Roland vient de renaître

Jules Massenet: Werther. BÓKA GÁBOR lemezkritikája

Massenet: Werther

Halódik a lemezpiac – halljuk mindenfelől, s ez különösen a hanghordozón megjelentetett teljes operafelvételeket érinti súlyosan; ez a műfaj gyakorlatilag kihalófélben van. Míg a nagy lemezkiadók dömpingben ontják az újabbnál újabb DVD-ket, valamit egyre olcsóbb és gusztusosabb sorozatokban kínálják régi lemezfelvételeik újrakiadásait, nagyítóval kell vadásznunk az olyan, újonnan rögzített produkciókra, mely csak a fülünket kényezteti, s szabad folyást enged vizuális fantáziánknak. A Deutsche Grammophon most megjelent Werther-felvétele e ritka kivételek egyike: a londoni Covent Garden tavaly májusi előadását élvezhetjük most kompaktlemezen – kiváló előadásban. A produkció alapja a felsőfokú karmesteri–zenekari produkció. A ház együttesének élén a főzeneigazgató, Antonio Pappano elsősorban a drámai folyamatokra koncentrálva vezényli Massenet színgazdag, franciásan áttört hangszerelésű partitúráját. Csábító volna e nagy részben lírai muzsikát elomlóan, a szépségbe belefeledkezve dirigálni, ám Pappano pontosan találja el az arányokat, hogy a kellő mennyiségű cukormázat is megkapjuk, de ugyanakkor egy pillanatra se feledkezzünk meg arról, hogy amit hallunk, nem kellemes szalonzene, hanem véresen komoly szerelmi dráma. Nagyszerűen különülnek el a darab bensőséges polgári érzelmeket tükröző jelenetei azon pillanatoktól, ahol a két főszereplő szenvedélyei fellángolnak, s – legalábbis Werther esetében – önpusztításba csapnak át. Ez nem kevesebb, mint a darab lényege, s ennek megragadása azt tükrözi, hogy Pappanónak van kulcsa a darabhoz – márpedig ez a Werthert vezénylő karmesterek esetében ritkán mondható el.

A címszerep igazi próbaköve a mindenkori tenorsztároknak: noha a szólam voltaképpen a lírai tenor megdicsőülése, hős- és spinto tenorok is előszeretettel illesztik repertoárjukba (sőt, mint tudjuk, baritonisták is). Nem vállalkoznék rá, hogy pontosan meghatározzam Rolando Villazón hangkarakterét, de előzetesen voltak aggodalmaim: az argentin művészről szerzett pozitív tapasztalataim eddig nem feltétlen énekkultúrájának kifinomultságához kötődtek, sokkal inkább átütő szenvedélyességéhez és színpadi alakításainak átéltségéhez. Mit kezd hát egy olyan szólammal, amelyben az érzelmeknek csak néhány fontos pillanatban szabad robbanniuk, és ahol a hangsúlyozottan szép éneklés és a deklamatív énekstílus alapvető követelmény? Örömmel jelenthetem, hogy Villazón rácáfol aggodalmaimra: olyan vokális igényességgel formálja meg Werther szólamát, amit (eltekintve a pár hete elemzett kormányos-alakításától A bolygó hollandi 2001-es Teldec-felvételén) új, avagy régi-új minőségnek kell tekintenünk pályáján. Hogy e különlegesen érzékeny tenoristának van affinitása a szerep finom rezdüléseihez, az persze nem meglepő; ám hogy mindezt képes csak és kizárólag hangban érzékeltetni, az több mint dicséretes. Tenorja mindvégig egységes színnel, töretlenül szól, még a pianókban is, melyekben pedig korábban hajlamos volt kiüresedni; s szimpatikus az is, ahogy takarékoskodik a hangerővel – még a szenvedélytől izzó csúcspontokon sem feledkezik meg arról, hogy a kiabálás nem helyettesíti az éneklést. Ám még ennél is kellemesebb meglepetés számomra, hogy a német–francia kultúrkörtől alapvetően eltérő gyökerei dacára Villazón érti és átéli a német polgári kisvilág bensőségességét, felvillantva ezzel annak lehetőségét, hogy ő is lehetne boldog – csak a fatális véletlen okozza, hogy Charlotte-nak máshoz kell mennie, s így Werther olyan helyzetbe kerül, amivel képtelen megalkudni.

Sophie Koch jelenleg a világ operaszínpadainak elsőszámú Charlotte-ja – és joggal. Hogy a szólamot anyanyelvi természetességgel uralja, azt fölösleges is említenünk; ám hogy meleg tónusú, elsősorban a mélyebb fekvésben teljes szépségében kibontakozó mezzoszopránja milyen vokális árnyalatok kifejezésére képes, az lefegyverző. Különösen annak fényében érdekes mindez, hogy Koch nem Charlotte jellemfejlődésére, fokozatos megkomolyodására építi fel a figurát; ez a Charlotte az első perctől fogva érett nő, aki azonban kénytelen elfojtani érzelmeit, ami nála is, akárcsak Werthernél, hirtelen vezet robbanáshoz. Bezzeg húga, az Eri Nakamura által kislányos bájjal, kellő cserfességgel, de nem kacérsággal, egyszóval hamisítatlan polgárlány módjára megformált Sophie kitárulkozó személyiség – így ebben az előadásban a két lány kontrasztja mutatja meg igazán a női életlehetőségek két útját, mintsem egyetlen lélek útja a boldogságtól a széthullásig.

A felvétel egyetlen gyengéjeként a mellékszereplők jelentéktelenségét említhetjük: korrekt Albert és Le Bailli mellett, akik azonban nem tudnak körüljárható jellemet formálni alig-alig megírt szerepeikből, hamiskásan éneklő Schmidt és Johann borzolja kedélyeinket az első két felvonásban. Kár érte – ám az összhatás még így is bőven pozitív. A Villazón- és a Massenet-rajongók értékes felvétellel gyarapíthatják gyűjteményüket.

Massenet: Werther
Rolando Villazón, Sophie Koch, Eri Nakamura – ének
Covent Garden Opera Zenekara
Vezényel: Antonio Pappano
Kiadja: Deutsche Grammophon / Universal
Értékelés: 10/8