Rossini, kóstolónak

2016. szeptember 19.

A sevillai borbély az Iseumi Szabadtéri Játékokon – az augusztus 7-i előadásáról BOKOR LILLA kritikáját olvashatják

Az elmúlt évekre és a 2011 óta egyre nagyobb érdeklődésnek örvendő Iseumi Szabadtéri Játékokra visszatekintve, azt hiszem, bátran állíthatjuk, hogy az opera lassan új otthonra lel Szombathely kulturális vérkeringésében – szoruljon bár szabadtérre vagy szűk koncerttermek színpadára. Igaz, a legtöbb próbálkozás még csupán gyerekcipőben jár, hiszen a feltételek nem adottak ehhez a különösen összetett zenés színházi műfajhoz, ez azonban szerencsére nem akadályozza az újabb és újabb próbálkozásokat. A lelkesedés és az alternatívák megteremtésébe fektetett munka mindeddig töretlen, és nem egy szakmailag nívós előadásban részesítette már a helyi közönséget.

Figaro: Szegedi Csaba (fotó: Garas Kálmán / Iseumi Szabadtéri Játékok)

Figaro: Szegedi Csaba (fotó: Garas Kálmán / Iseumi Szabadtéri Játékok)

Egyik rendszeres és kedvelt színpadává vált a szombathelyi operajátszásnak az ókori Savariából fennmaradt, ma már jelentősen modernizált állapotban látogatható Ízisz-szentély, amely nyaranta egy-egy opera, musical vagy zenés darab díszletévé válik. Megszólalt már itt Mozart Varázsfuvolája és a Figaro házassága, Puccini Turandotja vagy Andrew Lloyd Webber Jézus Krisztus szupersztár című népszerű musicalje is, idén pedig Gioachino Rossini vígoperájárát, A sevillai borbélyt tekinthette meg a közönség.

A rendező, Káel Csaba neve sokak számára már ismerős lehet, hiszen visszatérő vendége az egyedülálló programsorozatnak – nem hiába. Ezúttal azonban neki is teljesen új térbeli kihívásokkal és technikai nehézségekkel kellett szembenéznie a koncepció megalkotásánál és koreografálásánál. A megszokott helyszínt ugyanis idén a Savaria Karnevál központi színtere, a Történelmi Témapark váltotta fel, ami akusztikailag sokkal nyíltabb tér, mint az Ízisz-szentély. Az üres, fűvel borított küzdőtéren a színpadot a semmiből kell felépíteni, míg az ülőhelyek eleve fixálva vannak – a döntéseknél tehát figyelembe kell venni a nézők pozícióját.

A végeredmény azonban kétségtelenül nagy szakmai tapasztalatról és építő kreativitásról tanúskodott:

a zenekar elrendezése, a színpadi látkép, illetve a hangosítás mind működő elemei voltak az előadásnak. Különösen találó volt a többfunkciós díszlet, melyben az opera cselekményének két helyszíne a színpad két oldalára került. Baloldalt volt látható Rosina erkélye Bartolo doktor házának bejáratával együtt, jobboldalt pedig Rosina szobájának belseje egy kis emelvényen; míg a kettő közötti belső tér mindig az adott jelenet igényeinek megfelelően lett betöltve. Mindemellett a díszletbe több kapun vagy feljárón keresztül is be lehetett jutni, így a történetben különböző irányból (pl. a házból vagy az utcáról) érkező szereplők más-más oldaláról tűntek fel a színpadnak, praktikusan játszva a térrel és kontextussal.

Rosina: Megyesi-Schwartz Lúcia (fotó: Garas Kálmán / Iseumi Szabadtéri Játékok)

Rosina: Megyesi-Schwartz Lúcia (fotó: Garas Kálmán / Iseumi Szabadtéri Játékok)

A Savaria Szimfonikus Zenekar a színpad előtt elhelyezve (akárcsak egy operai zenekari árokban) kísérte az előadást, ezúttal Kovács János vezénylete alatt. Ugyan az együttes meghirdetett évadaiban többnyire szimfonikus művek vagy versenyművek dominálják a programot, a ritmikai precizitáson és a zenei finomságokon meglátszott az időnkénti operai gyakorlat. A zenei effektusok gond nélkül simultak az énekesekhez, és a zenészek, amellett, hogy nem nyomták el az énekhangot, a háttérben sem vesztek el. Az azonban kicsit furcsa volt, hogy a zenekarban a megszokottól eltérően zongora szolgált continuo hangszerként. Utóbbi valószínűleg erőteljessége miatt volt kénytelen felváltani a halk csembalót, használata azonban nem vált előnyére az összehangzásnak, az ugyanis elvett a zene esztétikai szépségéből – bár ezt a körülményeket tekintve megbocsáthatónak vélem.

A szereplők viszont enyhe csalódást okoztak, jóllehet nem állítható, hogy rossz teljesítményt nyújtottak volna. Noha az első perctől az utolsóig betöltötték hangjukkal a színpadot, mégsem éltem meg azt a zenei katarzist, amit Rossini operája nyújtani képes. A történet elég gördülékenyen haladt, s a gesztusok mindig jól harmonizáltak az aktuális cselekvéssel, ennek ellenére a legtöbb karakterbe egyáltalán nem tudtam beleszeretni.

Gyakran úgy éreztem, túlságosan ki lettek figurázva az eleve markáns commedia dell’arte-szereplők,

ami jelentősen gyengítette a mélyebb érzelmi tartalmakat vagy a pökhendibb kiállást igénylő áriákat. Ez persze nem utolsósorban a rendezés kérdése is, épp ezért ezen a ponton kénytelen vagyok visszatérni a színpad egyik látványeleméhez, amely szintén kissé elrugaszkodott a hagyományos elgondolásoktól.

Almaviva gróf: Hanczár György (fotó: Garas Kálmán / Iseumi Szabadtéri Játékok)

Almaviva gróf: Hanczár György (fotó: Garas Kálmán / Iseumi Szabadtéri Játékok)

A rendezés egyik meglepetéseszköze volt a némafilmeket felidéző színház a színházban-elem, mellyel a rendező éles ellentétbe állítja az operát a hangnélküli színjátszás világával. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az aktuális cselekvés nem csak a színpadon zajlott, hanem az a mögött elhelyezkedő vetítővásznon is, a némafilmek világába illő fekete-fehér megvalósításban. Noha az ötlet először idegennek tűnt, főleg a 19. századi jelmezekhez és díszlethez viszonyítva, azt el kell ismerni, hogy ambivalens módon mégis gond nélkül tudott illeszkedni az összképbe. Az effekt azonban egy idő után elvesztette az erejét, mivel túlhumorizálta a más hangvételű részleteket is, és nem társult hozzá nyomatékosabb jelentés. Hatásosan működött viszont ez az eszköz a viharzene alatt: az énekesekre zúduló esőt a kivetítőn keresztül, animációval valósították meg.

Rosina és Don Basilio: Megyesi-Schwartz Lúcia és Gábor Géza (fotó: Garas Kálmán / Iseumi Szabadtéri Játékok)

Rosina és Don Basilio: Megyesi-Schwartz Lúcia és Gábor Géza (fotó: Garas Kálmán / Iseumi Szabadtéri Játékok)

Visszatérve az énekesekhez: kifejezetten tetszettek Bartolo doktor és Don Basilio alakítói. Szüle Tamás enyhén hisztérikus játékmódja hitelesen tükrözte az állandóan terveket szövögető és fortyogó doktort, Gábor Géza pedig kicsit hidegebb, merevebb karakterformálásával is átélhetően jelenítette meg a cselszövő zenemestert. Mindkettejük hangja erőteljes, gazdag basszus tónussal szólalt meg, habár előbbi sokkal nagyobb mozgékonyságról és hangszínbeli játékról tett tanulságot, míg utóbbinak a hangszíne jóval markánsabb volt. A Rosinát alakító Megyesi-Schwartz Lúciának ellenben pont a magasságai voltak csengőek, könnyű vibrátókkal és futamokkal díszítve. Mélyebb fekvésű hangjai ugyan kicsit gyengébben szólaltak meg, egyfajta levegősebb hangképzést sugallva, kiállása azonban mindvégig parancsoló maradt. Nem tetszett viszont Rosina jellemábrázolása, csakúgy, mint a Hanczár György által megformált Almaviva grófé sem, ugyanis a köznapibb és kevéssé nemes humor sokat elvett a karakterek jelleméből – bár azt nem mondhatom, hogy az alakítások messze estek volna az eredeti karaktertől. Duettjeik azonban nem értek igazán éteri régiókba a komolyabb érzelmi megrezdülésektől való elhúzódás következtében.

Berta és Bartolo doktor: Bazsinka Zsuzsanna és Szüle Tamás (fotó: Garas Kálmán / Iseumi Szabadtéri Játékok)

Berta és Bartolo doktor: Bazsinka Zsuzsanna és Szüle Tamás (fotó: Garas Kálmán / Iseumi Szabadtéri Játékok)

Legkevésbé állt közel a szívemhez Figaro, akit az egyébként kellemesen öblös hangú, erőteljes jelenléttel rendelkező Szegedi Csaba alakított. Habár az énekesek közül ő vonultatta fel a hangszínbeli és gesztikai játékoknak talán legváltozatosabb skáláját, megjelenésében mégis kizárólag a humor dominált, mellőzve a büszkébb vagy dölyfösebb karakterjegyeket. Ellenben nagyon tetszettek a Bertát játszó Bazsinka Zsuzsanna rövid megszólalásai, aki ugyan csak alig pár percre került reflektorfénybe, jeleneteiben azonban szerényen, de kellően tréfásan és rosszallóan szólalt meg.

Végeredményében: meglehet, hogy egy vájt fülű operarajongó mind az énekesektől, mind a rendezéstől mást, többet várt volna, ám be kell látni, hogy a célközönség ezúttal egészen más réteg volt. Mivel a helyi nézők körében aligha beszélhetünk szakmai hallgatóságról, az előadás szempontjából valóban célszerűbb megpróbálni élvezhetőbbé, szórakoztatóbbá tenni a történetet, s ennek egyik kézenfekvő eszköze a paródia. Úgy gondolom azonban, hogy a vígopera még ezen a helyszínen is megállta volna a helyét önmagában, kicsit komolyabbra hangolva, jóllehet, a darab így is érezhetően tetszett az érdeklődőknek. Így

az előadással kapcsolatos egyetlen maradandó bánatom a szerény reklám:

a produkcióról szinte semmit sem lehetett hallani a médiában vagy az internetes hírportálokon. Épp ezért a jegyek sem tudtak igazán elkelni, pedig az előadás mindennel együtt megérdemelt volna még egy estét a szombathelyi közönség előtt.

Fotók: Garas Kálmán / Iseumi Szabadtéri Játékok

Hasonló bejegyzések