Sass Sylvia 60 éves

2011. július 13.

– személyes élményeink – BÓKA GÁBOR, FÜLÖP KÁROLY és VÉTEK GÁBOR írása

Turandot szerepében Budapesten

Turandot szerepében Budapesten

Operai eszmélkedésem idején Sass Sylvia nemigen szerepelt itthon, de valahogy mégiscsak hozzátartozott a hétköznapokhoz, hogy kulturális életünknek fontos szereplője: az emberek ismerték pályáját, én gyermekként is hallottam róla, s tudtam, hogy külföldön szerepel, s képviseli a magyar kultúrát. Hja, akkoriban nem celebek uralták a médiafelületeket, nem teljesítmény nélküli senkik építették igénytelen karrierjüket szemünk láttára… Akkoriban nem csupán a szűkebb-tágabb szaksajtó foglalkozott a művészeti-kulturális élet kiemelkedő teljesítményeivel, hanem általános témájú, sőt szórakoztató lapok is bemutattak fontos produkciókat, reprezentáns művészeket. A Nők Lapja például rendszeresen közölt képes beszámolókat operaházi, színházi előadásokról, de a hétköznapi ember is vásárolta, mi több, gyűjtötte a Film, Színház, Muzsikát. A Zenés Tv-színház nem átallott főműsoridőben kultúrát terjeszteni, s mivel a tévéműsor mindig kedvelt beszédtémája volt a magyar embernek, művészeink ott voltak a köztudatban. Hiszem, hogy ez ma is így lehetne, ha nem nyomnák mesterségesen az ízlés- és igényszintet a Valósághősök nívójára, és újra fontos, érdekes emberek gondolatait tolmácsolná a média.

Nos, így esett valahogy, hogy Sass Sylviát voltaképp megismertem lemezfelvételeiből, televízióból és az újságokból. A televízióban láthattam portréműsorát, az akkoriban kuriózumnak számító duettjét Koncz Zsuzsával, és – kövezzenek meg érte – a Kékszakállú-tévéfilmet is szerettem. Sass Sylvia partnere Kováts Kolos volt, a rendezés a reális és szimbolikus ábrázolás közti furcsa átmenet mezsgyéjén mozgott. S bár mezzoszoprán énekesnővel szoktam meg az operát, s mindmáig úgy is kedvelem inkább, Sass Sylvia alakítása, különösen expresszív arcjátéka, légies mozgása hitelessé tette számomra a figurát. Különösen kedveltem a „régi asszonyok” jelenetét, melyben minden korábbi asszonyt is Sass Sylvia alakított, különös új értelmet adva a „Jaj, szebb nálam, dúsabb nálam” frázisnak.

Újságból a kőszegi Parasztbecsület–Bajazzók előadás kivágott képeit őriztem meg, a Nők Lapja tudósításából. Itt B. Nagy János volt a partner, utólag sajnálom, hogy nem utaztam Kőszegre akkor. Az előadás díszlete maga a kőszegi templom volt, a húsvéti kórust eredeti szakrális közegbe helyezve.
A legfontosabb forrásom Sass Sylvia művészi portréjához a hanglemezek hosszú sora. Egyik nagy kedvencem a Faust-részletek magyar nyelvű felvétele, a legtöbbet játszott, rongyosra (vagy inkább pattogósra) hallgatott Hunyadi László, ami Kovács János vezényletével az eredeti verziót örökítette meg Gulyás Dénessel a címszerepben. Sass Sylvia a bánatos özvegy, Szilágyi Erzsébet szerepét énekli óriási drámai erővel. Mivel kamaszként ezt a lemezt hallgattam mint Hunyadi-interpretációt, később, a darabbal való színházi megismerkedés furcsa volt: a helyszínen értetlenkedtem, ott sem és később – mind a mai napig – sem fogadtam el az átdolgozott változatot.

Lady Macbethként Torinóban

Lady Macbethként Torinóban

Aztán jött a Macbeth-lemez, amit az opera egyik, ha nem a legjobb felvételének tartok: Piero Cappuccilli oldalán Sass Sylvia igazi szörnyeteg Lady Macbethet formál, mer élni azzal a szerzői utasítással, hogy bevállalja a „csúnya” hangokat is, a királygyilkosság éjszakájának kettősében suttog, férjét megvető tónussal inspirálja a tett elkövetéséhez. A mű végén a megtört asszony szerepében is hiteles.
Szerettem még az Attila-felvételt is: Nyesztyerenkóval és B. Nagy Jánossal szintén Sass Sylvia szerepelt a Hungaroton-korongon.
Kimaradt viszont a legendás Lombardok, a Norma rádiófelvétele, ezeket a közelmúltban sikerült pótolnom: szintén a kivételes művészi tehetség lenyomatai. A Lombardok Giseldájáról pályatársnője, Pitti Katalin így nyilatkozott: „Sylvinek minden Lombardok-előadását izgatottan vártuk, olyankor fölszállt az ember lelke, szóval az csoda volt.”

Végül aztán sikerült egyszer színpadon is látnom a művésznőt: utolsó operaházi premierjén a Salome címszerepét énekelte 1989-ben. Köszönhetően annak, amit visszaemlékezésem elején leírtam, vagyis hogy a média kellő publicitást adott az eseménynek, eljutottam a széria egyik előadására. Voltaképp szerencsésnek mondhatom magam.

Szabadság, szerelem – duett Koncz Zsuzsával
Hunyadi László – Preghiera
Faust – Ballada és Ékszerária
Parasztbecsület – Santuzza románca
A kékszakállú herceg vára – a hetedik ajtó (km.: Kováts Kolos) 

***

Sass Sylviára vonatkozó személyes élményeim felidézéséhez egészen kisiskolás koromig, az operaműfaj iránti érdeklődésem kipattanásáig kell visszatekintenem. Még alsó tagozatosként kísérhettem végig a Magyar Rádió egyenes adásban közvetített hangversenysorozatát, melynek célja fiatal magyar operaénekesek bemutatása volt, s az első ilyen alkalommal nem más, mint Sass Sylvia volt az egyik főszereplő. A műsorszámok között számomra a legkedvesebb élményt a Fűzfadal és az Ave Maria adta Verdi Otello c. operájából, a Művésznő interpretációjának nemes melankóliája, a Daloljunk, daloljunk érzékeny tisztasága mindmáig fülemben visszhangzik. Színpadi produkcióban legelőször egy vasárnap délelőtti Don Giovanni-előadáson láthattam Sass Sylviát, Donna Anna szerepében, ahol az interpretációt úgyszintén eredendő, vele született arisztokratizmus hatotta át, s a sértett büszkeség visszafogott méltóságával alakította szerepét. Ugyanakkor máig élő hiányérzetem, hogy mivel Wagner iránti intenzív rajongásom kezdete jóval későbbre, egyetemista éveimre esik, s az iskolásként számomra elérhető vasárnap délelőtti matiné-előadásokból a nagy német mester művei kimaradtak, a „jugendlich-dramatisch”szerepkörben való bemutatkozását, így Freia- és Gutrune-alakítását végleg elmulasztottam.

Jorge Lavellivel az Aix-en-Provence-i Traviata próbáján

Jorge Lavellivel az Aix-en-Provence-i Traviata próbáján

Feltétlenül említenem kell, hogy Sass Sylvia, ha közvetetten is, de zenei képzésemhez is döntő módon járult hozzá, ugyanis alma materem, a József Attila Gimnázium énektanára nem más, mint a Művésznő édesapja, Sass József volt. Az iskolát akkoriban élénk zenei élet hatotta át, ének- és zenekara gyakorta szerepelt különböző kerületi, fővárosi, sőt országos rendezvényeken, s saját operastúdióval is rendelkezett, amelynek keretében a jobb hanggal megáldott diákok rövidebb operákat (pl. HaydnA patikusWeberAbu HasszánGluckA rászedett kádi) adtak elő zenekarunk kíséretével az évente megrendezésre kerülő József Attila-napokon. Mondanom sem kell, hogy zenekarunk tagjai között nem kevesen voltunk ifjú operabarátok, s állandó témát jelentettek számunkra a Magyar Állami Operaház bemutatói, a nemzetközi operaélet, s természetesen örömmel vettünk minden naprakész  információt, amivel a Tanár Úr szolgált Sass Sylvia nemzetközi sikereiről. A Művésznő sokoldalúságával kapcsolatban köztudott, hogy a társművészetekben, így a festészet terén is jeleskedik. A gimnázium zenekarában zenélve ugyanakkor a talán kevésbé közismert zeneszerzői munkásságával is találkozhattam: iskolai rendezvényeink, hangversenyeink során számos alkalommal csendült fel József Attila Imádság megfáradtaknak c. verse Sass Sylvia által szopránszólóra és zenekarra megzenésített formában. A műben nem lehetett nem észrevenni a puccinis stílusjegyeket, melyekhez Sass Sylvia mintegy lírai önvallomásként az egyik legnagyobb szerepéből, a Toscából meríthetett ihletet.

Toscaként Budapesten

Toscaként Budapesten

Utóbbi operát illetően szerencsésnek mondhatom magam, hogy magyarországi vendégfellépte során személyesen is láthattam a már világsztárként hazánkba visszatérő Sass Sylviát: a Művésznő Tosca-alakítása érzékeny nemességével és szenvedélyesen ihletett drámaiságával, sértett büszkeségével és a sebzett öntudatával együtt finom pszichológiai tanulmányként hatott. Máig emlékszem arra a mozzanatra, amikor a második felvonás végén a tételmondatként felhangzó Or gli perdono után, Scarpia mintegy „felravatalozásakor” a felhangzó dobpergéstől megriadva kihullott a kezéből a feszület, a kedvesét korábban leopárdként védelmező nőből feltört az érzékeny művész, aki borzalommal fordult el a szükséges gonosztettként elkövetett gyilkosságtól. A mű utolsó jelenetében pedig igazi tragikus dívaként kiáltotta el az Avanti a Dio! szavakat, mielőtt a mélybe vetette volna magát.

Összegzésül tehát, mintegy vallomásként joggal írhatom, hogy a Sass Sylviával kapcsolatos élményeimet fiatalkorom csillagórái között őrzöm, s ezért nagy köszönet és főhajtás illeti a Művésznőt ezen a jeles évforduló alkalmából!

Don Giovanni – Donna Elvira áriája, II. felv.
Tannhäuser – Csarnokária
Tosca – kínzókamra-jelenet (km.: José Carreras, Ingvar Wixell – Met, 1977)
Tosca – kettős, III. felv. (km.: José Carreras – Met, 1977)

***

Sass Sylvia minden keretet áttörő közlésvággyal megáldott ember és művész: a nagyközönség által elsődlegesen ismert énekesi karrierje mellett festőként, íróként, zeneszerzőként is keresi annak útját, hogy minél többet átadhasson a közönségnek a világról és önmagáról.

E kettő nála a megszokottnál is szorosabban kapcsolódik össze: legutóbbi könyve, Az angyalok bűvöletében lapjain is megfigyelhetjük, hogy a lírai impressziók sorozata, a városokhoz, tájakhoz kapcsolódó élmények leírása egy-egy pillanatban a szerepelemzésnek adja át a helyét, melyeken keresztül a művész gondolkodásmódjába és – talán – lelkébe is bepillantást nyerhetünk. Egy emberi sors által valami fontosat megfogalmazni a világról: a művészet legnemesebb feladata, melyet Sass Sylvia gazdag és izgalmas személyiségének aranyfedezetével hitelesített pályafutása során.

Salomeként Budapesten

Salomeként Budapesten

Mint minden karakteres stílusjegyekkel megáldott művészet, persze Sass Sylviáé is magában rejti az általánosítás veszélyét. A dívaszerepet a színpadon és a közéletben is viselő művészről a nagyközönségnek elsősorban Tosca szerepe jut eszébe; pedig Sass Sylvia számtalanszor adta tanújelét annak, kifejezőeszközei mennyivel sokrétűbbek annál, mint hogy csak az izzó drámai pillanatokat, a fennköltséget, a tartást tudja ábrázolni – esetleg Lady Macbethként a rossz cél szolgálatába állított szenvedélyt: a pusztító gonoszságot. Nem, Sass Sylvia alakításaiban egyrészt a negatív jellemvonások is hiteles pszichológiai magyarázatra lelnek – Saloméjának kulcsmozzanata például, hogy e„szörnyeteget” (Heródes szavai ezek) áldozatként értelmezi, akinek elméje azért borul el, mert a számára elviselhetetlen világból való egyetlen kitörési kísérletét a közös nyelv hiánya miatt elutasítja Jochanaan. Másrészt Sass Sylvia a lírai pillanatok, az átszellemültség, az áhítat légkörét is felsőfokon tudja megteremteni – erről talán élő és stúdiófelvételen is megörökített Giseldája tanúskodik a leginkább magával ragadóan.

Mindezen, felvételek és a művésznő személyes megnyilatkozásai alapján szerzett benyomásaim mellett azonban van még egy felejthetetlen élményem: Sass Sylvia, az ember. Másfél évvel ezelőtti találkozásunk, interjúformában is megjelent beszélgetésünk alkalmából lenyűgözött az az eleganciával teljes visszafogottság, amely nem engedte, hogy a dialógus puszta sztorizgatássá alakuljon; s az őszinteség, amely nem csak a szépre emlékezett, s nyíltan beszélt olyan, a közvélemény számára talán kellemetlen témákról, mint a nagy akaraterővel legyőzött betegség, vagy az anyaszínházhoz, az Operaházhoz való ambivalens viszony.
Úgy érzem, ha koromnál fogva nem is láthattam színpadon az – egy rajongó szavait idézem – „utolsó nagy Normát”, e személyes benyomások mégis sok mindenért kárpótoltak és sok mindenbe bepillantást engedtek.

Macbeth – Lady Macbeth áriája, I. felv.
A lombardok – Giselda áriája
A lombardok – kettős (km.: José Carreras – Covent Garden, 1976)
Norma – Casta diva
Tosca – Vissi d’arte

Fotók: a művésznő magángyűjteményéből

Hasonló bejegyzések