– személyes élményeink – BÓKA GÁBOR, FÜLÖP KÁROLY és VÉTEK GÁBOR írása
Operai eszmélkedésem idején Sass Sylvia nemigen szerepelt itthon, de valahogy mégiscsak hozzátartozott a hétköznapokhoz, hogy kulturális életünknek fontos szereplője: az emberek ismerték pályáját, én gyermekként is hallottam róla, s tudtam, hogy külföldön szerepel, s képviseli a magyar kultúrát. Hja, akkoriban nem celebek uralták a médiafelületeket, nem teljesítmény nélküli senkik építették igénytelen karrierjüket szemünk láttára… Akkoriban nem csupán a szűkebb-tágabb szaksajtó foglalkozott a művészeti-kulturális élet kiemelkedő teljesítményeivel, hanem általános témájú, sőt szórakoztató lapok is bemutattak fontos produkciókat, reprezentáns művészeket. A Nők Lapja például rendszeresen közölt képes beszámolókat operaházi, színházi előadásokról, de a hétköznapi ember is vásárolta, mi több, gyűjtötte a Film, Színház, Muzsikát. A Zenés Tv-színház nem átallott főműsoridőben kultúrát terjeszteni, s mivel a tévéműsor mindig kedvelt beszédtémája volt a magyar embernek, művészeink ott voltak a köztudatban. Hiszem, hogy ez ma is így lehetne, ha nem nyomnák mesterségesen az ízlés- és igényszintet a Valósághősök nívójára, és újra fontos, érdekes emberek gondolatait tolmácsolná a média.
Nos, így esett valahogy, hogy Sass Sylviát voltaképp megismertem lemezfelvételeiből, televízióból és az újságokból. A televízióban láthattam portréműsorát, az akkoriban kuriózumnak számító duettjét Koncz Zsuzsával, és – kövezzenek meg érte – a Kékszakállú-tévéfilmet is szerettem. Sass Sylvia partnere Kováts Kolos volt, a rendezés a reális és szimbolikus ábrázolás közti furcsa átmenet mezsgyéjén mozgott. S bár mezzoszoprán énekesnővel szoktam meg az operát, s mindmáig úgy is kedvelem inkább, Sass Sylvia alakítása, különösen expresszív arcjátéka, légies mozgása hitelessé tette számomra a figurát. Különösen kedveltem a „régi asszonyok” jelenetét, melyben minden korábbi asszonyt is Sass Sylvia alakított, különös új értelmet adva a „Jaj, szebb nálam, dúsabb nálam” frázisnak.
Újságból a kőszegi Parasztbecsület–Bajazzók előadás kivágott képeit őriztem meg, a Nők Lapja tudósításából. Itt B. Nagy János volt a partner, utólag sajnálom, hogy nem utaztam Kőszegre akkor. Az előadás díszlete maga a kőszegi templom volt, a húsvéti kórust eredeti szakrális közegbe helyezve.
A legfontosabb forrásom Sass Sylvia művészi portréjához a hanglemezek hosszú sora. Egyik nagy kedvencem a Faust-részletek magyar nyelvű felvétele, a legtöbbet játszott, rongyosra (vagy inkább pattogósra) hallgatott Hunyadi László, ami Kovács János vezényletével az eredeti verziót örökítette meg Gulyás Dénessel a címszerepben. Sass Sylvia a bánatos özvegy, Szilágyi Erzsébet szerepét énekli óriási drámai erővel. Mivel kamaszként ezt a lemezt hallgattam mint Hunyadi-interpretációt, később, a darabbal való színházi megismerkedés furcsa volt: a helyszínen értetlenkedtem, ott sem és később – mind a mai napig – sem fogadtam el az átdolgozott változatot.
Aztán jött a Macbeth-lemez, amit az opera egyik, ha nem a legjobb felvételének tartok: Piero Cappuccilli oldalán Sass Sylvia igazi szörnyeteg Lady Macbethet formál, mer élni azzal a szerzői utasítással, hogy bevállalja a „csúnya” hangokat is, a királygyilkosság éjszakájának kettősében suttog, férjét megvető tónussal inspirálja a tett elkövetéséhez. A mű végén a megtört asszony szerepében is hiteles.
Szerettem még az Attila-felvételt is: Nyesztyerenkóval és B. Nagy Jánossal szintén Sass Sylvia szerepelt a Hungaroton-korongon.
Kimaradt viszont a legendás Lombardok, a Norma rádiófelvétele, ezeket a közelmúltban sikerült pótolnom: szintén a kivételes művészi tehetség lenyomatai. A Lombardok Giseldájáról pályatársnője, Pitti Katalin így nyilatkozott: „Sylvinek minden Lombardok-előadását izgatottan vártuk, olyankor fölszállt az ember lelke, szóval az csoda volt.”
Végül aztán sikerült egyszer színpadon is látnom a művésznőt: utolsó operaházi premierjén a Salome címszerepét énekelte 1989-ben. Köszönhetően annak, amit visszaemlékezésem elején leírtam, vagyis hogy a média kellő publicitást adott az eseménynek, eljutottam a széria egyik előadására. Voltaképp szerencsésnek mondhatom magam.
Szabadság, szerelem – duett Koncz Zsuzsával
Hunyadi László – Preghiera
Faust – Ballada és Ékszerária
Parasztbecsület – Santuzza románca
A kékszakállú herceg vára – a hetedik ajtó (km.: Kováts Kolos)
Sass Sylviára vonatkozó személyes élményeim felidézéséhez egészen kisiskolás koromig, az operaműfaj iránti érdeklődésem kipattanásáig kell visszatekintenem. Még alsó tagozatosként kísérhettem végig a Magyar Rádió egyenes adásban közvetített hangversenysorozatát, melynek célja fiatal magyar operaénekesek bemutatása volt, s az első ilyen alkalommal nem más, mint Sass Sylvia volt az egyik főszereplő. A műsorszámok között számomra a legkedvesebb élményt a Fűzfadal és az Ave Maria adta Verdi Otello c. operájából, a Művésznő interpretációjának nemes melankóliája, a Daloljunk, daloljunk érzékeny tisztasága mindmáig fülemben visszhangzik. Színpadi produkcióban legelőször egy vasárnap délelőtti Don Giovanni-előadáson láthattam Sass Sylviát, Donna Anna szerepében, ahol az interpretációt úgyszintén eredendő, vele született arisztokratizmus hatotta át, s a sértett büszkeség visszafogott méltóságával alakította szerepét. Ugyanakkor máig élő hiányérzetem, hogy mivel Wagner iránti intenzív rajongásom kezdete jóval későbbre, egyetemista éveimre esik, s az iskolásként számomra elérhető vasárnap délelőtti matiné-előadásokból a nagy német mester művei kimaradtak, a „jugendlich-dramatisch”szerepkörben való bemutatkozását, így Freia- és Gutrune-alakítását végleg elmulasztottam.
Feltétlenül említenem kell, hogy Sass Sylvia, ha közvetetten is, de zenei képzésemhez is döntő módon járult hozzá, ugyanis alma materem, a József Attila Gimnázium énektanára nem más, mint a Művésznő édesapja, Sass József volt. Az iskolát akkoriban élénk zenei élet hatotta át, ének- és zenekara gyakorta szerepelt különböző kerületi, fővárosi, sőt országos rendezvényeken, s saját operastúdióval is rendelkezett, amelynek keretében a jobb hanggal megáldott diákok rövidebb operákat (pl. Haydn: A patikus, Weber: Abu Hasszán, Gluck: A rászedett kádi) adtak elő zenekarunk kíséretével az évente megrendezésre kerülő József Attila-napokon. Mondanom sem kell, hogy zenekarunk tagjai között nem kevesen voltunk ifjú operabarátok, s állandó témát jelentettek számunkra a Magyar Állami Operaház bemutatói, a nemzetközi operaélet, s természetesen örömmel vettünk minden naprakész információt, amivel a Tanár Úr szolgált Sass Sylvia nemzetközi sikereiről. A Művésznő sokoldalúságával kapcsolatban köztudott, hogy a társművészetekben, így a festészet terén is jeleskedik. A gimnázium zenekarában zenélve ugyanakkor a talán kevésbé közismert zeneszerzői munkásságával is találkozhattam: iskolai rendezvényeink, hangversenyeink során számos alkalommal csendült fel József Attila Imádság megfáradtaknak c. verse Sass Sylvia által szopránszólóra és zenekarra megzenésített formában. A műben nem lehetett nem észrevenni a puccinis stílusjegyeket, melyekhez Sass Sylvia mintegy lírai önvallomásként az egyik legnagyobb szerepéből, a Toscából meríthetett ihletet.
Utóbbi operát illetően szerencsésnek mondhatom magam, hogy magyarországi vendégfellépte során személyesen is láthattam a már világsztárként hazánkba visszatérő Sass Sylviát: a Művésznő Tosca-alakítása érzékeny nemességével és szenvedélyesen ihletett drámaiságával, sértett büszkeségével és a sebzett öntudatával együtt finom pszichológiai tanulmányként hatott. Máig emlékszem arra a mozzanatra, amikor a második felvonás végén a tételmondatként felhangzó Or gli perdono után, Scarpia mintegy „felravatalozásakor” a felhangzó dobpergéstől megriadva kihullott a kezéből a feszület, a kedvesét korábban leopárdként védelmező nőből feltört az érzékeny művész, aki borzalommal fordult el a szükséges gonosztettként elkövetett gyilkosságtól. A mű utolsó jelenetében pedig igazi tragikus dívaként kiáltotta el az Avanti a Dio! szavakat, mielőtt a mélybe vetette volna magát.
Összegzésül tehát, mintegy vallomásként joggal írhatom, hogy a Sass Sylviával kapcsolatos élményeimet fiatalkorom csillagórái között őrzöm, s ezért nagy köszönet és főhajtás illeti a Művésznőt ezen a jeles évforduló alkalmából!
Don Giovanni – Donna Elvira áriája, II. felv.
Tannhäuser – Csarnokária
Tosca – kínzókamra-jelenet (km.: José Carreras, Ingvar Wixell – Met, 1977)
Tosca – kettős, III. felv. (km.: José Carreras – Met, 1977)
Sass Sylvia minden keretet áttörő közlésvággyal megáldott ember és művész: a nagyközönség által elsődlegesen ismert énekesi karrierje mellett festőként, íróként, zeneszerzőként is keresi annak útját, hogy minél többet átadhasson a közönségnek a világról és önmagáról.
E kettő nála a megszokottnál is szorosabban kapcsolódik össze: legutóbbi könyve, Az angyalok bűvöletében lapjain is megfigyelhetjük, hogy a lírai impressziók sorozata, a városokhoz, tájakhoz kapcsolódó élmények leírása egy-egy pillanatban a szerepelemzésnek adja át a helyét, melyeken keresztül a művész gondolkodásmódjába és – talán – lelkébe is bepillantást nyerhetünk. Egy emberi sors által valami fontosat megfogalmazni a világról: a művészet legnemesebb feladata, melyet Sass Sylvia gazdag és izgalmas személyiségének aranyfedezetével hitelesített pályafutása során.
Mint minden karakteres stílusjegyekkel megáldott művészet, persze Sass Sylviáé is magában rejti az általánosítás veszélyét. A dívaszerepet a színpadon és a közéletben is viselő művészről a nagyközönségnek elsősorban Tosca szerepe jut eszébe; pedig Sass Sylvia számtalanszor adta tanújelét annak, kifejezőeszközei mennyivel sokrétűbbek annál, mint hogy csak az izzó drámai pillanatokat, a fennköltséget, a tartást tudja ábrázolni – esetleg Lady Macbethként a rossz cél szolgálatába állított szenvedélyt: a pusztító gonoszságot. Nem, Sass Sylvia alakításaiban egyrészt a negatív jellemvonások is hiteles pszichológiai magyarázatra lelnek – Saloméjának kulcsmozzanata például, hogy e„szörnyeteget” (Heródes szavai ezek) áldozatként értelmezi, akinek elméje azért borul el, mert a számára elviselhetetlen világból való egyetlen kitörési kísérletét a közös nyelv hiánya miatt elutasítja Jochanaan. Másrészt Sass Sylvia a lírai pillanatok, az átszellemültség, az áhítat légkörét is felsőfokon tudja megteremteni – erről talán élő és stúdiófelvételen is megörökített Giseldája tanúskodik a leginkább magával ragadóan.
Mindezen, felvételek és a művésznő személyes megnyilatkozásai alapján szerzett benyomásaim mellett azonban van még egy felejthetetlen élményem: Sass Sylvia, az ember. Másfél évvel ezelőtti találkozásunk, interjúformában is megjelent beszélgetésünk alkalmából lenyűgözött az az eleganciával teljes visszafogottság, amely nem engedte, hogy a dialógus puszta sztorizgatássá alakuljon; s az őszinteség, amely nem csak a szépre emlékezett, s nyíltan beszélt olyan, a közvélemény számára talán kellemetlen témákról, mint a nagy akaraterővel legyőzött betegség, vagy az anyaszínházhoz, az Operaházhoz való ambivalens viszony.
Úgy érzem, ha koromnál fogva nem is láthattam színpadon az – egy rajongó szavait idézem – „utolsó nagy Normát”, e személyes benyomások mégis sok mindenért kárpótoltak és sok mindenbe bepillantást engedtek.
Macbeth – Lady Macbeth áriája, I. felv.
A lombardok – Giselda áriája
A lombardok – kettős (km.: José Carreras – Covent Garden, 1976)
Norma – Casta diva
Tosca – Vissi d’arte
Fotók: a művésznő magángyűjteményéből