Leoš Janáček, Ivo van Hove, Annelies Van Parys: Egy eltűnt férfi naplója – az antwerpeni Muziktheater Transparant produkciója az Armel Operafesztiválon a Müpa Fesztivál Színházában. KONDOR KATA írása a július 3-i előadásról
Az Armel Operafesztiválról beszámolván már említettünk egy különleges, műfajok közti produkciót, a Forte Társulat El valahová című előadását – ám nem ez volt az egyetlen nehezen besorolható műfajú alkotás az idei programban: a második este színre került belga vendégjátékot se célszerű feltétlenül operának nevezni. Vagy ha mégis ragaszkodnánk a megnevezéshez bizonyos formai elemek alapján (cselekményes színpadi mű, amelynek nagy része énekelve hangzik el, hangszerkísérettel), akkor is ki kell emelni, milyen speciálisan bánik a darab a „hozott anyaggal”: egy már létező műre épültek rá az új elemek, ahogyan a fotótechnikában lehetséges különböző rétegeket egymásra montírozni.
A mű alapját Janáček azonos című dalciklusa képezte, amelyhez Annelies Van Parys írt az eredeti mű világához illeszkedő kiegészítő zenét, az így létrejött darab pedig a konkrét produkcióban, Ivo van Hove rendezésében nyerte el cselekményét és értelmezhető viszonyrendszerét (a dramaturg Krystian Lada volt). A szűnni nem akaró vágyódást megjelenítő dalok egy konkrét szerelmi háromszögben (vagy ha az idősebb férfi szereplő halott feleségét is beleszámítjuk, akkor négyszögben) valósultak meg, amelybe a komponista életrajzának egyes elemei is belevegyültek.
A Janáček-mű megmaradt mind a zenei anyag, mind a dalok által közvetített történések szintjén, miközben belesimult a létrejövő, új műbe is, egyszerre jelentette önmagát, és lépett túl azon.
Ezt a technikát vizuális metaforaként a színen megjelenő fotóművészet is leképezte, ahogyan az – ily módon művészként is megjelenő – szereplők képeket hívtak elő, a falra vagy saját testükre vetítettek, vagy éppen a bekapcsolt írásvetítőn írtak vagy rajzoltak a képekre.
Az események meglepően realisztikus díszletek között, erősen konkretizált valóságtartományban játszódtak (a látványtervező Jan Versweyveld). Számtalan kis részlet, a lakás és a fotólabor tárgyai tették élővé, hitelessé az ábrázolt világot, az üveg kávéspohártól kezdve a szerteszét heverő fotókon és funkció nélküli mappákon át egészen a természeti környezetre nyíló ablakig (a darab végére odakint, az idősebb férfi által átélteknek megfelelően, tavaszból/nyárból őszre vált a táj). A nem teljesen tömör falak időnként mégis adtak némi misztikus hangulatot a jeleneteknek: egyrészt a hang képes volt áthatolni rajtuk (a férfi főszereplő is odakint szólalt meg először, az eseményeket kommentáló, háromtagú kórus pedig sosem lépett színre) – másrészt pedig a fény is:
az egészen sötét lakásba csak a réseken át beszűrődő, ám igen erős világosság hangsúlyosan elemelte a jeleneteket a hiperrealista miliőből, és a tudatalattit, az ember belső világát helyezte a középpontba.
A közreműködők funkciói egymásba olvadtak, a zongorista, Jonathan Ware szereplőként jelent meg először, a prózai színész Wim van der Grijn pedig az érzelmi telítettség egy pontján maga is énekelni kezdett. Természetesen nem ő az, akinek a hangja miatt elsősorban megnéznénk az előadást, a döntés mégis briliáns dramaturgiai megoldás – ettől a résztől kezdve ő kerül a figyelem fókuszpontjába (hogy aztán a mű végén Janáček nevében szólaljon meg), szemben a két énekes szereplővel, akik az egymásra találó fiatal párt játszották. Bár a tenorista, Andrew Dickinson is betöltötte szerepét a produkcióban, még ha nem is énekelt hibátlanul, elsősorban a mezzoszopránt, Marie Hamard-t kell kiemelni, nem csupán szép, kiegyenlített hangja miatt, de erős színpadi jelenléte és különleges, erotikus kisugárzása is fontos szerepet töltött be az előadás működésmódjában. Jól szerepelt a háromtagú női kar is – Annelies Kerstens, Naomi Beeldens és Raphaële Green –, akik afféle párkákként követték figyelemmel a szereplők sorsának alakulását.
Az idei Armel Operafesztiválról írott utolsó kritikánkban összegezni kell a fesztiválról szerzett ez évi tapasztalatainkat. Az eseménysort záró díjátadón többször is elhangzott, hogy az idei az egyik legerősebb, legszínvonalasabb fesztivál volt, nagyon jó produkciókat láthatott a közönség. Bár nem sikerült minden évben minden előadást megtekinteni, a tapasztalataink hasonló következtetésre vezettek:
a külföldi vendégjátékok nagyon igényesek voltak, és a megtekintett hazai produkció is a színházi/operai/zenei életünk élvonalába tartozott.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni, mekkora szükség van a nemzetközi kitekintésre; arra, hogy megismerjük a külföldi művészvilág aktuális gondolatait, hogy idehaza is jó, az opera műfajának megcsontosodott és sokszor terméketlenné váló beidegződései helyett élő, érzelmi-intellektuális élményt nyújtó előadások jöjjenek létre. Reméljük, a fesztivál a jövőben is be tudja tölteni ezt a funkcióját.
Fotók: Kállai-Tóth Anett / Armel Operaverseny és Fesztivál