Reprezentáció

2012. november 19.

Mozart: Figaro házassága – ünnepi előadás Solti György 100. születésnapja tiszteletére, 2012. október 26. BÓKA GÁBOR írása

Cherubino és Barbarina: Balga Gabriella és Jakab Ildikó (fotó: Csillag Pál)

Különböző okokból látogathatunk el egy operaelőadásra. Van, hogy maga a mű vonzza az alaprepertoárba már belefáradt hivatásos zenehallgatót: míg nehezen tudunk bármi vonzót találni egy századik repertoár-Toscában, addig örömmel vesszük, ha az operairodalom nem, vagy csak ritkán játszott művei közül ismerkedhetünk meg egy újabbal. Más esetben egy alapmű előadását kiemelkedő művészszemélyiség fellépése teszi izgalmassá: képes-e egy nagy egyéniség új nézőpontból láttatni azt, amiről úgy hisszük, már unalomig ismerjük? S végül nem gyakran, de előfordul olyan eset is, hogy a megtekinteni kívánt mű nem újdonság, az előadógárda sem ismeretlen – s mégis el kell menni olyasvalaki kedvéért, aki maga személyesen már nem lehet jelen az előadáson. Ilyen alkalom volt az október 26-i Figaro házassága a Magyar Állami Operaházban, mely Solti György 100. születésnapja előtt óhajtott tisztelegni.

A XX. század egyik legnagyobb karmester-egyéniségévé vált Solti György és anyaszínházának kapcsolata köztudomásúlag nem volt mentes konfliktusoktól, sértődésektől – míg aztán végleg meg nem szakadt. Az 1930-as évek elején munkába állt fiatal korrepetitor (az intézménybe való belépésének pontos dátuma bizonytalan) 1938-ban az Andrássy úton vezényelhette el élete első operaelőadását – ekkorra azonban már neve jól ismert volt a szakma körében olyan teljesítmények okán, mint a Hovanscsina magyarországi bemutatójának előkészítése. Az 1938-as Figaro házassága-dirigálást azonban nem követte újabb karmesteri feladat: a következő évben életbe lépő második zsidótörvény miatt Solti operaházi munkaviszonya megszűnt – ő maga pedig nemsokára Svájcba, majd a háború után az akkori Német Szövetségi Köztársaságba került, hogy előbb életét mentse, majd később világkarrierjét megalapozza. Nem kellett volna, hogy mindez szükségszerűen a szülővárossal és annak Operaházával való teljes és csaknem végleges szakítást jelentse, s kezdetben úgy tűnt, hogy ez nem is fog így történni: 1945-ben maga Solti jelentkezett munkára – ám az akkori (mindössze egy évig regnáló) igazgató, Komáromy Pál nem kért szolgálataiból. 1948-ban mégis visszatért vendégként: az Aidát és A varázsfuvolát vezényelte – hogy aztán harminc évig be se tegye a lábát többé az országba. Tudjuk: vélhetően ismét politikai okai voltak, hogy az ötvenes években nem invitálhatta meg őt Tóth Aladár igazgató. Ám hogy a távollét három évtizedig, az általános politikai enyhülés kezdetén túl jóval tovább tartott, s hogy akkor is csak koncertkarmesterként tért vissza a maestro (még az Operaházba is), aligha magyarázható kizárólag politikai és emberi okokkal – bármennyire is kínos kimondani, mindennek hátterében vélhetően szakmai indokok is húzódtak. Solti háború után újrakezdődött karmesteri karrierjének gyakorlatilag az első pillanatától kezdve a legjobb nyugati együttesekkel (operatársulatokkal és zenekarokkal) dolgozott, ily módon pontos fogalma lehetett arról a szakadékról, ami a nyugat és Magyarország zenekultúráját elválasztotta egymástól – s úgy tűnik, legalábbis az operajátszás terén Budapest nem tudott olyan pluszt kínálni számára, mely a köztudomású mínuszokat kiegyensúlyozhatta volna.

A grófné és a gróf: Rost Andrea és Pietro Spagnoli (fotó: Csillag Pál)

A Magyar Állami Operaházat nehéz helyzetben érte a Solti-évforduló, s az ünneplés annak rendje és módja szerint felemásra is sikeredett. Minden dicséretet megérdemel a programok bősége: a kiállítás, a kerekasztal-beszélgetés, a filmvetítés, a koszorúzás – az esemény rangját Lady Valerie Solti látogatása, a miniszterelnöki szintű reprezentáció és szokatlanul visszafogott, az alkalomhoz illően rövid és emelkedett laudációk sora is biztosította. (A megbízott főigazgató disszonáns, kizárólag magyar nyelvű kommentárjától szívesen eltekintettünk volna, ám valaminek mindig figyelmeztetnie kell rá, hol is élünk valójában.) Ami azonban elsődleges célja lenne egy ilyen operaelőadásnak, nevezetesen hogy művészi színvonalával méltóvá váljon a megidézett emlékéhez – nos, ez csak felemás módon sikerült. Kétségtelen, hogy az est folyamán jó, sőt kiváló teljesítményekre is felfigyelhettünk, az összkép mégis inkább a magyar operajátszásnak azt a kettősségét tükrözte, mely századokon átnyúlóan bizonyul meghaladhatatlannak.

Figaro és a gróf: Bretz Gábor és Pietro Spagnoli (fotó: Tomas Opitz)

Az objektivitás jegyében le kell szögeznünk: ez a Figaro házassága összhatásában felülmúlta a darab bármely operaházi előadását, melyet 1999 óta volt szerencsém látni és hallani – márpedig ilyenből nem kevés akadt. Korábbi praxisomból nem emlékszem olyan esetre, hogy egyetlen este mind az öt főszerep adekvát módon ki lett volna osztva – ez most megtörtént. Rost Andrea grófnőjét már többször volt alkalmam méltatni – korábbi dicséreteimhez aligha tehetek hozzá bármit is, azon túl, hogy az alakítás most is az elvárható magas színvonalat képviselte, kifogástalan énekprodukcióval. De legalább ennyi örömünk tellett a többiekben is. Váradi Zita idehaza alighanem a legevidensebb Susanna, aki játékával és vokalitásával (még némileg indiszponáltan is) a maga összetettségében képes megjeleníteni a hihetetlenül sokrétű szerep valamennyi árnyalatát, rezdülését – nem lehet nem rajongani érte. Pietro Spagnoli grófja azt a sokszor leírt jelenséget példázta, hogy nem kiemelkedő képességekkel megáldott művésztől is várható nagyszerű teljesítmény – a kulcsszó alighanem az alázat. Spagnoli baritonja távol áll attól, amit varázslatosnak nevezhetünk, technikája, kultúrája azonban feledteti ezt: az alakításban valóban megjelenik Almaviva gróf – ha nem is hiánytalanul, de több mint kielégítően. Bretz Gábor Figarója a művész korábbi Mozart-alakításainak egyenes folytatása: a behízelgően szép hanganyag és az intelligens szólamformálás mellett különösen megragadó volt az a mély keserűség és ebből fakadó szarkazmus, amivel IV. felvonásbeli áriáját előadta. Balga Gabriella alkatilag és hangilag egyaránt jó Cherubinója felvillantja az énekesnőben rejlő lehetőségeket, reményt kelt, hogy e szerepkörnek újabb kiváló tolmácsolója akad a jövőben.

Marcellina és Bartolo: Ardó Mária és Gábor Géza (fotó: Tomas Opitz)

A szereplők azonban olyan előadási keretbe voltak kénytelenek beállni, mely nemhogy jelenlegi állapotában, de már születésekor is méltatlan volt mind a műhöz, mind egy mostanihoz hasonló ünnepi alkalomhoz. A gegekből építkező, valódi gondolatot, végigvitt jellem- és jelenetépítkezést nélkülöző egykori munka mára ráadásul menthetetlenül szét is esett (ha jól láttam, senki sem állt a színpadon a hajdani premier szereplői közül), így aztán mindenki saját jobb-rosszabb eszközeivel próbálta menteni, ami menthető. Ám sajnos nem minden bizonyult menthetőnek: a zenekari hangzás megítélése például szinte lehetetlen a földszintről, mivel a hangszereseket két, a nézőtér felé történő, minden értelmet nélkülöző mászkálást lehetővé tevő híd takarja. Ily módon csak nagyjából van sejtésem arról, hogy az előadás fiatal karmestere, Halász Péter a dirigálásából vizuálisan is sugárzó lendület mellett a Mozart-muzsika lírája iránt is fogékonynak mutatkozott, s hogy az Operaház Zenekarát technikai kivitelezés tekintetében is többre tudta ösztökélni annál, mint ami Mozart-előadásaink nagy átlagára jellemző – ha csodát sajnos e tekintetben nem is tehetett.

Susanna, a grófné és a gróf: Váradi Zita, Rost Andrea és Pietro Spagnoli (fotó: Csillag Pál)

Egy előadás alapján természetesen felelőtlenség volna egy egész intézmény működésére és eredményeire vonatkozó következtetéseket levonni. A Magyar Állami Operaház működését lassan húsz éve figyelemmel követve azonban talán megkockáztathatom, hogy ez a Figaro házassága a maga felemás voltában nem tudta, mert nem tudhatta reprezentálni, hogy az Operaház jelenlegi művészi színvonala méltó lenne Solti György emlékéhez. Sokkal inkább azt tükrözte, hogy bár az Operaháznak megvolnának az adottságai az áhított magas (netán világ-) színvonal eléréséhez, olykori, rövid életű fellendülések ellenére mégsem képes tartósan a maximumot kihozni mindabból, amivel elsősorban a humán erőforrások terén gazdálkodhat. E tekintetben viszont a most látott produkció szorosan kapcsolódott Solti Györgyhöz, akinek pályafutása intő példa kellene, hogy legyen a mindenkori vezetőség számára a tehetség ésszerű felhasználása tekintetében.

Fotók: Csillag Pál, Tomas Opitz /Magyar Állami Operaház

Hasonló bejegyzések