Soha rosszabbat

2019. február 8.

Georges Bizet: Carmen – élő moziközvetítés a New York-i Metropolitan Operából. BODA BENJAMIN GÁBOR kritikája a február 2-I előadásról

Micaela és Don José: Aleksandra Kurzak és Roberto Alagna (fotó: Karen Almond / Metropolitan Opera)

Február 2-án harmadik alkalommal szerepelt a Metropolitan Live in HD vetítéssorozat műsorán minden operaház alaprepertoárjának tartóoszlopa, Georges Bizet népszerű Carmenje. A slágerekkel teli dalmű műsorra tűzésével szinte lehetetlen mellélőni, a New York-i operaházban a 2009-10-es évad óta futó, Sir Richard Eyre rendezte produkció pedig vitathatatlanul közönségcsalogató, garantáltan jó operaélményt ígérő színpadra vitel. A Met 2010 és 2014 után tette újra közkinccsé Carmenjét, amelyet prózai dialógusok helyett a komponista halála után íródott recitativókkal játszanak az amerikai dalszínházban. Ez ismételten jó döntésnek bizonyult, mivel feszesebb drámaisággal töltötte meg jelen Carmen-előadást is, amelynek kuriózuma mindazonáltal az volt, hogy kilenc év után ismét Roberto Alagna énekelte Don Josét. Az eddigi három mozivászonra is kerülő Eyre-féle Carmen közül ez volt a „legfranciább” interpretáció, a francia komponista művét ugyanis francia karmester, Louis Langrée dirigálta, Alagna mellett pedig a néhány éve már Carmen-specialistáként számon tartott fiatal francia mezzoszoprán, Clémentine Margaine lépett színpadra a sevillai cigánylány szerepében.

A harmincöt éves Margaine világos színű mezzoszopránjával magabiztosan és tekintélyt parancsolóan birtokolja a szólamot.

A vokális produkció egészséges, természetes, jó stílusérzékkel kidolgozott. Karakterformálásában Margaine nem akar Carmenebb lenni Carmennél is, így válik az alakítás az énekléssel harmóniában természetessé.

Nem „pakol rá” a szerep temperamentumára és femme fatale voltára, ezáltal egy pillanatig sem kockáztatja azt, ami sokszor előfordult már: hogy a vékony határvonalat átlépve a túljátszott Carmen helyenként röhejessé válik. Clémentine Margaine Carmenje komplex és izgalmas szerepértelmezés. Egy önmaga vonzerejével tisztában lévő, élő és visszaélő, de egyszerre befelé fordulásra hajlamos, belső békét nélkülöző, ingadozó kedélyállapotú, egyszerű nő. Távolról sem maga a végzet asszonya, hanem egy a sok, külsőre vonzó nő közül, aki Don José számára végzetessé válik, és Escamillo mellett lesz először boldog.

Carmen: Clémentine Margaine (fotó: Karen Almond / Metropolitan Opera)

Szezon eleji parádés Sámsonjához képest Alagna ezúttal kevésbé árnyalt produkcióval rukkolt elő.

Vokálisan legalább egy klasszissal haloványabb formát hozott, ez pedig elsősorban a némely helyen hamis Virágáriában keltett fájó csalódást.

Lubickolt viszont a kitartott magas hangokban, még a második felvonás fináléjába is becsempészett egyet. Színészileg a szerep zaklatott, neurotikus pillanataiban volt leginkább elemében, de az utolsó két felvonásra éneklése is határozottan feljavult. Igaz, szép megoldásokra volt képes az első felvonás Don José–Micaela-kettősében is.

Escamillo: Alekszandr Vinogradov (fotó: Karen Almond / Metropolitan Opera)

Akár figurális, akár vokális szempontból közelítjük meg, Margaine és Alagna között olyannyira nem működött a kémia, hogy az – az előadás hasznára válva – még fájdalmasabbá tette a Carmenhez mániákusan ragaszkodó Don José tragédiáját.

Vitathatatlanul működött viszont a kémia Don José és Micaela között, a tisztaszívű leányt ugyanis Alagna hitvese, Aleksandra Kurzak alakította. Jó volt végre a vetítéssorozatban is látni-hallani a kiváló lengyel szopránt, aki 2004-ben szintén francia szerepben, Olympiaként debütált a New York-i színpadon, melynek azóta is visszatérő vendége.

Élettel teli, dús, szép színű s egyben mozgékony lírai szopránhang birtokosa, és Micaela figuráját is mintha ráöntötték volna

– Kurzak határozottan az előadás legkiemelkedőbb közreműködője lett.

Carmen és Don José: Clémentine Margaine és Roberto Alagna (fotó: Karen Almond / Metropolitan Opera)

Rutinosnak mondható Escamillo, a szólamot bő másfél évtizede éneklő orosz Alexandr Vinogradov, Martin Kušej emlékezetes, 2006-os berlini Carmenjének torreádora egészítette ki a New Yorki-i előadás főszereplő kvartettjét.

Vinogradov basszistaként tartja repertoárján Escamillót, a Torreádor-dalban csúcshangjai mégis imponálóbban szóltak a mélységeknél.

A magas basszus és a mély bariton hangszín határán lévő voce nem különösképp szép, de férfias erővel szól. A berlini előadáshoz képest rengetet érett a szólam vokális megvalósítása: a figura önbizalommal teli, enyhén narcisztikus, de nélkülözi a valódi kisugárzást.

Don José: Roberto Alagna (fotó: Karen Almond / Metropolitan Opera)

A több mint korrekt mellékszereplő-gárdából érdemes kiemelni a maga nemében parádés énekesi és színészi alakítást megvalósító Richard Bernsteint. Nagy eséllyel pályázhatna a valaha volt legellenszenvesebb Zuniga megtisztelő címére, amihez Eyre rendezése is vastagon hozzásegíti. Zseniális a második felvonásban pórul járt hadnagy negyedik felvonásban való savanyú ábrázatú színre lépése. Arcán a Lillas Pastia kocsmájában töltött éjszaka égésisérülés-nyomai – a fájdalmas sebet a csempészektől kapta a függöny lemenetelekor.

A partitúra és a librettó szerint a zsánerjelenet része Zuniga kórushoz fűzött két jelentéktelennek tűnő sora, Eyre viszont ezt kihasználva is tovább árnyalta az egyik mellékszereplő karakterét.

Hasonló apróságok, szellemességek – mint például a Micaela által Josénak adott, majd Carmen által a fogdában kigúnyolt régi fényképek, vagy az aréna belsejébe betekintést engedő záró állókép – tarkítják Eyre átgondolt Carmenjét, amely ugyan nem válik az operajátszás történetének legeredetibb színpadra vitelévé, de minden bizonnyal még sok év vár rá a New York-i színpadon, és pár év múlva akár negyedjére is a vetítéssorozat része lehet.

Jelenet az előadásból (fotó: Karen Almond / Metropolitan Opera)

A február 2-i New York-i Carmen egyébként is a nem különösebben ihletett és kiemelkedő, de mégis jónak titulálható előadások sorához csatlakozott, teljes szinkronban Louis Langrée magabiztos, megbízható vezénylésével. Soha rosszabbat, de azért még sokkal több jobbat, és legfőképp emlékezetesebbet.

Fotó: Karen Almond / Metropolitan Opera

Hasonló bejegyzések