Ritka alkalom

2016. december 2.

Erkel Ferenc: Bátori Mária – KONDOR KATA írása az Erkel Színház november 6-i koncertszerű előadásáról

Furcsa mostohagyerek-szerep jutott az Erkel korai művéből, a Bátori Máriából tartott egyetlen hangversenyszerű előadásnak. Az Operaház programjai között igen kevés hírverést kapott a ritkán játszott mű, a budapesti közönség pedig ezúttal sem mutatott nagyobb érdeklődést a ritkaságok iránt, mint általában. Szomorú, hogy így történt, nem csupán azért, mert a darab már csak kultúrtörténeti helyzetéből kifolyólag is megérdemelné a figyelmet egy-egy ritka bemutatója alkalmából, hanem mert érzésem szerint zenei világa igencsak megfelelt volna a hazai operakedvelők ízlésének, így mindenki jól járt volna a megtekintésével.

Kolonits Klára és Kocsár Balázs (fotó: Magyar Állami Operaház)

Kolonits Klára és Kocsár Balázs (fotó: Magyar Állami Operaház)

Maga az opera persze inkább érdekessége, mintsem kiforrott művészi értéke miatt tarthat számot a figyelemre – de ezzel nincs is semmi baj, a legnagyobb zeneszerzők sem alkottak rögtön tökéletes műalkotásokat. Zenei világa kezdetben kissé eklektikusnak hat, a nyitány és a nyitókórus alatt némiképp ötletszerűnek tűnik a különböző zenei megoldások egymás mellé állítása, ám később a zenei nyelvezet jóval egységesebbé válik. A mű helyenként a későbbi Erkel-darabokat is megelőlegezi, a muzsika többször a Hunyadi Lászlóra emlékeztet (a második felvonás elején a női kar még dramaturgiailag is hasonló szerepet tölt be, mint a későbbi opera analóg helyén), a vadászkar és a haldokló Mária drámai ellentételezése pedig a Dózsa György befejezésében köszön majd vissza.

A darab legfurcsább sajátossága a végén támadó befejezetlenség-érzet: a bosszúkórus várakozásokat ébreszt a nézőben, amit aztán a mű nem teljesít, csupán háttérismereteink alapján érthetjük meg, mi az oka a rendhagyó zárlatnak. A Bátori Mária ugyanis rendelkezik történelmi alappal, még ha azt nem is ott kell keresnünk, ahol a cselekmény alapján gondolnánk. A mű forrásául szolgáló Dugonics-dráma ugyanis a korszak szokásainak megfelelően magyar környezetbe helyezte az eredetileg a portugál királyi családban játszódó történetet, amelyben a trónörökös feleségének meggyilkolása csak a kezdet, melyet apa és fia közti polgárháború, később pedig a bűntett véres megtorlása követ. Nehéz kérdés, mennyi előismeretet követelhet meg egy mű a közönségétől, hiszen történelmi tárgyú daraboknál nem egyszer hozzájárul a művészi élményhez az a háttértudás is, amivel a néző a korszak eseményeiről rendelkezik. Ám ha egy darab cselekménye éppen az azonosítást lehetővé tevő adatok tekintetében tér el eredetijétől, nehezen várható el, hogy hogy a hallgató mozgósítsa az ismereteit.

László Boldizsár és Kocsár Balázs (fotó: Magyar Állami Operaház)

László Boldizsár és Kocsár Balázs (fotó: Magyar Állami Operaház)

Egy ritkán játszott mű mindig nagy felelősséget ró az előadókra, hiszen feltehetőleg a jelenlevők nagy része meghatározó benyomást fog szerezni a műről. Ha a Bátori Mária esetében nem így lett volna, Kocsár Balázs vezénylése elégedettségre adna okot, pálcája alatt a Magyar Állami Operaház Zenekara színvonalasan, frissen, pontosan játszott, különösen szép hangszeres szólókat hallhattunk, az énekkar pedig elsősorban a lágy részekben remekelt. Ám vártunk volna még valamit, a műegész nagy egységeit átlátó és azt közvetíteni tudó művészi megközelítést, hiszen legtöbben még kerestük a kulcsot a darabhoz, amelyet sajnálatos módon ezen az estén nem nyílt lehetőségünk megtalálni.

Nagyobb örömre adott okot, hogy az énekesi produkciók között akadt igazán emlékezetes. Mikor is lenne indokoltabb a darabot játszani, mint amikor a címszerep ilyen kiválóan kiosztható! Kolonits Klára ezúttal is megmutatta vokális sokoldalúságát és átszellemült figurateremtő képességét, kristálytiszta hangja alkalmas drámai erővel is szólni, miközben a koloratúrák szinte felfoghatatlan virtuozitással peregnek. Ám a karakter még egy fontos tulajdonságot igényel, amelyre szintén nem lehetett panaszunk: a színre lépő Bátori Mária ugyanis kellő tartással rendelkező, erős, karizmatikus nő, akiről könnyen el tudjuk képzelni, hogy még egy király is elbizonytalanodik a jelenlétében.

Kocsár Balázs, Palerdi András, Geiger Lajos és Kelemen Zoltán (fotó: Magyar Állami Operaház)

Kocsár Balázs, Palerdi András, Geiger Lajos és Kelemen Zoltán (fotó: Magyar Állami Operaház)

A mű igazi drámaisága azonban akkor valósulhatott volna meg, ha az énekesnő megfelelő férfipartnereket kapott volna, ám különböző okokból erre a feladatra senki nem volt kellően alkalmas. László Boldizsárnak igen nehéz szólamot kellett megszólaltatnia, és bár tisztességgel helyt állt, ezzel nem tudta feledtetni éneke szépséghibáit és az erőltetett, beszoruló magasságokat. Palerdi András nagyon ellentmondásos teljesítményt nyújtott: miközben helyenként a szólam eléneklése is gondot okozott neki, karakterábrázoló képessége mégis nagyban hozzájárult, hogy az opera konfliktusa élettel teli és érdekes legyen. Sajnos ezt nem mondhatjuk el a két intrikust alakító Geiger Lajosról és Kelemen Zoltánról, bár előbbi produkciója hallgatható, csak kissé színtelen volt, utóbbi hangját az együtteseknél gyakran kivenni is alig lehetett.

A ritkán játszott darab fölött érzett pillanatnyi örömünket beárnyékolták az előadás egyes hiányosságai és az iránta mutatkozó csekély érdeklődés. Kár érte, a ritka alkalom – és egyes kiváló művészi teljesítmények – többet érdemeltek volna. Így reméljük, hogy belátható időn belül egy nagyobb hírveréssel övezett, a mostani hiányosságokat pótló előadásban hallgathatjuk meg a Bátori Máriát.

Fotók: Magyar Állami Operaház

Hasonló bejegyzések