Salzburg karácsonyra II.

Solti György 1991-es Varázsfuvolája DVD-n – kiegészítővel. BÓKA GÁBOR lemezkritikája

A varázsfuvola
A varázsfuvola

Ha nemrégiben azt írhattuk a Bohémélet 2012 nyarán játszott salzburgi előadásának felvételéről, hogy a darab radikalizmustól tartózkodó, de mégis friss szemléletű olvasatát rögzíti, mely bizonyos vonatkozásokban új megvilágításba helyezi az unalomig ismertnek hitt remekművet, úgy az Universal másik „karácsonyi” kiadványa, a szintén salzburgi produkciót megörökítő Varázsfuvola gyökeresen más benyomást kelt. Az 1991-es felvétel, mely az akkori Mozart-év bűvöletében készült, nemcsak a különleges évforduló, de egy korszakváltás miatt is fordulópont lett Salzburg történeten: Karajan két évvel korábbi halála után ekkortájt kezdett tért hódítani Mozart városában a rendezői operaszínház, a darabokat „egy az egyben” láttató konzervatív színpadra állításokkal való szembehelyezkedés. A Solti György vezényelte, Johannes Schaaf rendezte előadás tehát nem csupán egy a sok közül, de egyben búcsú A varázsfuvola bő két évszázados előadási hagyományától – ám elmondhatjuk: méltó búcsú.

Rolf és Marianne Glittenberg díszleteiben és jelmezeiben visszafogott gazdagsággal tükröződnek a darab előadási hagyományai: az afrikai-egyiptomi környezet, a szabadkőműves utalások, sőt még olyan, a hagyományos előadásokban sokszor elsikkadó részlet is, mint Tamino kínai származása (mely nem csak jelmezében, de maszkjában is megjelenik). A rendezőnek világos elképzelése van a darabról: bízik abban, hogy Emanuel Schikaneder szövegkönyve Mozart zenéje által megemelve jótáll magáért, nincs szükség a megfejtésére, pusztán illusztrálására. Noha ezt a rendezői alapállást lehet vitatni, a kidolgozás igényessége vitán felül áll: Schaaf nem ötlettelenül „keni oda” A varázsfuvolát, hanem az évszázados folytonossággal rendelkező német-osztrák színházi kultúra hagyományaira épít. Ez a legjobban Papageno jeleneteiben érhető tetten: aki számára esetleg nem lenne világos, mi a különbség a valódi emberismeretből fakadó, vérbő népi komédiázás és az olcsó idétlenkedés között, annak örömmel ajánlom figyelmébe ezt a felvételt mint az előbbi iskolapéldáját – ráadásul Anton Scharinger személyében olyan Papagenója van az előadásnak, aki nem csak a figurát hozza nagyszerűen, de énekkultúráját tekintve is méltó örököse az 1950-es, ’60-as évek nagy Papagenóinak (figyeljük csak meg, milyen nagyszerű pianókat énekel a II. felvonás áriájában!). De nem kevésbé pontos, noha talán kevésbé emlékezetes, a többi főszereplő beállítása sem: Ruth Ziesak az egyik legkislányosabb, s éppen ezért leghitelesebb Pamina, akit valaha is láttam; Deon van der Walt Taminója inkább ritka szép Mozart-tenorjával válik díszére a produkciónak, mint kiugró színészi teljesítményével, bár panasz az utóbbira sem lehet. A régi nagyokat Heinz Zednik képviseli a színpadon: Monostatosa fekete lyukként szív magába minden napfényt, tisztaságot, ami megjelenik körülötte; megjelenése jelképértékűvé, színpadi evidenciává teszi Sarastrónak a politikai korrektség jegyében sokszor bírált mondatát, miszerint „Tudom, hogy arcodnál csak a lelked feketébb” – példázva, hogy a művészi hitelesség néha szembekerül az emberi hitelességgel, akár a leghumanistábbnak tartott remekmű esetében is. Luciana Serra valódi drámai koloratúrszopránként bőven a kötelezően elvárható szint felt teljesít az Éj királynőjeként: nem pusztán a hangokat birtokolja magabiztosan, de a zenei-drámai karaktert is fölényesen uralja.

Nem tudni, hogy az előadás megálmodói a kabáthoz varrták-e a gombot vagy fordítva, mindenesetre René Pape Sarastrója mind a rendezés, mind a zenei megvalósítás világából kilóg. A felvétel idején mindössze huszonhét éves basszista már ekkor számot ad tehetségéről, hangjának eredendő szépségéről és melegségéről – mindarról, ami mára kiteljesedő alakítását a legjobbak sorába emelte. 1991-ben azonban a hang kétségtelenül vonzó adottságai ellenére sem érett még, s a művész főleg mélységeit illetően nem teljesen ura a szólamnak – ez fontos jelenetekben, az I. felvonás fináléjában és az E-dúr áriában sokat von le alakításának mind élvezeti értékéből, mind eszmei magasrendűségéből. Talán ez inspirálta arra a rendezőt, hogy szakítson a „jóságos Sarastro apó”-elképzeléssel, s hogy legalább e karakter esetében tegyen egy lépést a darab kritikai olvasatának színre állítása felé. René Pape Sarastrója számára a humanitás eszméje fontosabb, mint annak gyakorlati megvalósítása: maga láthatóan át van itatva a nemes gondolatoktól, ám alakja mégis bizonyos fokig hideg marad. Ez azonban nem csak az alakítás hiányaként, de izgalmas feszültségként, a hagyományos és a hiperkritikus Varázsfuvola-olvasat egy előadáson belüli ütköztetéseként is értelmezhető. E többrétegűség szép pillanata, mikor az E-dúr ária végén Sarastro kezet nyújt Paminának, aki azonban nem fogadja el azt (talán nem egészen jogtalanul gondolja, hogy a férfi a kelleténél gyengédebb érzelmeket táplál iránta) – majd amikor Sarastro ebbe beletörődve távozik, Pamina mégis utána nyújtja kezét.

Solti György – kell-e mondani? – anyanyelvi szinten tolmácsolja Mozart muzsikáját: keze alatt a Bécsi Filharmonikusok – talán utoljára – az élő bécsi hagyomány jegyében szólaltatják meg a daljáték zenekari letétjét, e tradíció kiüresedésétől, majd a historikus praxisból való feltöltődéstől lényegében függetlenül, tudomást sem véve mindezen folyamatokról – ezáltal időtlenné téve az interpretációtt. Különösen kedves színfoltja az előadásnak, hogy a rendező reflektál Solti Salzburghoz és A varázsfuvolához fűződő személyes kapcsolatára: 1937-ben, fiatal korrepetitorként Solti játszotta a harangjátékot Arturo Toscanini legendás előadásán – 1991-ben Schaaf megtalálta a módját, hogy a televíziós rendező, a tőle megszokott magas színvonalon teljesítő Brian Large megmutathassa: bő fél évszázaddal később Solti ismét maga kezeli a hangszert.

Solti: The Legacy 1937-1997
Solti: The Legacy 1937-1997

Utóirat. Akit érdekel, hogyan is harangozott Solti Toscanini keze alatt, éppenséggel meghallgathatja: az előadást annak idején rögzítette az Osztrák Rádió, és több kiadásban is forgalomba került napjainkig – Papageno II. felvonásbeli áriája pedig most egy pálya kiindulópontjaként szerepel azon a kétlemezes albumon, mely Solti: The Legacy 1937-1997 címen a maestro 100. születésnapjára került forgalomba tavaly ősszel. A főként operarészleteket tartalmazó korongok reprezentatív válogatást adnak Solti hat évtizedet átívelő pályafutásának eddig jórészt publikálatlan vagy nehezen hozzáférhető részleteiből. Archívumok mélyén porosodó stúdióbejátszások és élő felvételek, sőt próbák részletei éppúgy helyet kapnak itt, mint Solti csonkán maradt zongoristakarrierjének lenyomatai (nem csupán az 1949-es dalfelvételében tűnik fel, hogy milyen kiválóan zongorázik, de 1987-ben egy Mozart-kettősversenyben Murray Perahia méltó partnerének is bizonyul), vagy éppen más művészek tisztelgése Solti előtt: az összeállítás legmegrendítőbb pillanata Schubert A muzsikához című dala a nyolcvannégy esztendős Hans Hotter előadásában Solti köszöntésére. Nagy szellemek, ha találkoznak.

Mozart: A varázsfuvola
René Pape, Deon van der Walt, Luciana Serra, Ruth Ziesack, Anton Scharinger – ének
Bécsi Filharmonikusok
Vezényel: Solti György
Rendező: Johannes Schaaf
Kiadja: Universal / Decca

Solti: The Legacy 1937-1997
Plácido Domingo, Mirella Freni, Angela Gheorghiu, Kiri te Kanawa, Hans Hotter, Birgit Nilsson etc. – ének
Murray Perahia, Jeffrey Tate – zongora
Arturo Toscanini – karmester
Zongorán km. és vezényel: Solti György
Kiadja: Universal / Decca