Se veled, se nélküled

Richard Wagner: Rienzi – koncertszerű előadás. A Budapesti Wagner-napok június 19-i előadásáról BÓKA GÁBOR írt kritikát

Félelemmel vegyes várakozással tekintettünk a Rienzi másfél évszázados szünetet követő első budapesti felhangzása elé. Richard Wagner nem is annyira ifjúkori (huszonhét éves korában befejezett), ám később mégis marginalizálódott operájáról szinte minden wagneriánusnak van véleménye – ám ez a lehető legritkább esetben alapul valós élményeken, tapasztalatokon. Pedig bőven volna lehetőség az ismerkedésre, hiszen a Rienzi nyugaton nem számít abszolút ritkaságnak; ha a kanonizált Wagner-életmű játszottságát és ismertségét természetesen nem is közelíti meg, lemezfelvételek sora dokumentálja az elmúlt évtizedek érdeklődését a darab iránt.  Hogy a magyar zenei és színházi élet még nem fedezte föl magának a Rienzit, az csak részben tudható be az általános szellemi restségnek: azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a hazai Wagner-előadástörténet nem olyan régen jutott csak túl azon a stádiumon, amikor annak kellett örülni, hogy bizonyos művek egyáltalán elhangozhatnak – akár kultúrpolitikai tiltás, akár humánerőforrás-hiány miatt. Az utóbbi a súlyosabb és az életmű hazai lehetőségeit tartósabban meghatározó szempont, s csak a nemzetközi operaélet valamelyest hazánkra is kiterjedő globalizációjának tudható be, hogy ma már elvileg mindent be lehet mutatni Magyarországon – olyasmit is, ami hazai erőkkel jószerivel esélytelen lenne.

Rienzi: Robert Dean Smith (fotó: Posztós János / Müpa)

Nem szeretnék állást foglalni abban a kérdésben, hogy az utóbbi kategóriába tartozik-e a Rienzi, annyi azonban bizonyos, hogy a Müpa szokásához híven a legjobb külföldi erőket biztosította a Wagner-napok keretében bemutatott, ám attól valamelyest mégis külön álló koncertszerű előadáshoz. Sebastian Weigle autentikus Wagner-karmesternek bizonyult, s ezt őszinte örömmel írom le, mert évtizeddel ezelőtti bayreuthi Mesterdalnokok-vezénylését annak idején túl darabosnak, s ezáltal kevéssé vonzónak találtam. Nem tudom, hogy a Rienzi egyszerűbb faktúrája vagy a maestro művészetének érése áll-e a jóval pozitívabb összkép hátterében, mindenesetre Weigle ezúttal

olyan dirigensnek bizonyult, akinek egyformán van érzéke a nagyformák felmutatásához és a részletek aprólékos megmunkálásához;

akinek számára a drámai folyamatosság és a széphangzás eszménye egyformán fontos, egymást kiegészítő, s nem egymást kioltó összetevője a produkciónak. Keze alatt a Wagner-napokon most debütáló Nemzeti Filharmonikusok együttese legjobb formájában játszott, az olasz, francia és német stílushatásokat egyesítő partitúrát nem a későbbi Wagner, hanem a keletkezés korához illeszkedő hangzáseszmény szellemében szólaltatva meg.

Irene és Adriano: Emily Magee és Michelle Breedt (fotó: Posztós János / Müpa)

Ha számba vesszük, hány aktív énekes alakítja manapság Rienzit a világ színpadain, azzal szembesülünk, hogy a megfelelő címszereplő kiválasztása még a nemzetközi választékból sem lehetett egyszerű. Pláne, hogy olyan színvonalat is kell képviselnie, amely méltó a Wagner-napok ma már világszerte elismert márkájához! Robert Dean Smith elvileg ilyen énekes, ám teljesítményével az alakítás számos erénye dacára sem lehettünk teljesen elégedettek. A figura pontos megformálására nem lehetett panasz: kizárólag vokális eszközökkel is képes volt közvetíteni a néptribun alakjának vonzó jellemzőit (nevezetesen a karaktert körüllengő éthoszt), nem rejtve véka alá a problematikus vonásokat sem (a maximálisra növelt, sértettségből fakadó magány-érzetet). Csak hát maga a hang nem szól már úgy, ahogy szűk két évtizede, a bayreuthi berobbanáskor, a nemzetközi karrier indulásakor.

A magasságok jelentős része torzan, vagy épp sehogy sem szólal meg, s egy-egy hosszabb dallamív, frázis végig vitele is hallhatóan gondot okoz a művésznek;

ha összességében nem is olyan kiábrándító az élmény, mint néhány hónappal ezelőtt a Budapesti Fesztiválzenekar Dal a Földről-előadásain volt, a teljességtől sajnos messze van, amit ezúttal kaptunk. Igaz: mint arra már utaltunk, még így is nagyon kevesen akadnak a világban, akik jobban csinálták volna Robert Dean Smithnél.

Steffano Colonna: Falk Struckmann (fotó: Posztós János / Müpa)

Annál teljesebb élményt nyújtott a többi szereplő! A terjedelmében nem, dramaturgiai jelentőségét illetően annál fontosabb két intrikusfigurát egyaránt jelentős művészek szólaltatták meg. Boaz Daniel (Paolo Orsini) és Falk Struckmann (Steffano Colonna) számottevő nemzetközi tapasztalattal a háta mögött nem esett abba a hibába, hogy egysíkúan formálja meg az egymáshoz képest sem túl változatosan megírt karaktereket: mindkettőjük figurája élő, eleven emberként állt előttünk – vokális produkciójuk hitelesen illeszkedett a német énekkultúra évszázados múltra visszatekintő hagyományába. De stílusos és figyelemfelkeltő volt a három kisebb szerepben közreműködő magyar énekesek produkciója is: Cser Krisztián, Brickner Szabolcs és Bakonyi Marcell fellépése ékes bizonyítékát adta annak, hogy a néhány mondatnyi énekelnivalót is csak olyan művészre érdemes bízni, aki abban valamilyen tud lenni.

Baroncelli: Brickner Szabolcs (fotó: Posztós János / Müpa)

A szólisták közül azonban elsősorban a hölgyek miatt vált emlékezetessé a Rienzi. Michelle Breedt Adriano Colonnája kapcsán még csak-csak megfogalmazhatunk kifogásokat, elsősorban a dél-afrikai művész fojtott hangképzését illetően. Csakhogy ez inkább ízlés kérdése, mintsem tényként kezelhető fogyatékosság (jelen sorok íróját például alig-alig zavarta), s az élmény teljességét, úgy érzem, vajmi kevéssé csorbította.

Márpedig a figura átéltsége, a belőle áradó érzelmek intenzitása, az olykor kontrollálhatatlanná váló szenvedély mind-mind érzékletessé vált Michelle Breedt tolmácsolásában.

Még ennyi beckmesserkedésnek sincs helye Emily Magee Irénéjének megítélésekor: esetében nem csak a bő két évtized után is változatlan fényű jugendlich-dramatisch szoprán technikai képzettsége és teherbírása érdemel figyelmet (pedig ez sem csekélység), de az az éthosz is, amely evidenssé teszi, hogy az ő sorsa nem lehet az Adrianóval való boldog egyesülés – nem, neki a hasonlóan kiválasztott bátyja, Rienzi oldalán kell mártírhalált szenvednie.

Sebastian Weigle (fotó: Posztós János / Müpa)

Jelesre vizsgázott a Somos Csaba vezette Nemzeti Énekkar: nem csupán összhangzásuk lesz évről-évre csiszoltabb, de immár számottevő operai tapasztalatokkal a hátuk mögött (a Wagner-napok mellett gondoljunk a Kocsis Zoltán nevével fémjelzett Richard Strauss-sorozatra is!) a színpadi karaktereket is mind élőbben, differenciáltabban formálják meg. Ezúttal sem volt két ugyanolyan megszólalásuk: minden jelenetben eltalálták a drámai szituációhoz legjobban illő, abban gyökerező hangvételt.

Ez tehát az előadás művészi mérlege. De kaptunk-e mást, többet is a kiváló minőségű zenei produkción túl? A Wagner-napok művészeti vezetésének „se veled, se nélküled” hozzáállása bizonyos mértékben megakadályozta ezt.

Míg az opera másfél évszázados szünet utáni feltámasztása annak értékeire kellett volna, hogy felhívja a figyelmet, az előadás koncertszerű volta épp hogy azt sugallta: a mű csak részlegesen számíthat a mai közönség figyelmére,

eszmeisége még vitaindítóként sem lehet érdekes. S míg a műsorra tűzés gesztusa kimondva-kimondatlanul vitába szállt Bayreuth elutasító hozzáállásával, a rendezői lehetőség félresöprése, no meg bizonyos külsőségek (például a fanfárok) elmaradása hallgatólagosan mégis szentesítette a Wahnfried-villa ítéletét – melyet pedig a művel való szembesülés határozottan megfellebbezni látszik.

Fotók: Posztós János / Müpa