Se nem más, se nem jó

2012. március 21.

Giacomo Puccini: Pillangókisasszony – felújítás a Szegedi Nemzeti Színházban, 2012. március 16. BÓKA GÁBOR kritikája

Butterfly és Pinkerton: Létay Kiss Gabriella és Balczó Péter (fotó: Veréb Simon)

Szeged operalátogató közönsége öntudatos publikum. A produkciókat lelkes fórumozók hada kommentálja az interneten; sokuk meggyőződése, hogy a csongrádi megyeszékhely operajátszása (melynek nemes tradícióit a legkeményebb pesti szív sem vonhatja kétségbe) ma nem csak önértékén nevezhető jónak, de minden más magyar operatársulattal – pardon: operát (is) játszó színházzal – való összevetésből győztesen kerül ki. Érthető, hogy a vendég, aki rendszeresen ilyen híreket hall a színház munkájáról és eredményeiről, nagy várakozással tekint a szegedi előadások elé – ám nem rejtheti véka alá, hogy azok általában enyhe csalódást jelentenek számára.

Az okokat kutatva legalább kettőt tudok megnevezni. Az első abszolút szubjektív: jelen sorok írója számára nem szimpatikus az a műsorpolitika, mely az előző századforduló olasz verista operáját helyezi a repertoár tengelyébe. Egy olyan színházban, ahol évente három operabemutatót tartanak, s mellette legfeljebb egy-két mű marad repertoáron az előző évekből (ha ugyan), a gyors egymásutánban bemutatott Adriana Lecouvreur, Francesca Da Rimini és a jövőre esedékes André Chénier kicsit sok a jóból. Ha hozzávesszük, hogy az alapművek között is jelentős helyet foglalnak el a Puccini-operák (a mostani Pillangókiasszony mellett Bohémélet– és Tosca-előadásokat láthattunk az elmúlt néhány évben), melyek természetesen más nagyságrendet képviselnek Cilèa, Zandonai vagy Giordano műveihez képest, de mégis tagadhatatlanul azokkal egy stíluskörből erednek, akkor nem igényel bővebb magyarázatot a verista túlsúly. S míg örülhetünk annak, hogy egy társulatnak határozott művészi iránya van (legalábbis a repertoár kialakítása tekintetében), aközben nem tehetem meg, hogy ne adjak hangot személyes kétségeimnek afelől, nem volna-e fontosabb korszaka, stílusa az operatörténetnek, melyet ilyen mennyiségben kell a magyar közönség elé tárni.

Pillangókisasszony belépője – elől Létay Kiss Gabriella (fotó: Veréb Simon)

A másik ok valamivel objektívebb: a szegedi előadások színpadi kivitelezése kevés kivételtől eltekintve kielégítetlenül hagy. A szolidan unalmas és a bántóan amatőr rendezések között persze széles a skála, de hosszan kell kutatnom emlékeimben, hogy olyan szegedi produkcióra találjak, mely rendezőileg is igazán emlékezetes tudott lenni (ilyen volt nemrég Anger Ferenc fergeteges Don Sanche-a). A Ferkay Tamás nevével fémjelzett Pillangkisasszony-produkció – hogy végre írásunk valódi tárgyára térjünk – sajnos nem lóg ki a sorból. Mint a Délmagyarország című lapnak adott nyilatkozatából tudhatjuk, a rendező „nem mást, hanem jót” kívánt színpadra állítani; szomorúan jelentem, hogy ez nem sikerült. Belátom, hogy a darabból nehéz igazán eredeti előadást létre hozni: nem azért, mert ne lenne elég izgalmas (Puccini zsenialitása nem szorul bizonygatásra), hanem mert a komponista minuciózus pontossággal zenésített meg minden egyes fizikai és lélektani rezdülést. A rendező előtt két lehetőség áll: vagy gyökeresen szakít a leírtakkal, a realista játékmóddal, és „kitalál valamit” – vagy vállalja a hagyományt, de akkor nem spórolhatja meg az aprómunkát, a jellemek, a lélektani folyamatok kidolgozását és aprólékos beállítását.

Goro és Pinkerton: Szerekován János és Balczó Péter (fotó: Veréb Simon)

Jelen produkció – legalábbis az első szereposztás premierje alapján – ezt bizony megspórolja: az alapvető közlekedésrendészeti tevékenységen kívül (ki hová álljon, és merről jöjjön be) csupán oktalan és céltalan ötletelés zajlik a színpadon, össze nem függő, sokszor zavaró momentumok halmaza. Egy valóban végiggondolt rendezésben például elképzelhetetlen lenne, hogy Cso-cso-szán gigantikus méretű angol–japán szótárt lapozgatva töltse szabadidejét a második felvonásban. A drámai műfajok konvenciórendszeréhez hozzátartoznak bizonyos alapvető tények, melyekre nem illik rákérdezni, különben egész drámai építmények dőlnek romba. Shakespeare-től Molière-en át Mozartig vajon miért nem ismerik fel egymást álruhába bújt rokonok és szerelmesek? Egyszerűen azért, mert a színpad világa nem a valóság; miként elfogadjuk azt is, hogy a papírmasé fákat a szereplők valódi fának látják, ugyanígy nem kérdezünk rá arra sem, hogyan is értenek szót egymással eltérő nemzetiségű szereplők. Azaz nem kérdeznénk, ha a rendező nem vágná az arcunkba a kérdést a szerelmi duett után három évvel szótárt ragadó Cso-cso-szán megkreálásával – így azonban a Butterfly élve kínzásáról szóló felvonás hirtelen a paródia szintjére süllyed. S vajon ha Pillangó leül kiszótározni Pinkerton levelét, utána még mi tartja benne a lelket, miért bizakodik abban, hogy férje visszatér hozzá…? Avagy a háromévnyi túlkorosság egyben szellemi képességeit is károsan befolyásolta? Mert bizony Butterfly ebben az előadásban nem tizenöt, hanem tizennyolc éves. Mikor először mondták ki, nem akartam hinni a fülemnek; másodszor már kezdtem tartani tőle, hogy mégis jól hallottam, harmadszorra pedig felpillantottam a feliratra, mely büszkén hirdette a tizennyolcas számot. Ugyan milyen prüdéria, vélt vagy valós gyermek- és ifjúságvédelmi szempontok indokolhatták a mű szövegébe történő ilyetén beavatkozást?

Az átok: Létay Kiss Gabriella (Butterfly) és Kiss András (a bonc) (fotó: Veréb Simon)

Szerencsétlen a díszlet: Molnár Zsuzsa egyébként hagyományosnak tekinthető elhúzható falai mélységében szűk, szélességében viszont túlságosan is tág játékteret alkotnak – sokkal inkább folyosót, mintsem szobát. (Az tényleg csak zárójelbe kívánkozó megjegyzés, hogy egyszerűen ciki, ha a működésben lévő díszlet már a bemutató napján a zene élvezhetőségét zavaró mértékben nyikorog.) A hátsó falat elhúzva láthatóvá válik a kert – feltűnő azonban, hogy e realista előadás keretében a díszlettervező és a rendező semmiféle jelentőséget nem tulajdonított annak, hogy Cso-cso-szán háza dombtetőn áll, noha erre a darabban többször utalnak, s e tény befolyásolja is a cselekmény menetét. Ha Sharpless konzul nem fokozatosan ér fel a házhoz az első képben, hanem csak beoldalog a színpadra, minekutána kívülről beénekelte első mondatát – akkor a jelenet nem történik meg, színpadilag nincs megoldva. De érthetetlenné válik az is, miképp lát rá Butterfly a kikötőre, miért tudja álló napon át távcsővel a kezében várni férjét. Ám ennél fontosabb részletek is teljesen megoldatlanok az előadásban: az öngyilkosság jelen kivitelezése – bujkálás egy apró, nyilván öngyilkosára rendszeresített paraván mögött, majd egy vörös sál eltűnése – teljesen jelentéktelen, nem több maszatolásnál. Pinkerton pedig úgy gyalogol be a házba, és viszi el magával a gyereket, mintha felesége kenyérért szaladt volna le a sarki közértbe, ő maga meg a játszótérre vinné a kölköt. Ennyit a tragédiáról.

Hogy az előadás mégsem érdemtelen, az a kiváló egyéni alakítások és a zenei megvalósítás magas színvonalának következménye – mert fentebbi bírálataimhoz az is hozzátartozik: felemás szegedi operaélményeim pozitív oldalát többnyire a jó vagy nagyszerű énekesi teljesítmények és a megbízható zenekari játék adja. Most sem volt másképp. Pál Tamásról évtizedek óta tudható, hogy avatott tolmácsolója Puccini operáinak, s ezen belül különösen a Pillangókisasszonynak. Művészetének erényei most is megmutatkoznak: a folyamatokra való koncentrálás, a karakterek pontos ismerete és megvalósítása, a drámai és lírai pillanatok kellő egyensúlyának kialakítása – és ami mindezeknél fontosabb: a műben való hit és az iránta érzett, az előadáson átsugárzó szeretet. A Szegedi Szimfonikusok játéka ezúttal egy árnyalatnyival elnagyoltabb, nyersebb a kívánatosnál vagy az őszi Zandonai-premieren hallott kitűnő teljesítménynél, ám budapesti repertoár-előadásokon edzett fülünk szívesen megőrizné ezt a színvonalat a szürke hétköznapokra.

Butterfly és Szuzuki: Létay Kiss Gabriella és Vajda Júlia (fotó: Veréb Simon)

A felújítás nagy eseménye: Létay Kiss Gabriella Pillangó-alakítása. Nem új birtokosa a szerepnek, ám eddig nem láthattam benne; más szerepformálásai alapján azonban sejthető volt, hogy van affinitása Cso-cso-szánhoz, s ezen felül rendelkezik a kellő vokális és színészi adottságokkal, hogy a benne rejlő lehetőségeket meg is valósítsa. Az eredmény felsőfokú, bármely színpadon megállná a helyét. A vokális produkció magával ragadó: a sötét, ám mégsem drámaiságával, sokkal inkább eredendő lírai karakterével ható hanganyag tökéletesen uralja a voltaképpen a maga teljességében megvalósíthatatlan, mert lehetetlenül sokrétű szólamot. Ez a Pillangó elsősorban hangban él: ha az imént azt írtuk, hogy Puccini minden fizikai és lélektani rezdülést megkomponál, úgy Létay Kiss Gabriella ezeket a rezdüléseket szinte hiánytalanul meg is valósítja, s ami manapság oly ritka, elsősorban hangi eszközökkel. Ha érheti bírálat a produkciót, úgy az csak a legmagasabb szempontok szerint lehet igazságos: március 16-án este nem éreztem teljesen beteljesültnek, átéltnek, katartikusnak a szerepformálást. Nem tudhatom, hogy az érdemleges rendezés hiánya, az előnytelen jelmez (Molnár Zsuzsa ruhája a kelleténél jóval magasabbnak láttatja Pillangót) vagy csak a premierizgalom lett úrrá az alakításon, mindenesetre miközben végig tudatában voltam, hogy amit hallok és kisebb részben látok, világszínvonalú, bizonyos fokú hiányérzet maradt bennem – mondjuk a februári operaházi Mefistofele-előadásokon látott Margit és Heléna-alakításhoz képest. Bízom benne, hogy a későbbi előadások nézői már ezt a pluszt is megkapják.

Pinkerton, Goro és Sharpless: Balczó Péter, Szerekován János és Kelemen Zoltán (fotó: Veréb Simon)

Balczó Péter Pinkertonja szolid, becsületes alakítás. Egy éve azt írtam miskolci Beppe-alakítása kapcsán, hogy talán a lírai- és karakterszerepekben találhatna igazán magára e kétségtelenül tehetséges tenorista; most részben önmagamat korrigálva azt kell mondanom, ez a Pinkerton mind hangi, mind színészi tekintetben meggyőző eredményt hozott. A hangkarakter persze továbbra is inkább lírai, mintsem spinto tenor, ám Balczó hallhatóan tisztában van adottságaival, nem erőltet magára valamiféle hamis olaszos hangvételt, hanem kulturáltan, a leírtakat tiszteletben tartva énekli szólamát – az eredmény nem is marad el. Hogy aztán ez a vokálisan igen jó Pinkerton színészileg kicsit elfogódott, inkább a tűzzel játszó jófiú, mintsem kalandvágyó jenki, azt jelen színpadi körülmények között nem illethetem bírálattal – érjük be ezúttal a kétségtelen fejlődés, a pozitívumok regisztrálásával.

 

Vajda Júlia szoprán-Szuzukija természetesen adósunk marad néhány mélységgel, ezt azonban bőven ellensúlyozza a színpadi, de ami ennél több: mélyen emberi tapasztalat, amit e kiváló művésznő rövid megszólalásaiba sűrít. Vokálisan kiváló Gorója van az előadásnak Szerekován János személyében; kár, hogy az ő figuráját sem találták ki színpadilag, így aztán ő sem tud kellően kiteljesedni. Kelemen Zoltán Sharpless konzulja színészileg nagyszerűen hozza a hivatalnokot (Vajda Júlia mellett övé az egyetlen igazán pontos színészi alakítás), nagyobb feladatokhoz szokott, minőségi baritonja számára a szólam sem okozhat problémát. A bonc nagybácsi nyúlfarknyi szerepében feltűnik Kiss András tartalmas basszusa – végre egy szereposztás, ahol ez a figura jelentőségteljessé tud válni!

Esküvői jelenet (fotó: Veréb Simon)

Az a színház, amelyik ilyen erős Pillangó-csapatot tud kiállítani (s én csak az első szereposztást láthattam, nincsenek benyomásaim a szintén ígéretes másodikról), nem csak büszke lehet kiváló erőire, de egyben felelősséggel is tartozik értük: ahogy kolléganőm írta pár hete egy londoni Tosca kapcsán, az énekeseket helyzetbe kell hozni. A szegedi operatársulat vezetőinek elsőszámú feladata kell, hogy legyen a jövőben a rendezőpolitika átgondolása – hogy a szegedi operakedvelők ne csak az igényes zenei betanítások okán, hanem teljes értékű operaelőadások miatt lehessenek büszkék kedves színházukra.

Fotók: Veréb Simon / Szegedi Nemzeti Színház

Hasonló bejegyzések