Giacomo Puccini: Pillangóasszony – Magyar Állami Operaház, 2012. május 15., június 7. BÓKA GÁBOR kritikája
Eső után köpönyeg: az egymásra torlódó operarecenziók miatti kényszerű késedelem okozza, ha utólagos okoskodásnak tűnik leszögezni: Sümegi Eszter Cso-cso-szán-alakítása a mögöttünk álló budapesti operaévad egyik legfontosabb eseménye volt. Az általam hallott előadás óta egy egész széria kiemelkedő közönségsikere, valamint az évad teljesítményeit jutalmazó kamaraénekesi cím elnyerése is ítéletem helyessége mellett szól – mégsem tartom érdektelennek, hogy kritikusi górcső alá vegyük e szerepformálást, mely az idei Pillangóasszony-előadásoknak, ha nem is egyetlen, de kétségkívül legfőbb értelmét adta.
Mindenekelőtt: Sümegi Eszter e sorok írója szemében előzetesen nem tűnt Pillangókisasszony-alkatnak – a megszokott kritikusi előítélettel szép, de nem minden tekintetben adekvát szerepformálást vártam tőle. A repertoárján szereplő karakterek egyrészt klasszikus értelemben vett hősnők (Aida, Tosca), másrészt sokat tapasztalt asszonyok-lányok (Leonóra, Amelia), harmadrészt a német repertoár átszellemült nőalakjai (Erzsébet, Elza) – hozzájuk társult a frissiben meghódított Arabella frivolitás és komolyság között ingadozó csipkefinom alakja. Varietas delactat: aligha mondhatjuk, hogy Sümegi Eszter művészi palettája egysíkú, egy irányultságú volna – azt azonban igen, hogy a Pillangóhoz hasonló törékeny, lírai, kislányos, majdnem-gyermek karakterek hiányoznak róla. Sejthető volt tehát, hogy Pillangókisasszonyt sem ekként fogja megformálni – s ez azért is tűnt istenkísértő vállalkozásnak, mert Kerényi Miklós Gábor mára kissé megkopott, de még jelen állapotában is érzékeny rendezése egy kislányos Cso-cso-szánt állít középpontba; a koncepciótól való eltérés tehát az egész produkció egyensúlyát veszélyeztethette volna. Sümegi Eszter művészi nagyságának érdeme, hogy nem így történt, hogy magához tudta alakítani mind a körülményeket, mind a szerepet – s a végeredmény minden szempontból kiemelkedő lett.
Sümegi voltaképpen ejti a rendezést. Aki látta az előadást, persze tiltakozhat e sarkított kijelentés ellen: az énekes igenis pontosan végrehajtja a rendezői utasításokat – s valóban, a produkció „lejárása” nem szenved csorbát. Mégis: a darabban oly fontos lelki rezdülések, apró, összefüggéseket feltáró pillanatok rendre nem egy-egy miniatűr játékban manifesztálódnak Sümegi Eszternél (szemben a korábban e rendezésben megfordult Cso-cso-szánokkal). Ő a vokális kidolgozottság olyan példátlan gazdagságával és tökéletességével hat, amilyet saját praxisomban még nem volt szerencsém hallani e színpadon, e szerepben, e rendezésben. Lenyűgöző, hogy Sümegi milyen biztonsággal találja el a Puccininál oly kényes egyensúlyt a deklamáció és az éneklés között: hogy az előbbit milyen finoman, szinte észrevétlenül szövi át a dallaméneklés nemességével, anélkül, hogy ez a szöveg plasztikusságának kárára menne; ugyanakkor az ariózus részekben milyen iskoláját nyújtja a dallamívek végigvitelének, a frazeálásnak – mindannak, amiről oly könnyen hihetjük azt, hogy természetes, de csak ilyenkor, ha lemezélményeinkkel szemben végre élőben is szembesülünk e minőséggel, kell rádöbbennünk, hogy közel sem az. A hang fiatalos csengése, a vokális eszközökkel való figurateremtés pontossága és élményszerűsége csak fokozzák azon érzésünket, hogy amit hallunk: egyszeri és megismételhetetlen. De hogy sokáig nem lesz párja idehaza, az legalábbis biztosnak látszik.
Sümegi Eszter kiváló szerepformálásához Kovács János karmesteri értelmezése adja meg a kellő alapot. Kevés, ha annyit írunk, hogy az általa produkált színvonal a szokásos repertoár-előadásoké felett van – vezénylése a Puccini-partitúra újrafelfedezésével egyenértékű, s figyelmet kelt, hogy e megközelítés zenei értelemben messzemenőkig rokonítható Sümegi Eszterével. A zenekari szólamok úgy válnak masszív szimfonikus szövetté Kovács pálcája alatt, hogy a dirigens ugyanakkor egy pillanatra sem feledkezik meg a Puccini-muzsika eredendően vokális fogantatásáról: a frázisok indításával és lezárásával példaértékűen teremti meg a darab folyamatosságát, miközben a hangszerek – különösképpen a kiváló formában lévő vonóskar – valósággal énekelnek. Nagy muzsikálás ez – méltó válasz arra a vezetőségeken átívelő bizalmatlanságra, mely sem az idei, sem a következő évadban nem juttatott Kovács Jánosnak tehetségéhez, művészi nagyságához és rangjához méltó premiert.
Pinkerton szerepében Kiss B. Atilla alakításának örülhettünk: végre egy darab, ahol megmutathatja művészi személyiségének lezser, problémátlan oldalát – mert a hétmázsás szerepek mellett (melyeket szimbolizálandó álljon itt csak egyetlen egy név: Bánk báné) ez is benne van Kiss B. Atillában: az őszintén, de felelőtlenül lángoló, s ezzel tragédiát okozó jenki. Éneklése most sem makulátlan, a hang szépségét, a szólamformálás nemességét ezúttal is bizonyos mértékben beárnyékolja az olykori intonációs pontatlanság – de a figura egésze több mint pontos: hiteles.
A kisebb szereplők közül Megyesi Zoltán érdemel kiemelést. Goróját négy és fél éve láttam először: már akkor is meggyőzött arról, hogy lefegyverző vokális adottságaival a nakodo szerepének nem csak színészileg, de zenei eszközökkel is karakterisztikus megformálója. Az akkor késznek tűnő szerepformálást mára érett alakítás váltotta fel, jól példázva a tudatos pálya- és szerepépítés diadalát.
Néhány héttel később, egy másik szereposztásban újabb beállókat köszönthettünk: Pinkertonként László Boldizsár budapesti debütálásának lehettünk tanúi, a karmesteri pálcát pedig az Operaházban szintén most bemutatkozó Terts Márton vette át Kovács János kezéből. Ez utóbbi körülmény, nevezetesen hogy Terts Mártonnak Kovács János nyomasztóan nagy produkciója után kellett bizonyítania, eleve lehetetlenné teszi a helyes ítéletalkotást: az összehasonlítás mindenképpen igazságtalan. Kezdjük tehát a pozitívumokkal: Terts Márton felkészült, jó dirigensnek tűnik, akinek van érzéke a drámai csúcspontok felfuttatásához, ugyanakkor tartózkodik attól, hogy ezek harsánnyá váljanak. Vezénylése az érzelgősségtől is mindvégig mentes maradt, márpedig ezt a Puccini-dirigálás fontos próbakövének tarthatjuk. A Magyar Állami Operaház Zenekarának hangzásminősége azonban érzékelhetően esett az általa dirigált előadáson: az éneklő vonósok helyett a hétköznapokon megszokott, kicsit matt hangzásképet kaptuk. Ám ennél is feltűnőbb volt, hogy a fiatal karmesternek egyelőre nincs eszköze a Pillangó színes szőttesének elegyengetéséhez: a mozaikszerűen illeszkedő részletek nem álltak össze egésszé, egyelőre darabokra estek szét – bármily sok részletszépséget is találhattunk így benne, a teljesség élményével mégis adósunk maradt ez az interpretáció.
László Boldizsár alkatilag megfelelő Pinkerton, s alapjaiban jól is hozza a figura körvonalait. Lezsersége, nem éppen klasszikus operahős-alkata, hangi adottságai a szerep kiváló megformálójává tehetnék – alakítását mégsem éreztem teljesen meggyőzőnek. Ennek okát elsősorban valamiféle bizonytalanságban vélem megtalálni, mely talán a helyzet okozta lámpalázból eredhet – mindenesetre László Boldizsár arcán még sosem láttam oly kevés magabiztosságot, mint ezen a június 7-i estén. Hangi produkciója csaknem makulátlan volt, ámde szinte mindvégig hiányzott belőle a meggyőző erő, a sárm, amivel magába bolondítja Frankó Tünde minden idegszálával partnerén csüggő, színészileg ma is lefegyverző, s a deklamatív részekben tanítani valóan árnyaltan éneklő Cso-cso-szánját. Ennek a belső bizonytalanságnak tudom be azt is, hogy László Boldizsár ezúttal nem csak személyiségében, de hangerejében is egy árnyalatnyival kevesebbet nyújtott az elvárhatónál – meglehet, eddig valamivel kisebb színházakban találkoztam csak vele, de hasonló problémát még nem tapasztaltam nála. Meggyőződésem azonban, hogy László Boldizsár, mint azt már többször is módomban állt kifejteni, értékes művésze operajátszásunknak: mostani operaházi bemutatkozása remélhetőleg csak az első lépés egy sokkal magabiztosabban bejárandó úton.
Két Pillangóasszony-előadás – két nagyon eltérő karakterű szereposztás és más minőségű karmesteri megformálás. Az eredmény: magasrendű, csak a mellékszerepek megoldatlanságában bosszantó, tényleges új betanulás az egyik oldalon, tisztes színvonalú repertoár-előadás a másikon. A tanulságokat, úgy hisszük, nem a kritikus feladata levonni.
Fotók: Magyar Állami Operaház / Tomas Opitz