra volna szükség, e helyütt  csupán néhány emlék villanásszerű felidézésére szorítkozom.
Legelső élményem a művésszel egy 1973 őszén látott vasárnap délelőtti Lammermoori Lucia-előadáshoz fűződik: máig ható gyerekkori benyomásként őrzöm, ahogy az első kép záró cabalettájában Lord Ashton vérszomjas indulatát megjelenítette. Ugyanabban az évadban néhány hónappal később a Figaro házassága Almaviva grófjaként is láthattam, itt a született arisztokratizmuson áttörő féltékeny szenvedély volt alakításában leginkább élményszerű. A kritikusok által gyakorta „hangnagybirtokosként” jellemzett művész szerepformálása maradandó élményt adott nemcsak a romantikus operarepertoár hősbariton szerepeiben (Amonasro, Escamillo, Gara nádor, Jago, Petur bán, Rigoletto és Scarpia), hanem a barokk (Poppea megkoronázása: Otho) és modern művekben (Porgy és Bess férfi címszerep) egyaránt.

Mesterdalnokok Kincses Veronikával és Molnár Andrással

Mesterdalnokok Kincses Veronikával és Molnár Andrással

Sajnos, koromnál fogva az operai évadkönyvekből ismert Wagner- és Richard Strauss-alakításait, így Gunther-, Wotan-, Jochanaan-, Oresztész-megformálását elmulasztottam; az 1980-as években látott jelentős Wagner-interpretációi  viszont meghatározó emlékekként élnek bennem. Közülük legelőször Hans Sachsot említeném, e rendkívüli hangi és színpadi erőnlétet kívánó szerepben a poéta művészi nagysága és a szeretetreméltó ember közvetlensége volt a produkció legfőbb értéke. A Parsifal szenvedő Amfortas királyaként szerepformálását a passiószerű, oratóriumi emelkedettség és a szenvedés szülte önpusztító indulat egyaránt áthatotta (a zárójelenetben a lándzsa ütötte sebet felfedő halálváró kétségbeesés legmegrázóbb operaszínpadi élményeim közé tartozik).  Az 1980-as évek végén immáron német nyelven előadott Tannhäuser-felújításban Wolfram von Eschenbach szerepében autentikus, bayreuthi ihletettségű előadói intelligenciájával tűnt ki, máig emlékszem a Dal az Esthajnalcsillaghoz poétikus rezignációjára és az Elisabeth, dürft’ ich dich nicht geleiten gyöngéden előadott dallamívére, s maradandó hiányérzet kínoz, mióta nem Sólyom-Nagy Sándor alakítja e szerepet a Magyar Állami Operaház színpadán.  A művészhez fűződő élményeim felsorolása nem lenne teljes vígoperai alakításainak említése nélkül. Falstaffként kedves, életvidám nagyzolással nyújtotta az élet sava-borsát az őt körülvevő nyárspolgári miliőben, pályája késői szakaszán színpadra vitt Don Pasquale-alakítása pedig igen egyéni felfogást tükrözött: a hagyományos, könnyed Donizetti-komikum eszközeit mellőzve mirgő-morgó öreg bácsikát formált meg, s a vígjátéki hatást önnön művészi alkatának, a romantikus hősbaritonnak túlhangsúlyozásával érte el; ugyanakkor egy rövid pillanatra, a „Te kívántad, Don Pasquale” sorokban a figura mintegy tragikus hősi jellegét is ábrázolta.

Falstaff-részlet

Bohémélet-részlet

Parasztbecsület – Alfio-ária

Don Pasquale 2006-ban, partnerek: Keszei Bori, Molnár Levente

Don Pasquale 2006-ban, partnerek: Keszei Bori, Molnár Levente

Hangfelvételei közül számomra a legkedvesebbek közé tartozik Beethoven Örömódájának basszbariton-szólója csakúgy, mint Salamon király megszemélyesítése Goldmark: Sába királynője című operájában.  Sólyom-Nagy Sándor az utóbbi szerepben hangszépségével és művészi intelligenciájával sarastrói emelkedettséget kölcsönöz a figurának, amely leginkább a címszereplővel való drámai összecsapás nyugodt méltóságában (Entlarvt hat sich dein Herz, du Heuchlerin), az Asszádért érzett atyai aggodalomban („Und du, mein Assad, kann ich dich erretten?”) és a felvonásvégi prófétai látomásban („Der Zukunft Lichtstrahl dämmert schon”) nyújt katartikus hatást.
A fenti élményekből fakadó személyes köszönettel eltelve, mint az elmúlt évtizedek magyar operakultúrájának egyik legjelentősebb alakját, újbudai lakosként pedig, mint kerületünk díszpolgárát egyaránt nagy szeretettel és tisztelettel köszönthetem Sólyom-Nagy Sándort e jeles évfordulón.

Fotók: Magyar Állami Operaház, Archívum – Mezey Béla, Éder Vera, Rózsa Zsuzsanna

Hasonló bejegyzések