BÓKA GÁBOR lemezkritikája a Bohémélet új DVD-felvételéről
Az aktuális operaházi előadások új beállásait értékelvén kolléganőm írásában jelentette be igényét egy olyan Bohémélet-rendezésre, mely a látványon túl is kínál érdemi mondanivalót a darabról. Nos, ha idehaza egyelőre várat is magára egy ilyen produkció, DVD-n szerencsére megtekinthetjük, mit gondoltak az idei Salzburgi Ünnepi Játékokon Puccini operájáról – s ha úgy tetszik, el is helyezhetjük a karácsonyfa alá e par excellence karácsonyi opera minden hatásvadász klisétől mentes olvasatát.
Damiano Michieletto rendezése első látásra bizonnyal sokkoló lesz az Oláh Gusztáv díszletén szocializálódott operaházi törzsközönségnek: mind a padlásszoba romantikáját, mind a Quartier Latin festői hangulatát, mind a III. felvonás behavazott fasorának költőiségét kénytelenek vagyunk nélkülözni a Paolo Fantin tervezte színpadképek jóvoltából. A bohémtanya itt monumentális raktárhelyiségre emlékeztet (a díszlettervező ügyesen palástolja a Großes Festspielhaus lehetetlen színpadméretét), ahol a kétes tisztaságú matracok, festékszórók, videokamera és gázpalack mellett halomban áll a szemét. A II. felvonás utcajelenete Párizs hatalmas méretűre kinagyított térképén játszódik; a bohémek egy-egy jellegzetes párizsi palota miniatürizált változatán esznek-isznak, Musette is ezeken pózolva énekli el keringőjét. A vásári forgatag egy mai pláza konzum-csődületét idézi: Rudolf, a piros orrú rénszarvas ténfereg a gyerekek között; Parpignol pedig a ruháján hatalmas P betűt visel Superman-utánzat, aki saját játékfiguráját árusítja pénzért; a felvonás végén a tamburmajor maga a Mikulás. A III. felvonásban hangulatos hóesés helyett dermesztő hideg uralkodik: a kép kietlenségét a piszkos, fagyott hó mellett a betonút szürkesége és egy kétes elemek által látogatott lakókocsi-kocsma (jobb kiadású Üvegtigris) hivatott érzékeltetni. Ilyen körülmények között a cselekmény „aktualizálása”, pontosabban átemelése a megszokott átlirizált, mesés-mitologikus, elemelt környezetből egy reálisabb, két lábbal a földön járó világba voltaképpen rendezői ujjgyakorlat – legalábbis egy olyan színházkultúrában, ahol a rendezés szakma. Michieletto óvatosan indul el az úton: a ’68-as párizsi hippivilágot idéző környezet és jelmezegyüttes (utóbbi Carla Teti munkája), no meg az első két felvonás cselekményvezetése a folyamatos füvezéssel, ivással (szigorúan kóláspohárból) kellően eltávolítják a nézőt a darab tradicionális színre állításait meghatározó költőiségtől, ugyanakkor nem mennek el addig a határig, hogy a Bohémélet szociológiáját lássuk megelevenedni a színpadon. Felemás, a radikalizmustól tartózkodó előadás ez, de a részletek hatásossága miatt mégis nem egyszer sokkoló, erős képisége miatt pedig nem egy jelenete mélyen emlékeinkbe vésődik már egyszeri megtekintés után is.
Ám Michieletto rendezése nem merül ki a főbb vonalak felskiccelésében: az előadás igazi értékét magam a rendezői aprómunka, a karakterek és viszonyrendszereik pontos megrajzolásában látom. Ebből a szempontból az előadás fennsíkja az I. felvonás második része, Rodolphe és Mimi párjelenete, mely nem csak a szépelgéstől lett megtisztítva a már említett módon, de finom eszközökkel érzékelteti, hogy a két fiatal egymásra találása korántsem valamiféle eleve elrendelés következménye. Mimi és Rodolphe itt nem szeretik egymást az első pillanattól: a fiú megkívánja a lányt, aki csak a füves cigijét meggyújtandó kopogtatott be a lakásba – ám szemmel láthatóan egyre inkább szabadulna a mind kínosabbá váló helyzetből, mivel nem tudhatja, hogy a vele szemben álló férfi szándékai mennyire tisztességesek (mi tudjuk: nem feltétlen azok), és az illető mennyire beszámítató (ha Mimi magából indul ki, van is oka kételkedni). A kulcskeresés jelenete korántsem ártatlan évődés, nem ürügy, amivel a fiatalok marasztalhatják egymást: Mimi szemmel láthatóan megrémül, amikor Rodolphe kezében látja viszont a kulcsot, aki kihívóan tartja azt magánál – majd mégis a lánynak adja, hogy megfoghassa a hideg kis kezet. Mimi csak Rodolphe áriája közben kezd el oldódni, de ekkor is csak fokozatosan: mikor a fiú elengedi a kulcsot, azonnal indulna is, de aztán mégis marad; s az itt filmrendezővé avanzsált költő videokazettái aztán valóban érdeklődést váltanak ki belőle. Saját áriája ennek hatására már valóban őszinte és költői kitárulkozás, melyben még az olyan apró rezdülések sem kerülik el a rendező figyelmét, mint a „vivo sola, soletta” (magyarra szinte lefordíthatatlan: „élek egyedül, egyedülecskén”) cseppet sem jelentés nélküli majdnem-ismétlése: a „soletta” itt szinte rémülten, mintegy az előző „sola”-t visszavonva, átértelmezve hangzik el – nehogy Rodolphe felkínálkozásként értelmezze azt (lám, Mimi még itt is tart fiútól, az egész helyzettől!).
A III-IV. felvonás cselekményvezetése nem ilyen revelatív, Michieletto itt jobban ragaszkodik az eredeti színpadi utasításokhoz – ám az előzmények, a környezet és a nagyszerű énekes-színészi alakítások gondoskodnak róla, hogy a produkció a második részben se veszítsen szuggesztivitásából. Utóbbiak közül Anna Netrebko Mimijét kell első helyen kiemelni: bár e kiváló énekesnőt reprezentativitása elvileg nem predesztinálja a szerepre (Mimi grizett, nem királynő), ebben a rendezésben, ebben a környezetben a szerepformálás mégis fölényesen meggyőző – túl a rendezői instrukciók akkurátus végrehajtásán a gazdag személyiség többlete, valamint a gyönyörű, árnyalatokban gazdag, olvadékony szoprán érzéki szépsége gondoskodik róla, hogy Netrebkót minden idők legjobb Mimijei között tartsuk számon. Piotr Beczała Rodolphe-ja nem egészen ugyanez a nagyságrend: bár a színészi megformálásra itt sem lehet panasz, a tenorista nem a legjobb hangi állapotban énekel, magasságai néha alig észrevehetően bár, de forszírozottak – a nyári zuhanyhíradókból tudjuk, pár nappal később le is kellett mondania egyik előadását. Massimo Cavaletti Marcelje szokatlanul lágy figura, akit nem véletlenül tud irányítani a céltudatos, emancipált hisztérikát játszó, és az átlagos Musette-ektől megszokott körülbelüli visítozás helyett hajszálpontosan éneklő Nino Machaidze. Carlo Colombara igen szép, de nem kiugróan jelentős basszusán épp a helyén van a kabátária: sem a figura, sem a szám nincs túldimenzionálva. (Érdekes, hogy a rendező ejtette az arcszőrzet problémáját – mind a négy bohém szakállt visel; vajon miért csak Colline-t ugratják akkor, aki amúgy nem is látogatja meg a borbélyt a Momus-képben?) Alcindor nyúlfarknyi szerepében észrevehetően, mi több: emlékezetesen van jelen Kálmán Péter. S aki számára a Bohémélet elképzelhetetlen a túlcsorduló szépség és költőiség nélkül, ezt is megkapja a Daniele Gatti vezényelte Bécsi Filharmonikusok lefegyverző játékától.
Puccini: Bohémélet
Anna Netrebko, Piotr Beczała, Nino Machaidze, Massimo Cavaletti – ének
Bécsi Állami Operaház Énekkara, Bécsi Filharmonikusok
Vezényel: Daniele Gatti
Rendezte: Damiano Michieletto
Kiadja: Deutsche Grammophon / Universal