Sok vibrato semmiért

Wolfgang Amadeus Mozart: Titus kegyelme – élő közvetítés a Metropolitanből, 2012. december 1. NÉMETH ZSOMBOR kritikája

Sextus és Vitellia: Elīna Garanča és Barbara Frittoli (fotó: Ken Howard)

A világ állandóan változik. Míg tíz-húsz éve bármely régebbi zenemű előadása esetén a historizmus legapróbb jele is megrökönyödést váltott ki, addig ma inkább az furcsa, ha valamit kifejezetten az 1960-as, ’70-es évekre jellemző megközelítéssel adnak elő. Különösen akkor érdekes ez, ha olyan előadás keretében történik, ami rengeteg emberhez jut el szerte a világon egy olyan intézmény jóvoltából, amelynek nagysága és elismertsége révén rendkívül nagy az ízlésformáló szerepe. A legutóbbi Metropolitan-közvetítés keretében látott-hallott Titus kegyelme-előadásra az utóbbi volt a jellemző.

Persze az élő, HD felbontású közvetítéseknél még mindig maga a közvetítés a legérdekesebb. Ugyan én is 21. századi körülmények között élek, és párszor már megfordultam a Metropolitan budapesti vetítésein, újra meg újra rácsodálkozom a technika vívmányaira. Arra, hogy amit nézek, több ezer kilométerre történik tőlem, teljesen eltérő szociokulturális környezetben élő közönség szórakoztatására. Arra, hogy a közvetítés minden eltervezettsége ellenére is úgy hat, mintha élőben jönne létre egy film. Ám ilyenkor megfogalmazódik bennem a kérdés, hogy amit Budapesten az Urániában látok-hallok, biztosan ugyanaz-e, mint amit a helyszínen ülők átélnek? Mennyit változtathat a technika az élményen akár pozitív, akár negatív irányba?

Jelenet az előadásból (fotó: Ken Howard)

A látványon valószínűleg nem sokat ront a közvetítés, sőt inkább hozzátesz. A gyönyörű, Mozart korának megfelelő kosztümöket és a Rómát ábrázoló egyszerű, de hatásos díszleteket szinte testközelből lehet látni. A sokszor „intim” kameraállás a dráma átélésében is segít, mivel láthatók a szereplők legapróbb rezdülései is, ami feltehetőleg a helyszínen helyet foglaló nézők nagy része számára teljesen észrevehetetlen. A látvány az egy évvel ezelőtti, szintén metes Rodelindára, Händel operájának előadására emlékeztetett. Sőt, az egy személyben rendező, ill. díszlet- és jelmeztervező Jean-Pierre Ponnelle által megálmodott vizuális megjelenítést sokkal letisztultabbnak, és ezáltal célratörőbbnek éreztem. Külön tetszett, hogy a rendezés hangsúlyozta a rengeteg nadrágszerepet és az ebből fakadó helyzetkomikumok sokaságát. Nem tartom persze kizártnak, hogy sokak nem értenek velem egyet, mivel kétségtelen, hogy Ponnelle most újra színpadra került, 1984-es munkájában sem a rendezéssel, sem a látvánnyal nem akart kockáztatni, ezért csak jól bevált eszközöket alkalmazott. Ám számomra sokkal inkább elfogadható az ilyesfajta megközelítés, mint hogy mindenféle mondvacsinált koncepciók és eszmék mentén megnyomorítsák a darabot.

Sextus és Titus: Elīna Garanča és Giuseppe Filianoti (fotó: Ken Howard)

Hogy a hangzó élmény ugyanaz-e Budapesten, mint New York-ban, arra a válasz egyértelmű nem, már csak fizikai okokból is. Akármilyen precíziós mikrofonokat használnak a Metben, az operaház akusztikáját teljes értékűen képtelenség átmenteni, mivel az önmagában is rendelkezik egy akusztikával; tehát ha megközelítőleg ugyanabban az akusztikai élményben szeretnénk részesülni, akkor vagy süketszobában kellene ülnünk, vagy igen jó minőségű fejhallgatóval figyelni a közvetítést. Ezen kívül mindkét (New York-Budapest) oldalon rengeteg függ a hangmérnököktől és hangtechnikusoktól. A magyar részleggel nem is voltam megelégedve, mert a közvetítés végig indokolatlanul hangosan és élesen szólt.

Vitellia: Barbara Frittoli (fotó: Ken Howard)

Az akusztikát illető töprengésre az késztetett, hogy helyszíni tapasztalatok híján nem tudom eldönteni, indokolt volt-e az előadásban hallott rengeteg vibrato és a töméntelen kemény, forszírozott hang. Tudom, hogy a Met óriási, és ezáltal szükség van benne a hangerőre. Lehet, hogy ha személyesen ott ültem volna a harmadik emeleten, most arról írnék, hogy milyen jól vitt az énekesek hangja, és zeneileg milyen jól formált előadást hallhattam. Viszont ha arra gondolunk, hogy a Metben korhű, vagyis jócskán halkabb hangszerekkel kísért előadások is vannak, valószínűsíthető, hogy jó hangképzés és artikulált előadásmód mellett nincsen szükség az imént említett, a mozarti stílustól amúgy teljesen idegen előadói eszközökre. Számomra a legérthetetlenebb az volt, hogy az előadást ugyanaz a Harry Bicket vezényelte, aki a már említett tavalyi Rodelindát is: akkori kritikámban ki is emeltem, hogy ugyan a Metropolitan Zenekara játszott modern hangszerparkkal, a maestro stílushű irányításával az egész mégis nagyon áttetszően szólt; néha el is bizonytalanodtam, hogy nem egy barokk zenekart hallok-e. Bicket ezúttal büszkén mondta a szünetben adott interjújában, hogy nem nyúlt hozzá a Met Zenekarának varázslatos hangzásához. A varázslatos hangzást nem vitatom egy Puccini-opera esetében, de a klasszikához ez egész egyszerűen nem illik; nagy kár, hogy Bicket ezúttal nem állt a sarkára. A Rodelinda-zenekarból főleg a jó continuo-szekció hiányzott: a sok secco recitativót ezúttal a csupán csembalóból (miért nem fortepiano?) és csellóból álló együttes nagyon vérszegényen és fantáziátlanul játszotta. Pedig egy opera seria sikere nem kis részben a recitativók kísérőin is múlik

Sextus és Vitellia: Elīna Garanča és Barbara Frittoli (fotó: Ken Howard)

Persze ennek az antihistorizmusnak megvolt az előnye is: a zenekar így legalább ugyanolyan megközelítésben játszott, mint ahogy a szereplők énekeltek. Pontosabban ordítoztak egymással – nekem legalábbis ez volt a benyomásom; persze nem tudom, hogy ezért mennyire felelősek a korábban említett hangmérnökök. Kivételt képezett az Anniust alakító Kate Lindsey és a Titusként fellépő Giuseppe Filianoti, akik a többiekhez képest érezhetően nagyobb kontrollal rendelkeztek a hangjuk felett, és ezáltal tudtak olyan színesen és legfőképpen hajlékonyan énekelni, ahogy azt a mozarti zenei szövet megkívánja. A főszereplő Sextust alakító Elīna Garanča elég stílustalanul énekelt, viszont olyan drámai erővel, hogy ezt a hibát meg is bocsájthatjuk neki – szívesen meg is nézném egy, a hangjához jobban illő 19. századi operában. Bár Barbara Frittoliról (Vitellia) az interjúban külön kiemelték, hogy mennyi Mozart-szerepet alakított már, számomra az előadás gyenge pontjának tűnt: „üvegszaggató” hangja erőszakos volt, cserébe a mély fekvésben nem igazán szólaltak meg hangjai, helyettük csak hörgéseket élvezhettünk. Nála csak a kórus volt rosszabb, ami annyira szétszórt volt ezen az estén, hogy azóta sem tudom hová tenni. Persze ne legyünk igazságtalanok, akadtak zeneileg nagyon jól sikerült pillanatok is: különösen a második felvonás börtönjelenetét emelném ki, illetve Sextus klarinéttal kísért áriáját az első felvonásból.

Servilia és Annius: Lucy Crowe és Kate Lindsey (fotó: Ken Howard)

Nagyon örülök, hogy manapság Mozart kevésbé kanonizálódott remekeit is a műsorra tűzik az operaházak, ráadásul nem csak a szűkebb kört érintő historikus mozgalmak, hanem olyan nagy intézmények is, mint a Metropolitan. Az sem lenne baj, hogy bizonyos dolgokat nem úgy csinálnak, mint kétszáz évvel ezelőtt (végül is 2012-t írunk), viszont ha visszatekintünk, akkor a bevezetőben említett 1960-as, 70-es években is voltak olyan énekesek és zenészek, akik bizonyos dolgokat megéreztek Mozart zenéjének előadásával kapcsolatban, de ezen a ponton hivatkozhatnék akár újra Ponnelle-re, akinek majd negyedszázados rendezése a mai napig érvényes. A most látott Titus kegyelme-előadással nem feltétlenül az volt a baj, hogy fütyült az elmúlt évtizedek vívmányaira, és nem követte a manapság divatos trendeket, hanem hogy zenei szempontból egyszerűen nem volt jó. Érdekes, hogy míg Händel Rodelindája tavaly ugyanitt egész élvezhetőre sikeredett (noha az idő mindig mindent megszépít), addig Mozart Titusa, ami időben és előadói praxisban sokkal közelebb van a mainstream repertoárhoz, ezúttal elbukott.

Fotók: Ken Howard / Metropolitan Opera