Sokadik kísérlet

Operaverseny és Fesztivál a Mezzo Televízióval IV. Benjamin Britten: Lucretia meggyalázása – BÓKA GÁBOR kritikája a Państwowa Opera Baltycka szegedi előadásáról, 2008. november 13.

Fotó: Kelemen József
Fotó: Kelemen József

Nem tudom, a véletlen hozta-e, vagy tudatos koncepció húzódik mögötte, de az első Mezzo Operafesztivál műsorán dominálnak az angolszász operák: a Raoul és A salemi boszorkányok után Britten operája már a harmadik angol nyelvű opera volt, amit rövid időn belül megtekinthetett a szegedi közönség. Ötből három – figyelemreméltó arány; s az angol és amerikai zenében, különösen az operában kevéssé járatos magyar közönségnek nem árt az ilyesfajta iskola. Más kérdés, hogy az eddig látott művek nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Függetlenül az előadásoktól, Kingsley és Ward operái mint művek nem tűntek elég időtállónak – örültünk az egyszeri találkozásnak, de nem követelnénk őket az Operaház repertoárjára.

Benjamin Britten Lucretiája azonban remekmű, mely toronymagasan emelkedik ki a fesztiválon színre került darabok közül – s nem csak az angolszász trióból. Remekmű, melynek színpadi bemutatója régi adóssága a magyar operaházaknak, s mely most méltóképpen került színre. Ennél pedig csak az meglepőbb, hogy sikert is aratott.

A magyar közönség ugyanis mindmáig nem fogadta el az operaszerző Brittent. Pedig az ismerkedést az ambiciózus Tóth Aladár az első pillanattól kezdve szorgalmazta: a Peter Grimes alig két évvel ősbemutatója után már színre került Budapesten, rangos szereposztásban. A darab nem aratott átütő sikert, mintegy tíz évre álomba merült. Ekkor új betanulásban hozták színre a régi produkciót. A fogadtatás valamivel kedvezőbb volt, bár – nem árt hangsúlyozni – a kritika is meglehetősen bíráló hangot ütött meg a művel szemben, elsősorban túlzottnak tartott konzervativizmusát kifogásolva. Ennek ellenére ez a repríz utat nyitott az Albert Herring operaházi bemutatásának, amit a Koldusopera, majd a Szentivánéji álom színre hozatala követett. Ezután újból hosszú szünet jött, melyet csak A kis kéményseprő alkalmi előadásai, majd az Albert Herring 1987-es felújítása tört meg. Britten legközelebb 1999-ben került színre az Operaházban, a Peter Grimes emlékezetes, Kovalik Balázs rendezte felújításán, melyet a közönség megint nemtetszésével, majd távolmaradásával tüntetett ki. Hasonló sorsra jutott a Szentivánéji álom 2001-es szegedi előadása is (Zsótér Sándor rendezésében). Végül 2004-ben az Erkel Színház színpada adott otthont A csavar fordul egyet magyarországi ősbemutatójának – hogy ezt mennyire szerette volna a közönség, az a szűk körben lezajlott minimális számú előadás nyomán nem derülhetett ki.

Fotó: Kelemen József
Fotó: Kelemen József

Ilyen körülmények között érkezett most hazánkba a Lucretia. Olyan országban kellett helyt állnia, melyben egyelőre hiú reménynek tűnik, hogy valaha is megismerhessük a Billy Buddot vagy a Halál Velencében című operát. Olyan városban, mely alig pár éve mondott lesújtó véleményt a Szentivánéjiről.

Ám nem csak a műnek kellett bizonyítania, de Telihay Péter rendezőnek is. A pár nappal korábban bemutatott CarmenCET bizony nem adott okot az optimizmusra, mert finoman szólva sem mutatta számottevő operarendezői tehetség jelenlétét. A Lucretia azonban minden ízében végiggondolt, mifelénk szokatlan alapossággal és lelkiismeretességgel végigelemzett és -próbált előadás benyomását kelti.

A rendező előzetes nyilatkozatai alapján „nem vette annyira komolyan, amit Britten írt”. A megvalósult előadás nem ezt mutatja: eltekintve attól, hogy a helyszín nem az ókori Róma, és a figurák nem tógát és tunikát viselnek, a színpadon történtek nagyjából hűen követik a szövegkönyv és a partitúra instrukcióit. „Nagyjából” – írom, mert apróságokban természetesen találhatunk eltéréseket. A férfi és női kórus az előírás szerint sokszor könyvből olvasva szólaltatja meg kommentárjait – majd az előírt pontokon becsukják könyveiket, és fejből folytatják. Telihay az epilógusban módosítja a szerzői utasítást, azaz pótolja a szerzői  utasítás hiányát: míg a Női kórus az imént lezajlott tragédia hatása alatt személyes kétségbeeséssel fogalmazza meg kétségeit, addig a Férfi kórus könyvből olvasva mondja el a kereszténység apológiáját sugalló, megnyugtatónak szánt befejezést – finom ellenpont ez a darab azon momentuma iránt, melyet a mű elkötelezett hívei is kritikával illetnek olykor. Hasonló elrugaszkodásból olykor többet is szívesen fogadnánk: a függöny minden pillanatban összehúzódik, amikor a partitúra ezt írja elő – ez természetesen elfogadható megoldás, ugyanakkor olyan fontos jelenetek alatt, mint például a darab középpontjában álló erőszak aktusa, melyet a zene is kommentál, elképzelhető lenne valamiféle hatásos színpadi gesztussal történő megoldás is (természetesen nem a naturalista megjelenítésre gondolok).

Fotó: Kelemen József
Fotó: Kelemen József

A színpad szinte üres tér: Menczel Róbert díszlete – két oldalt szerelmi jeleneteket ábrázoló festmények reprodukciója, hátul pedig egy zöld négyzetháló – nagyrészt nem játéktér, hanem a római erkölcsiség és az etruszk élvhajhászság szembenállását szimbolizálja. (Ez az ellentétpár a mű szerzői interpretációjának is egyik alapgondolata.) Az egyetlen valós díszletelem, a színpadot keresztben végigérő hatalmas kanapé aztán a színpad előterébe szorítja a játékot a Lucretia házában játszódó jelenetekben, s egyben természetes keretet ad a mű középpontjában álló eseménysornak. Zeke Edit jelmezei kiválóak: anyagukkal, színükkel nagyszerűen jellemzik a darab szereplőit. Lucretia ruhája csaknem teljesen fehér, de két apró, színes betoldás jelzi azt a csábító magot, mely felkelti iránta Sextus Tarquinius érdeklődését. Lucia és Bianca pasztellzöld ruhája részben elválasztja viselőjüket az erényes, hótiszta Lucretiától, másrészt világossá teszi azt is, hogy életvidámságuk, életszeretetük egy lehetséges életvezetési alternatíva – nem ellenpontja, hanem kiegészítője Lucretia erényességének. Collatinus és Junius egyenruhája figurájuk elidegenedettségét sugallja; Tarquinius ruhája hasonló szabású, anyaga azonban bőr (egyedül ő visel bőrszerelést a szereplők közül) – Tarquinius állatiasságának, ösztönösségének megjelenítése ez. Lucretia vörös ruhája, és egyáltalán: az egész színpad vörösbe borulása a darab végén olyan erős színpadi gesztus, mely belevésődik a nézőbe-hallgatóba mint a bekövetkezett tragédia adekvát vizuális megjelenítése – ilyesmiből vártunk volna többet az előadás során (bár az is lehet, hogy a korábbi effektusok csökkentették volna a zárókép hatásosságát).

A színészvezetés nem törekszik a szituációk realista megfejtésére – a darab nem is ad erre módot, hiszen már a Férfi és Női kórus szerepeltetése is elidegenítő effektus. Ennek megfelelően az egyes szituációk beállításakor nem a szereplők lélektani folyamatai, hanem az adott helyzetre való reakcióik, gesztusaik dominálnak. Az énekesek kiválóan oldják meg feladataikat – ám ennek előfeltétele, hogy mindegyikük kivétel nélkül alkatilag is megfelel a rá osztott szerepnek.

A horvát versenyszereplő helyett a címszerepbe beugró Alicja Wegorzewska-Whiskerd egyesíti magában a felségességet, az erényből fakadó tekintélyt, ugyanakkor a nőiségnek azt a mindenkor meglévő, elidegeníthetetlen báját is, ami megragadja Tarquiniust. Úgy is mondhatnánk: mediterrán alkat. Éneklése, noha hangja nem olyan sötét színű és mély, mint amihez a referenciaértékű lemezfelvételeken hozzászokhattunk, több mint kielégítő.

Fotó: Kelemen József
Fotó: Kelemen József

Zeneileg még többet nyújt Ryszard Minkiewicz a Férfi kórus szerepében: hajlékony tenorja látszólag játszi könnyedséggel birkózik meg az eredetileg Peter Pears számára komponált, hírhedten nehéz szólammal – színészileg pedig perfekten hozza az ironikus távolságtartástól a részvétig széles érzelmi skálát bejáró figurát.

A versenyszereplők közül éneklésével Yang Li emelkedik ki, aki szintén nyaktörő szólamát perfekten tolmácsolja. Az utolsó pillanatok arcán tükröződő megrendültsége nehezen feledhető momentuma az előadásnak. Bartek Misiuda Tarquiniusa is telitalálat: vészjósló, élveteg, veszedelmes, ám kicsit gyáva is – a jellemzés, amit az előadás előtt vetített rövidfilmben a rendező adott énekeséről, ezúttal nagyon találó és sokatmondó. Junius Brutus szerepében a kiválóan éneklő bariton, Wiard Witholt játssza el kiválóan, hogy Róma későbbi első konzulja nem érdek nélkül ülteti el a bogarat Tarquinius fülébe – mintegy Jágóként biztatja bűnre az arra amúgy is hajlamos herceget. Adam Palka halvány egyénisége és kielégítő éneklése pontosan a helyén van Collatinus határozatlan figurájában – megbocsátása szép pillanata az operának, de nem elég nyomós érv, hogy feledtesse Lucretiával: számára ettől kezdve értelmetlen az élet. (Mennyire más a Bánk bán nagy megbocsátási jelenete, ahol két egyenrangú fél, két nagy egyéniség áll egymással szemben, bűnének tudatában!) Biancaként Katarzyna Otczyk kellően bölcs és megfontolt, Luciaként Julia Iwaszkiewicz üde és fiatalos – nem csak megjelenésben, de hangilag is.

A Szegedi Szimfonikus Zenekar hangszeresei nagyszerűen álltak helyt. A kamarazenekari faktúra persze kíméletlenebbül megmutatja az esetleges hibákat – ilyesmire azonban nemigen kellett felfigyelnünk. Ha lehet kifogásunk a zenekari játékot illetően, az inkább a transzparencia és a világos formaértelmezés hiánya – ez azonban már inkább José Maria Florêncio pontos, alapos, de nem különösebben szuggesztív vezénylésének számlájára írható hiányosság.

Nem győzöm hangsúlyozni: a Lucretia meggyalázása sikert aratott Szegeden – megérdemelt sikert. Ám a közönség összetételét figyelve nem tudhatom, mennyire aratna sikert, ha valóban repertoárra kerülne valamelyik dalszínházunkban. Pedig megérné tovább kísérletezni Brittennel: operai életműve csodás kincseket rejt még – s minden egyes ismerkedési alkalom közelebb visz a megértéshez és a megszeretéshez.