Semmit a szemnek I.

Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára – koncertszerű előadás a Nemzeti Filharmonikusok évadnyitó hangversenyén, 2012. szeptember 25. BÓKA GÁBOR kritikája

Kovács János (fotó: Éder Vera)

A kényszerhelyzetek okozta felfokozott idegállapot sokszor válik kimagasló teljesítmények okozójává. Az a megrendülés, mely Kocsis Zoltán váratlan betegségét kísérte, nem csak a művész egészsége, de a magyar koncertélet szempontjából is a legmesszemenőbbekig indokolt volt, s felvetette a kérdést: lehetséges-e – akár csak megosztva is – átvállalni azt a terhet, amit Kocsis az elmúlt évtizedekben különböző pozíciókban a hátán cipelt? A választ egyelőre nem tudjuk teljes biztonsággal, de az első lépcsőfok, a Nemzeti Filharmonikusok évadnyitó hangversenyének kiemelkedő művészi és közönségsikere azt mutatja, hogy a helyzet nem reménytelen. Ha van ma karmester Magyarországon, aki ha nem is Kocsis személyét, de művészi formátumát pótolni képes, úgy Kovács János bizonyosan ilyen; együttműködése a Nemzeti Filharmonikusokkal, pláne egy opera koncertszerű megszólaltatása kapcsán különleges zamatot kölcsönzött a nagyon várt hangversenynek.

Bartók Béla egyetlen operáját, A kékszakállú herceg várát többször is megszólaltatta már az együttes újjáalakulása óta – természetesen valamennyiszer a főzeneigazgató vezényletével, aki számára a mű nem csak a szerző iránti mélységes elkötelezettség, de a több éven át húzódó összkiadás-projekt miatt is kiemelten fontos. A most beugró Kovács János más irányból, a színházi gyakorlat felől közelít a darabhoz: négy egymást követő operaházi felújítás (1989, 1993, 2001, 2006) betanítói munkáját végezte el lelkiismeretes alapossággal és mind kiérleltebb hangzó végeredménnyel. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy vezénylése mára nem pusztán érdemleges, de kiemelkedő interpretációja a darabnak (sajnálatos, hogy nem őrzi méltó hangfelvétel). A határozott művészegyéniség által betanított zenekar találkozása a színházi árokból érkező, a darabot nem kevésbé elmélyülten ismerő „új” karmesterrel izgalmas kalandnak ígérkezett – s várakozáson felül bevált: mindkét fél legjobb erényeit csillogtatta a Kékszakállú előadása kapcsán. A zenekar esetében ez mindenekelőtt a partitúra hihetetlenül precíz, pontos kivitelezését, másrészt a hangszínek mérhetetlen gazdagságát jelentette (ebből a szempontból is gyümölcsöző volt Bartók operáját Debussy két népszerű zenekari darabjával párosítani). Kovács János olyan szimbiózisban élt az együttessel, mintha mindennapos vendég lenne náluk. Néhány éve egy másik koncertszerű Kékszakállú-előadáson tudatosodott bennem elsőként, hogy Kovács János azon dirigensek közé tartozik, aki nem vezényel, hanem kommunikál a zenekarral – legalábbis a saját operaházi együttesével, amellyel napi szinten dolgozik együtt. Most azt kellett látnom és hallanom, hogy erre vendégként is képes, méghozzá úgy, hogy miközben a legmesszemenőbbekig odafigyel a zenekarra, saját elképzeléseit is igyekszik érvényesíteni – sikerrel. A korábban hallott Kocsis-féle előadásokhoz képest karakteres különbségnek érezhettük az énekesekkel való fokozottabb együttlélegzést (ez nyilván a nagyobb színházi tapasztalatnak köszönhető), s ennek megnyilvánulásaként a hangerő bizonyos mértékű visszaszorítását – nem megspórolva a hatalmas tuttik megzengetését, csupán vigyázva arra, hogy az énekesek ezzel együtt is hallhatók maradjanak.

Szántó Andrea (fotó: Hans Jörg Michel)

Hallhatók maradtak, s ennek különösen örülhettünk, hiszen két kiváló szerepformálásnak lehettünk tanúi ezen az estén. Szántó Andreát utoljára 1998-ban hallottam a Salome apród szerepében, s bár akkori benyomásaim pozitívak voltak róla, mindez nyilvánvalóan kevés volt ahhoz, hogy elmondhassam: kellő információval rendelkezem művészetéről. A bő évtizede a Mannheimi Nemzeti Színház tagjaként működő énekesnő Judit szerepének avatott tolmácsolójaként lépett a Művészetek Palotája pódiumára, hogy ott a hazai közönségnek is bemutassa szenvedélyes, a nagy férfi-női párbaj során mindvégig kezdeményező Juditját. Az előadás során olykor olybá tűnt, e széles érzelmi skála megvalósításához szűknek érzi a koncertkörülményeket, s igényelné a színpad nyújtotta tágasabb lehetőségeket; ez azonban nem jelenti azt, hogy szerepformálása pusztán vokális szempontból ne lett volna kielégítő, mi több, élményt adó. A kényes fekvésű szólam minden hangja hiánytalanul szólalt meg előadásában (az ötödik ajtó sokszor elmaradó felkiáltása sem sikkadt el ezúttal), s maga a hanganyag, e világos színű, de kellő drámai színezettel rendelkező mezzoszoprán is arról győzött meg, hogy Szántó Andreát indokolt volna gyakrabban foglalkoztatni a hazai operaéletben.

Bretz Gábor

Bretz Gábor Kékszakállúja kapcsán mindenekelőtt azt kell leszögeznünk, hogy a szólam pontosan abban a tartományban mozog, ahol a művész hangi kvalitásai ideálisan teljesedhetnek ki. Bretz él is a lehetőséggel, zenei megformálását illetően nincs kitöltetlen pillanat, a vokális élmény hasonlóan hiánytalan, mint Szántó Andrea esetében. Szerepformálásukat illetően viszont aligha képzelhetnénk el eltérőbb megközelítést, mint e két művészé: míg Judit alakítóját majd szétvetették indulatai, addig Bretz Gábor befelé forduló, szemlélődő egyéniségű Kékszakállút formált – s a két irány voltaképpen jól kiegészítette egymást, hűen tükrözte a két szereplő közti karakterkülönbséget. Bretz megközelítése egyébiránt nem új a darab interpretációtörténetében, Melis György és Polgár László nagyszerű alakításai nyomán világszerte ez a felfogás vált uralkodóvá – kérdés, egy olyan fiatalos színpadi személyiség esetében, mint Bretz, feltétlenül ez-e az egyetlen járható út. Néhány gesztus, pillantás, olykor egy-egy jól elhelyezett hangsúly mintha azt sejttette volna, hogy Bretz Gábor már most is nagyon értékes Kékszakállú-megformálása még tartogat számunkra meglepetéseket a jövőben.

Fotók: Éder Vera, Hans Jörg Michel