Revü-opera

Giuseppe Verdi: Az álarcosbál – közvetítés a Metropolitan Operából. ÁDÁM TÜNDE kritikája

Amelia: Sondra Radvanovsky
Amelia: Sondra Radvanovsky (fotó: Ken Howard)

Gondolkodtak már azon, milyen sok elemében hasonlít egymásra A végzet hatalma és Az álarcosbál? Miközben a lehető legeltérőbb karakterű művekről van szó, amelyek voltaképpen mindenben különböznek. Paradox? Fatális véletlenek, sorsüldözött hősök, önmagukat jobban-rosszabbul álcázó, majd leleplezett szereplők, bosszúvágy és beteljesülés, jóslat és átok – egy valódi romantikus opera alapanyagai. Ám eközben A végzet hatalma szinte minden pillanatában mélyen tragikus mű, mellette Az álarcosbál vígoperának tetszik – a végkifejlettől eltekintve.

A végkifejlettől azonban nem tekinthetünk el, mivel a tárgyalt Verdi-opuszban finoman szólva sem kényezteti el a vállalkozó kedvű rendezőket a befejezés – vagy nevezzük nevén: még operához képest is hosszúra nyúló haldoklás. Halmozott hátrány a mű egészére nézve, hogy a haldoklás tárgya a tenorista, miképp az egész darabot valódi tenor-operaként tartjuk nyilván (még akkor is, ha a legnagyobb sláger a bariton-ária, de erről később). Miért volna hátrány mindez? Jelentős túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a karlengetésben, szemforgatásban minden hangfaj képviselői közül élen járnak a világ tenoristái (nem kivétel nélkül, szerencsére), így rendező legyen a talpán, aki vállalkozik arra, hogy eme kedvelt fach egy jeles képviselőjének vállaira helyezze az előadás terhét. David Alden nemcsak rendező a talpán, hanem egyenesen csodát művel: Marcelo Álvarez Gustavo-alakításának szinte minden pillanatában meghaladja önnön határait, átlépi korlátait, és mindezt korábbi produkcióinak fényében nem lehet túlértékelni. Volt már rendező, aki magára hagyta, hogy kínok közt verekedje át magát négy hosszú felvonáson (kín lehetett ez neki éppúgy, mint a nézőnek: ld. A trubadúr), volt, aki alkatára, képességeihez igazította a szerepet (Tosca), de most ennél sokkal több történt: alighanem elhitették vele, hogy az éneklésen túl is van számára tér a színpadon.

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból (fotó: Ken Howard)

Talán túl keménynek tűnhetnek az előbbi bíráló sorok, ám korántsem a rokonszenv hiánya mondatja mindezt a gonosz kritikussal: éppen azért örülök, hogy végre kiderült, Álvarez színészileg is többre képes, mint amennyit eddig előcsaltak belőle, mert amit egyébként csinál, amikor a levegőt rezegteti maga körül, az nagyon is kedvemre való, sőt. Azonban még itt is van különbség: jól énekelni és felszabadultan énekelni nem teljesen ugyanaz, és egy dolog bizonyosan lejön” a színpadról a legesleglaikusabb néző számára is: hogy az énekes-színész jól érzi magát a színpadon, vagy ahogy mondani szoktuk: lubickol a szerepben. Hogy a lubickolás Álvarez számára leginkább önmagához képest értendő, nem von le semmit az alakítás értékéből. Abban sincs semmi meglepő, hogy a szünetben az őt faggató kolléganőjének lelkesen dicséri az egyébként új produkciót – elvégre élő közvetítésben aligha szidná bárki is az éppen futó előadást, viszont ez esetben nagyon őszintének tűnik a lelkesedés, hiszen a színpadon is látjuk, hogy mennyire élvezi az szerepet. (NB.: Gustavo szólama tényleg a tenorista hajlékony spinto hangjára íródott, ellentétben Manrico figurájával, melyet élő közvetítésből és DVD-ről is megidéztünk.)

Gustavo: Marcelo Álvarez
Gustavo: Marcelo Álvarez (fotó: Ken Howard)

Ha már ennyit dicsértem, jöjjön valami konkrétum: az első két felvonás abszolút ziccerszerep akár a mindenkori Gustavóknak is, de jelen esetben Álvarez él vele. A rendezői beállítás szerint a király gondtalan és kissé felelőtlen alakjával indítunk, akinek az élet csupa móka és kacagás – vagy éppen tánc, mert (nem viccelek!) az első fináléban mindenki  – naná, hogy a király és Oscar  vezetésével – táncra perdül. Hogy Gustavo mindezt Maurice Chevalier híres kalapjában teszi, hozzá magától értetődően sétapálcát visel”, az már jelmeztervezői lelemény, de nem az utolsó a darabban. Az Ulrica-kép a legizgalmasabb, legjátékosabb, és itt aztán tényleg minden klappol”: az álöltözet (kinyúlt kötött pulóver, kötött sapka) zseniális, a tény, hogy a rendező ráveszi a tenoristát, hogy karlengetés helyett például a sapkáját le- és felvéve, kezében gyűrögetve másképp hasznosítsa mellső végtagjait, mint egyébkor, nem méltányolható eléggé; a koronát persze maga az énekes teszi fel az egészre, amikor mindehhez kifejezően, izgalmasan, (látszólag!) könnyedén énekel, és Ulrica ide vagy oda, elviszi ezt a felvonást is.

Az igazsághoz tartozik, hogy a kollégák nem is nagyon törik össze magukat, hogy háttérbe szorítsák a tulajdonképpeni főszereplőt, és lehetőségük is kevesebb van a darab első felében: Ulrica halványabb kezdés után belelendül ugyan, de nem ez a legnagyobb Verdi-mezzoszerep, Amelia és Renato nagyjelenete is az utolsó felvonásra marad, Dmitrij Hvorosztovszkij érezhetően tartalékol is erre a felvonásra, akkor azonban robban: az Eri tu úgy szólal meg, ahogy egy slágernek muszáj, vagy ha lehet, még valamivel szebben; gyönyörű, bársonyos-olvadós baritonhangon, vagyis az abszolút vérprofi Hvorosztovszkij eléri, hogy imádjuk, már megint. Nem mellesleg előtte még otellózik egyet hitvesével, végre egy szerep, ahol bariton is lehet Otello, ha csak rövid időre is.

És ha már hitves: elérkeztünk a legkínosabb ponthoz, de hogy ne legyen olyan kínos, egyszerűen kapitulálok, és beismerem: nem értem. Nem értem Sondra Radvanovsky sikerét, nem tudom megmagyarázni, miközben nagyon valószínű, hogy nem azért kérték fel már megint őt egy főszerepre a világ egyik első operaházában, mert a világ minden Verdi-szopránjának másutt akadt dolga, vagyis nyilvánvalóan lehet őt is, az ő hangját is szeretni. Nekem nem sikerül, már sokadszor nem, sem a hanganyagot, sem annak remegését, sem színpadi jelenlétének jellegtelenségét.

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból (fotó: Ken Howard)

Ulrica izgalmasabb figura, mint amennyire Stephanie Blythe éneklése azzá tenné, de a rendező itt is meghökkent minket. Kockázatva, hogy lelövöm az egyik poént, el kell mesélnem egy jelenetet, mert annyira jellemző a rendezés egészére, és meg kell magyaráznom bevezető soraimat is. A kettő összefügg: a tény, hogy Az álarcosbál a darab jelentős részében nem vehető komolyan, és hogy David Alden ezeket a pontokat jó érzékkel megtalálta és kiemelte, vagyis szembesítette velük a nézőt, amiből az következik, hogy megrendezni sem lehet a darabot, vagy legalábbis nem érdemes a hagyományos módon. (Persze láttunk már olyat is, és az is vicces volt, csak másképp…) Na de vissza a poénhoz: tudjuk, hogy női táskákban az égvilágon minden előfordulhat, esetünkben ez a táska éppen Ulrica retikülje, melyből előbb egy laposüveg kerül elő, majd amikor másodszor nyúl bele, már számítunk az üvegre, de korántsem az következik: a jósnő egy életnagyságú koponyát talál benne, és az amúgy is megviselt Amelia kezébe nyomja illusztrációként. De hogyan is lehetne komolyan venni ezt a jelenetet? Hogy egy felnőtt nő az éjszaka közepén jóslat hatására elinduljon virágot, gyógyfüvet vagy akármit szedni valami kihalt helyre a város szélén? Innentől a harmadik felvonás akár egy bohózat része is lehetne, vagy operettrészlet: a bonviván követi a primadonnát, őket követi az egész társulat, majd jön a férj, tettenérés, bosszúállás, és ha végül senki nem hal meg, akkor jót nevetnek. Csakhogy. A néhol komikus, mai szemmel majdhogynem gyermeteg történetről nem hánthatjuk le a zenét, hiszen operáról beszélünk, és ettől igazán nehéz a rendező feladata: megtartani a könnyed pillanatokat, akár el is viccelni néhányat, miközben a végkifejlet tragikumát is szem előtt tartja, mert akármennyire is önfeledt vagy éppen felelőtlen ez a király, a fináléban mégiscsak meghal, de előtte jelentős erkölcsi fejlődésről tesz tanúbizonyságot, itt pedig már nincs helye a viccnek. De nincs is: a haldokló-búcsúzó jelenetet a szokásosnál ügyesebben sikerül megoldani, nem kell azt számolni, hogy hányszor esik-kel a szomorú sorsú uralkodó, mire elbúcsúzik, megbocsát és megáldja népét, hogy meghalhasson végül. Egy pillanatra visszatérve Álvarezhez: meglepően stílusosan tudja megoldani ezt a jelenetet is, vagyis végre alapos nyomát látjuk produkcióján a rendezői kéznek – már ezért megérte megrendezni a darabot.

Renato és Gustavo: Dmitrij Hvorosztovszkij és Marcelo Álvarez
Renato és Gustavo: Dmitrij Hvorosztovszkij és Marcelo Álvarez (fotó: Ken Howard)

Hogy másról is szól az opera, mint bohózatba való jelenetek egymásutánjáról? Valóban. Nagyobb kihívásnak érzem onnan megragadni és megközelíteni a témát, hogy itt mégiscsak emberekről, emberi sorsokról van szó, és nem csupán nemesek és uralkodójuk konfliktusairól, hogy párkapcsolatilag nem független emberek kerülhetnek ilyen irigylésre nem méltó helyzetbe, amilyenben Amelia és Gustavo találta magát, és hogy miként küzdenek lelkiismeretükkel, avagy miként győzik le azt: nos, ennek színpadra állítása jóval nehezebb feladat. Teljesen ezzel sem marad adósunk a Metropolitan mostani előadása, inkább csak az az érzésünk, hogy a játékosság, és ezzel párhuzamosan a király jellemfejlődése kapott nagyobb teret, és legalább egy duett erejéig Amelia vívódása is fókuszba került.

Oscar jelenléte – mondanunk sem kell – az előbbi, könnyedebb vonalat erősíti, de hát dramaturgiailag is ő az, aki a feszült helyzetekbe feloldást hoz (legalább látszólag). Így válik a majdnem a jósnő száműzetésével végződő tanácskozás revüszámmá, így csöppen a kotnyeles titkár az összeesküvés kellős közepébe a bálról szóló vidám csacsogásával. A szereplőválasztás itt telitalálat: Kathleen Kim mind a szólam követelményeinek, mind a  vázolt Oscar-figurának megfelel.

Zárójelenet
Zárójelenet (fotó: Ken Howard)

A díszlet leginkább eklektikus: van itt minden a bőrfoteltől a vetített oszlopcsarnokig, ám az uralkodó díszletelem mégiscsak a plafonról féloldalasan lecsüngő festmény, esetleg freskó, melynek egyik eleme az előadás egy pontján háromdimenzióssá válik. Elég világos, talán már szájbarágósan is tálalt szimbólum ez: a felhők között száguldó, paripák vonta hintóról a mélybe zuhanó, angyalszárnyú alakról van szó, akit a földön”, vagyis az előadásban Oscar időről időre magára öltött angyalszárnyai hivatottak megjeleníteni, ám aligha Oscar ez a bukott angyal, sokkal inkább főnöke, a király lesz az, akivel Oscar sokat sejtető némajelenetet táncol a darab elején, és aki végső soron elbukik – vagy mégsem? Ennek eldöntését az Olvasóra bíznám, egyúttal ajánlom szíves figyelmükbe az előadást: egyszer mindenképp érdemes megkóstolni.

Fotók: Ken Howard / Metropolitan Opera