Rigoletto visszatért Miskolcra

Giuseppe Verdi operája a Miskolci Nemzeti Színházban. VONA ILDIKÓ kritikája

Verdi remekművét nemrég mutatta be a Miskolci Nemzeti Színház. Rigoletto gyakori vendég a borsodi megyeszékhelyen – csak kettőt említenék a sok kiváló produkció közül, ami az elmúlt években megfordult itt: 2011-ben a Bartók Plusz fesztiválon láthattunk egy különleges előadást, amit a moszkvai Galina Visnyevszkaja Opera Center társulata hozott el, illetve korábban Kesselyák Gergely állította színpadra a darabot.

A Kesselyák-féle feldolgozás azért volt érdekes, mert ahová lehetett, becsempészte a humort is; a moszkvaiak pedig díszlet nélkül játszottak. Rendezőjük, Ivan Popovszkij nagy feladat elé állította a szereplőket: amellett, hogy jól kellett énekelniük, igen erőteljes színészi játék volt szükséges, hiszen a kettő egysége nélkül kongott volna az ürességtől a produkció. Nagyon magas színvonalú előadást láttunk tőlük, ráadásul ezt a minőséget operaénekesnek tanuló fiatalok produkálták.

Gilda és a Herceg: Kolonits Klára és Szerekován János (fotó: Vona Ildikó)
Gilda és a Herceg: Kolonits Klára és Szerekován János (fotó: Vona Ildikó)

A Rigoletto sok mindent elbír. Lehet humorral színre vinni, lehet díszlet nélkül, de koncepció nélkül nem sok értelme van. Márpedig a közelmúltban bemutatott miskolci előadásnak ez az egyik hibája: hiányzik belőle az a határozott, letisztult rendezőelv, ami lépésről-lépésre haladva viszi a cselekményt valamilyen irányba. Szőcs Artur rendező megmarad a történetmesélésnél, így aztán gyakran éreztem a felvonások folyamán, hogy nem fejlődik az előadás. Van díszlet, jelmez, kellék, forgószínpad, mégis olyan, mintha koncerten lennénk. A „La donna è mobile” tánckarral kiegészített feldolgozása újévi hangversenyre, operagálára emlékeztetett.

Az alapmű, Victor Hugo A király mulat című drámája, és főhőse, Triboulet nagy vihart kavart a saját korában. Verdi 1850 áprilisában lelkesen tájékoztatta szövegíró kollégáját, Piavét: „Olyan téma jár a fejemben, amely a modern színház legnagyobb alkotásainak egyikévé válhat… A király mulat a mai idők legnagyszerűbb témája és talán legnagyobb drámája, Triboulet figurája pedig Shakespeare-hez méltó.” Később Antonio Sommának, Az álarcosbál librettistájának írta: „Véleményem szerint a színpadi hatás szempontjából a Rigoletto volt a legjobb szövegkönyv, amit valaha is megzenésítettem.”

Igazi Jolly Joker ez az opera. Verdi tobzódik a zenei gondolatokban, de vajon a rendező miért nem használta ki a partitúra által kínált lehetőségeket? Azért is érthetetlen számomra, mert a Miskolci Nemzeti Színház Zenekara remek teljesítményt nyújtott. Apróbb intonációs hibák akadtak ugyan, de összességében egységes hangzás, kifejező előadásmód, gyönyörű hangszeres szólók és néhány emlékezetesen szép zenekari betét jellemezte munkájukat. A Viharjelenet például olyan hatásosan sikerült, hogy libabőrös lettem. Cser Ádám karmester nagyszerűen összefogta az egészet, határozott elképzelések alapján vezényelt, és mindig pontosan olyan tempót vett, amelyet követve a zenekar még egy kimerítő próbafolyamat után is tisztességesen szólt.

Háromszor volt alkalmam megtekinteni a produkciót: a két fotós főpróbát, illetve a bemutatót követő egyik előadást láttam. A két szereposztásból majdnem mindenkit sikerült megnéznem; hosszú felsorolás helyett azonban csak néhányukat emelném ki.

Kovács Éva (Gilda), Seres Ildikó (Maddalena) és Laborfalvi Soós Béla (Rigoletto) (fotó: Vona Ildikó)
Kovács Éva (Gilda), Seres Ildikó (Giovanna) és Laborfalvi Soós Béla (Rigoletto) (fotó: Vona Ildikó)

Balla Sándor Rigolettója kezdettől figyelemre méltó volt, érett hangja és színpadi játéka révén sokat kihozott a figurából: amellett, hogy jól énekelt, színészként hozzá tudta tenni a bohócot, illetve a féltő, a bosszúálló és a megtört az apát. Laborfalvi Soós Béla már sokkal nehezebben melegedett bele a szerepbe. Kell még néhány előadás, hogy szabadabban mozogjon a színpadon, és ne az énekszólam kösse le minden figyelmét. Ugyanezt éreztem Szerekován János Hercegénél is. László Boldizsár viszont könnyedén belebújt az élvhajhász, sármos nőcsábász szerepébe. Olaszos szenvedéllyel, nagy kifejezőerővel énekelte a lírai és a drámai részeket. A három Gilda közül Kovács Éva tetszett a legjobban, aki szép szoprán hanggal rendelkezik, könnyen kezeli a koloratúrákat, és meggyőzően alakította a naiv, fiatal lányt. Kolonits Klárát a fotós főpróbán láttam. Akkor  nagyon visszafogottan énekelt, érezhetően a premierre tartogatta a hangját.

Vihar-tercett: Kovács Éva, Veress Orsolya és Kelemen Dániel (fotó: Vona Ildikó)
Vihar-tercett: Kovács Éva, Veress Orsolya és Kelemen Dániel (fotó: Vona Ildikó)

Kincses Károly rendkívül hatásos Monterone. Nagy átélés, mélyről jövő drámaiság jellemezte minden rezdülését; az ő átkának tényleg volt súlya. Kelemen Dániel megformálásában Sparafucile eléggé jelentéktelen figura. Igyekezett tisztességesen elénekelni a szerepet, de a bérgyilkos színpadi megjelenítése kevésnek bizonyult: nem tudtam róla elhinni, hogy képes embert ölni. Veress Orsolya kellemes színű mezzójával, nőies megjelenésével csábító Maddaléna, Seres Ildikó értelmezésében pedig Giovanna egyszerre volt dajka, bizalmas, házvezetőnő és pótmama. A kórust a Miskolci Nemzeti Színház és a Debreceni Csokonai Színház Férfikara együttesen alkotta. Nagy hanggal és kifejezőerővel rendelkeztek, de nem mindig lehetett érteni a szöveget, amit énekeltek.

Jelenet az előadásból (fotó: Vona Ildikó)
Jelenet az előadásból (fotó: Vona Ildikó)

Szakács Györgyi jelmeztervező ruhái kortalanok, és kinézetüket, anyagukat tekintve nincs túl nagy távolság a társadalmi rétegek között. Boros Lőrinc tervezte a díszletet, ami világos oszlopokból készült és köralakban helyezkedett el a színpadon. Ez az építmény inkább praktikus, mint szerencsés. Elegendő néhány fokot fordítani rajta, és máris új helyszínen vagyunk, viszont gyakori probléma volt az előadás folyamán: történt valami a szereplővel, de nem láttuk az illetőt, mert eltakarta egy oszlop. A legkevésbé sikerült megoldás Rigoletto otthona, ami egy olyan, lécekből készített faház, amit vidéken még ma is kukorica tárolására használnak. Ennek padlásán rejtegette Gildát, aki létrán járt-kelt az alsó és a felső szint között. Persze nem csak ő, hanem minden szereplő. Az előadás folyamán az énekesek állandóan létrát másztak. A rendező jól „kiszúrt” velük: a rendkívül nehéz szólamok mellett még tornagyakorlatokat is végezniük kellett.

Rigoletto és Monterone: Balla Sándor és Kincses Károly (fotó: Vona Ildikó)
Rigoletto és Monterone: Balla Sándor és Kincses Károly (fotó: Vona Ildikó)

A jegyszedő nénik akár „Pálinkás jó estét!” is kívánhattak volna az előadásra érkező nézőknek, ugyanis a produkcióban kiemelt szerepet kapott az alkohol és a színpad közepén található pálinkafőző berendezés. Ez a gépezet szinte minden jelenetben ott volt. Gildát az elrablás után ebbe tuszkolták bele, majd amikor Rigoletto számon kérte a főurakon tettüket, azok lehajtott fejjel állták körül a gépet. Gilda halálakor a belsejében lévő világítás kialudt, és a tetején található „propeller” forogni kezdett. Sparafucile otthonában szintén megtalálható ez a masina, ám a helyszínt illetően nem lehetett egyértelműen eldönteni: kocsma vagy inkább zugfőzők műhelye. A Mantuai herceg számára a szesz ugyanolyan fontos, mint az asszonyok. Udvarlási módszeréhez hozzátartozik, hogy előveszi az üveget, poharat, és megkínálja egy kupicával a kiszemelt hölgyet – mielőtt leszedné róla a bugyit.

A színrevitelt illetően leginkább a gondolatok szárnyalását és a fantáziát hiányolom. Persze a történetben így is eljutunk A-ból B-be, csak éppen az odavezető út nem eléggé elgondolkodtató.

Fotók és videók: Vona Ildikó