Slágergyűjtemény

Charles Gounod Faustja a Metropolitanből, 2011. december 17. ÁDÁM TÜNDE kritikája

Faust és Mefisztó: Jonas Kaufmann és René Pape (fotó: Ken Howard)

Budapesten utoljára 2004 júniusában volt műsoron Gounod Faustja – még az Erkel Színházban – és bevallom, azóta nem is találkoztam a darabbal. Jóllehet, akkoriban akár naponta meghallgattam Valentin imáját vagy éppen a Mefisztó-rondót, mégsem éreztem késztetést azóta sem, hogy felvételről, akár CD-n, akár DVD-n keresztül kapcsolatot ápoljak az egész művel. Hét év nagy idő, már ezért is érdekes lett volna az újra-találkozás, de más is történt azóta: 2010 őszén végre (élőben is) megismerkedhettünk Boito Faust-interpretációjával is. Nem fogom most összehasonlítani a kettőt, nem feladatom, és amúgy sem kérhető számon egyik szerzőn sem a másik zenei nyelve vagy épp a történet megközelítése. Azonban egy ponton érdemes mégis párhuzamot vonni: feltűnő, hogy a Boito-darab tulajdonképpen egyetlen igazi slágere a Margit-ária, de még ez sem a Tosca imájához mérhető sikerszám, inkább csak viszonylag ismert részlet. Ehhez képest a Faustban minden ária sláger. Komolyan. Nemcsak a címszereplő cavatinája, a szopránok nagy kedvence, az Ékszer-ária vagy Mefisztó rondója és szerenádja, Valentin imája, hanem még Siebel dalocskája is a virágokról. Nem beszélve a hatalmas kórustablókról, akár a katonák, akár a mulatozó nép esetében. Ezeket a fülbemászó dallamokat ma sem szerettem kevésbé, mint hét esztendeje, ám a darab egészében untatott. Nyilván része volt ebben a rendezésnek is, de erről később. Az összbenyomás, hogy a slágerfüzért kevésbé izgalmas töltelékzenék kötik össze, amelyek ráadásul könnyed hangvételükkel nemigen tudják az alapmű, vagyis Goethe Faustjának drámaiságát visszaadni. Egyszerűbben fogalmazva: lehetne az opera címe bármi más, hiszen az „egy férfi elcsábít egy lánykát” nem különösebben egyedi történet. Az ördög pedig egyáltalán nem ördögi: igaz, pár trükköt tud, de hát olyat a bűvészek is tudnak.

Templomjelenet (fotó: Ken Howard)

Így aztán fel van adva a lecke a rendezőnek: színre viheti egy az egyben, a tudós laborjával, kis házikóval, misztikus boszorkányszombattal, vagy megpróbálhatja dramatizálni, mint esetünkben történt a Metropolitan színpadán. Igaz, ha a rendező úr az ízléstelen-kék öltönyében nem meséli el a szünetben, hogy neki Nagaszaki meg az atombomba járt a fejében, akkor erre talán sosem jövünk rá, hiszen minden másra utalt a színpadon. Először is századfordulós kosztümöket láttunk, a katonák készülhettek ugyan a világháborúba, de legfeljebb az elsőbe, és még Siebel is úgy festett, mintha a Pál utcai fiúk közül érkezett volna (mondjuk a színpadi verzióból, ahol színésznők alakítják a fiúkat).

A jelmezek mellett voltak jelképes díszletek: háttérben egy ház sziluettje, vetített kert rózsákkal, és konkrét kellékek is: Margit varrógépe, Faust műszerei, mi több, még egy vízadagoló automata is a kocsmában, ahol Mefisztó vörösborrá változtathatta a folyadékot, a jelenlévők döbbenetére. Az ilyen és ehhez hasonló trükköknek azért is örülhetünk, mert magyar színpadon aligha látunk ilyet, legfeljebb a cirkuszban. Egy idő után ott is érezhettük magunkat, amikor Siebel rózsái előbb elhervadtak, majd újra kinyíltak, Mefisztó meg előszeretettel csiholt tüzet akár puszta kézzel, akár a mindentudó sétapálcájával. A díszlet még tartalmazott kétoldalt egy-egy szimmetrikus csigalépcsőt, erkélyekkel, de ezek funkciójára nem derül fény – vagyis használták, de igazán értelmét nem láttuk. Viszont legalább szépek sem voltak, így a közönség meg is büntette a rendezőt a végén.

Margit és Faust: Marina Poplavszkaja és Jonas Kaufmann (fotó: Ken Howard)

Nem teljesen volt igazuk. Des McAnuff valóban elkövette azt a hibát, hogy rá akart húzni valamit a darabra, aminek az ellenállt – és leginkább a zene volt az, ami levetette magáról a koncepciót, miközben bizonyos pontokon mégis sikerült ütős képeket létrehozni.
Dicséret illeti, mert az aprómunkát elvégezte (az utóbbi hónapok hazai tapasztalatai után már ennek is örülni kell), vagyis a szereplőket behozza és kiviszi a színről okkal és céllal, a nagy tablókat megrendezi, a tömegeket hitelesen mozgatja, az átrendezések pedig gördülékenyek. És sosem fordul elő, hogy valaki reflektorral erősen megvilágítva próbáljon rejtőzködni a másik elől…

Valentin és Mefisztó: Russell Braun és René Pape (fotó: Ken Howard)

A másik oldalon sorakoznak a bakik: legkevésbé értelmezhető annak a furcsa tömegnek a szerepeltetése, akik végigvonulnak a darabon: előbb megjelennek az öreg Faust műhelyében, és leginkább menekülteknek vagy hajléktalanoknak tűnnek, de az utólagos magyarázat alapján inkább az atomkatasztrófa túlélői-áldozatai, csak hát ezen a síkon feltételeznünk kellene, hogy Faust a tragédiának valamiképp okozója lehetett, viszont a darab többi része nem is érinti a címszereplő tudományos munkásságát. Aztán feltűnnek a Boszorkányszombaton is: iszogatnak Faust és Mefisztó társaságában.
Közben van egy tudós csoportunk is, akik időről időre feltűnnek és jegyzetelnek, de őket sem tudjuk elhelyezni a darabban egészen a Walpurgis-jelenet kezdetéig, ahol speciális szemüveggel figyelik a robbanást – talán ez volna az atombomba, amire a rendező utalt. Mindenesetre a tudósokat így sem tudjuk az előadás szerves részeként értelmezni, mivel Fausthoz a világon semmi nem köti őket.

Faust: Jonas Kaufmann (fotó: Ken Howard)

Apróságoknak mégis lehet örülni: a hazatérő katonák nem olyan ropogósra vasaltak, mint mikor elmentek, és nem is tiszták, nem is mind egészségesek, vagyis hihető a jelenet, amely egészen drámaivá válik, amikor a csoportképhez állnak össze a veteránok: a párját nem lelő özvegyasszonyt elkergetik a vidámnak szánt fotóról, ám a kép elkészültekor, a villanástól az egyik katona pánikrohamot produkál. Nincs tehát jó vége a háborúnak: mindannyian sérülten tértek haza, ha nem testileg, akkor lelkileg.

Továbbgondolva a cirkuszi vonalat: Mefisztó öltözéke pont olyan, mintha porondmester volna – és körülbelül azt a szerepet is tölti be: nem démoni, nem sátáni, helyenként esendő (hiszen a kereszt erősen hat rá), tehát ezt a figurát eltalálta a rendező, és vele René Pape is. Az énekes sem erőlteti a karakter sötét oldalát, inkább hajlik a humor felé: ld. a Mártával közös jeleneteket… Nem véletlen, hogy Gounod-nak nem ő a főhőse: inkább útitárs ez a Mefisztó, és nem a világot igazgató sötét erő. Sötét hang azonban kell hozzá, és Pape hozza is a vokálisan elvárhatót – úgy a slágerekben, mint azok között is.

Faust nélkül valószínűleg értelmetlen bemutatni a darabot. Most Jonas Kaufmann öltötte magára a tudós gúnyáját – vagyis dehogy: őt is útitársához hasonló eleganciával öltözteti a rendező, illetve már a legelején, az idős Faust sem a tudós köpenyében, hanem elegáns felöltőben jelenik meg, természetesen ő is sétapálcával. Kézenfekvő átkötés volna, hogy hasonló eleganciával énekel, na de ez nem annyira a Faust-szerep tartozéka, mint inkább Kaufmann sajátja. Sokáig nem érdemes ragozni: példás francia kiejtéssel, fantasztikusan énekel, mellétéve a figurát, akit a rendező kívánt tőle. Más szerepeiből tudjuk, színészi képességei bőségesebben kiaknázhatók, mint amennyire most igénybe veszi – nem annyira a rendezés, mint inkább a szerep; és hogy ne a nyilvánvaló Carment és Traviatát hozzam példának, nézzük a másik franciát, vagyis a szintén Goethe-műből készült Massenet-operát, a Werthert: amit ott a fináléban művel, az tanítani való (úgy vokálisan, mint színészileg). Most Gounod Faustjával nem juthat ilyen magaslatokba, ám így is minden megszólalásának örülhetünk.

Margit szerepében Marina Poplavszkaja tökéletesen hozza az ártatlan kislányt, itt a szereplőválasztás megintcsak telitalálat, ugyanakkor a (szó szerint) ketrecbe zárt, őrült Margit megformálásánál is terem neki babér. Más kérdés, hogy felső regiszterét helyenként kásásnak találtam – ez már csak a kákán csomókeresés egy ilyen főszereplő trió esetében.
Ha egyáltalán trió, mert van itt még két fontos szereplő: Valentint Russell Braun alakítja, erőteljes, zengő baritonjával, és nem ő tehet róla, ha a szerep nem tud árnyaltabb lenni.  (Efféle őrült, testvérét átkozó /meggyilkoló/ karaktert Verditől is ismerünk, csak ő Don Carlosnak nem adott a szájába Valentin imájához hasonló slágert, így nincs olyan feloldhatatlan kontraszt a személyiségében, mint itt, Valentinnél.) Michèle Losier emlékezetes Siebel szólamában, és nem mellesleg jelmezének, járásának, gesztusrendszerének köszönhetően hiteles is a nadrágszerepében.

 

Yannick Nézet-Séguin vezényli a Metropolitan Zenekarát, és nem marad adósunk a partitúra könnyed, lágy dallamaival. Nem így az Uránia Filmszínház, amely a közvetítés felvételét úgy játszotta le, hogy adósunk maradt 18 perccel, nem mellesleg az első felvonás nagyobbik részével, a Faust és Mefisztó közötti szerződés létrejöttével. Szerencsés volna, ha a jövőben hasonló  technikai malőrök nem zavarnák meg a mozilátogatók műélvezetét.

Fotók: Ken Howard / Metropolitan Opera