Repertoárszemle XXIII.

2011. december 19.

Giuseppe Verdi: Aida – Magyar Állami Operaház, 2011. december 11. BÓKA GÁBOR kritikája

Zárójelenet: Komlósi Ildikó (Amneris), Sümegi Eszter (Aida) és Fekete Attila (Radames) (fotó:Csillag Pál)

Az Opera-Világ archívumában kutakodva meglepetten tapasztaltam, hogy legutóbbi repertoárszemlénk óta csaknem egy esztendő pergett le, s a sorozat huszonkettedik darabja sem felelt meg címének a szó szoros értelemben – elvégre a pár hónappal korábban bemutatott, viharos sorsú Mefistofele-produkció második szereposztásának premierjéről kívánt beszámolni. Hogy mi okozta a honlapunk hőskorában oly fontos műfaj szignifikáns megritkulását, nem nehéz kitalálni: indulásunkkor, 2006-ban éppen válságkorszakát élte a Magyar Állami Operaház, a botrányok számának növekedésével fordítottan arányosan csökkent benne a premierek száma. Így aztán nem maradt más, mint hogy a színház hétköznapjai felé fordítsuk érdeklődő tekintetünket – az izgalmat akkortájt legfeljebb az jelentette, hogy összejön-e véletlenül három-négy jó énekes az Aidában. Nem propagandisztikus céllal, csupán tényként írom le, hogy a Fischer–Kovalik-éra idején a premierek száma örvendetesen megszaporodott, s így a kritika is értelemszerűen azokra koncentrált. Az idei évad viszont ismét válságot sejtet: a nyári vezetőváltások, a tavaly is, majd idén is elmaradó premierek, az alacsony előadásszám és persze az újra és újra feltámadó botrányok nem éppen az olajozott működés benyomását keltik. S ha a kritikus tartaná magát ahhoz, hogy csak a premierekkel foglalkozik, végigtekintve az évad előttünk álló hányadán azt tapasztalná, hogy immáron egyetlen Arabella-cikket kell csak írnia márciusban (a Rameau-premierre egymásnak némileg ellentmondó nyilatkozatok alapján már nem számítunk, noha a honlapon még szerepel). Marad-e más választásunk, mint hogy visszakapcsolódunk a hétköznapokba, s ellátogatunk egy vasárnap esti Aida-előadásra, meghallgatni, hátha összejött benne három-négy jó énekes?

Ezúttal összejött – sőt bátran kijelenthetjük: régen látott luxusszereposztásban állította ki az Operaház e sokat nyúzott repertoárdarabját. Az énekesek nagyszerűsége természetesen nem jelenti azt, hogy az előadás minden összetevője a világszínvonalat célozta volna. Tekintettel arra, hogy milyen premierek zajlottak le szeptember óta e deszkákon, nem most van itt az ideje szóvá tenni egy majd két évtizedes produkció megrendezetlenségét – ám attól a tények még tények maradnak. Nagy Viktor színpadra állítása, ha hinni lehet a premier környékén született kritikáknak, már akkortájt sem létezett – 1997-ben, amikor először láttam, azonban már biztosan nem, és azóta a helyzet csak romlott. Többek között az Erkel Színházból való átköltöztetés sem vált az előadás javára: Csikós Attila monumentális díszletei (egyébiránt az egész produkció leginkább időtálló alkotóelemei) laikus szemel is jól láthatóan alig férnek el az Operaház színpadán. De legalább úgy-ahogy bejátszhatók, és nem terjeszkednek fölöslegesen a nézőtér irányába…

 

Az előadást Dénes István vezényelte. Tudjuk, eredetileg nem vele hirdették a sorozatot, de az elmúlt tíz évben – Lukács Ervinnel felváltva – ő számított a darab gazdájának az Operaházban; értelemszerű volt, hogy az ex-főzeneigazgató távozásával ő örökölje meg a mostani felfrissítést. Dirigálásában a megszokott erények és hibák váltakoztak meglehetős törvényszerűséggel. Erénynek tekintem a világos hangzásképet, a szólamok kitisztítását, a színpad és a zenekar hangzásarányainak kontrollálását; hibának a minduntalan bekövetkező önkényes tempóváltásokat, a borulásközeli állapotokat. Érthetetlen számomra az is, miért kell az első felvonás első képének záróütemeit megismételni a következő kép elején – azaz miért kell átírni Verdit. Az elmondottakból következik, hogy a Magyar Állami Operaház Zenekara a színekre érzékenyen, szép hangzásképpel, de sokszor pontatlanul játszott. Az Énekkarból (karigazgató: Szabó Sipos Máté) most elsősorban a női részleg remekelt; a férfikart néha darabosnak éreztem, bár néhány erőteljesebb megszólalásuk kétségkívül impozánsra sikeredett.

Amneris és Radames: Komlósi Ildikó és Fekete Attila (fotó:Csillag Pál)

A szereposztást illetően természetesen az új beállók keltették fel elsősorban a kritikus érdeklődését – mindenekelőtt az abszolút újonc, Fekete Attila Radamese. Nem aggodalom nélkül ültünk be meghallgatni: az alapvetően lírai szerepekre alkalmas hanganyag már spinto szólamokban is olykor teljesítőképességének határán mozog – Radames viszont tőrőlmetszett hőstenor szerep, igaz, nem elhanyagolható mennyiségű lírai részlettel, melyek miatt egykoron olyan énekesek is szívesen vették fel repertoárjukra, mint a lirissimo Beniamino Gigli vagy Pataky Kálmán. Fekete Attila érzékelhetően ezek minél szebb megoldására összpontosít: a románc záróhangján hallott decrescendo, vagy a zárójelenet pianói emlékezetes pillanatai voltak az előadásnak (jóllehet, a hang olykor kiüresedett a magasságokban). Hibákat a többi részben sem hallhattunk, azonban feltűnő volt, hogy – miként olykor más szerepeiben is – Fekete itt nem saját hangján, hanem sötétítve, öblösítve énekelt, s ettől egész hangadása művivé vált. Ízlés dolga, hogy ez kinek mennyire tetszik – magam jobban örülnék kicsit kevésbé átütő fortéknak, ámde több hitelességnek. Meggyőződésem, hogy hosszú távon ez szolgálná inkább e rendkívül jó adottságokkal rendelkező művész érdekét.

Komlósi Ildikó csak idehaza újonc Amnerisként – van-e operarajongó, aki ne tudná, hogy már a Scala színpadán is alakította a fáraólány szerepét, méghozzá nem akármilyen körülmények között? A máshol Zeffirelli vagy éppen Robert Wilson rendezéseiben megformált karakterből itt persze a mostoha körülmények miatt igen sok árnyalat elsikkadt, elsősorban színészi vonatkozásban. Hiánytalan volt azonban a hang szinte korlátlan áradása, mely viszont egy pillanatra sem veszélyeztette a vokális megformálás sokszínűségét – egy klasszikus, érett nagyasszonyi vonásokkal rendelkező Amnerist láthattunk-hallhattunk tökéletesen hiteles előadásban. E nagyformátumú szereplés nyomán hangsúlyosan le kell írnom: Komlósi Ildikó rendszeres énekesi jelenléte az Operaház falai között az évad eddigi kevés pozitív fejleményei közé tartozik.

Amneris és a fáraó: Komlósi Ildikó és Bretz Gábor (fotó:Csillag Pál)

Úgy hisszük, Bretz Gábor pályafutásának jelenlegi szakaszában nem az Aida királya tekinthető a következő mérföldkőnek – az Aida-előadások történetében viszont fontos mérföldkő, hogy a király szerepét jelentős hang énekli, tiszta intonációval. Hasonlókat mondhatunk Mester Viktória csak a színfalak mögül hallható főpapnőjéről is.

A többiek korábbról ismert kiváló alakításaikat hozták magukkal a mostani sorozatra. Sümegi Eszter egyik legjobb szerepe Aida: s ha e kiemelkedően magas színvonalú alakítás kapcsán mégis leírom, hogy bizonyos pillanatokban hiányoltuk belőle a végső beteljesültséget (nem vokális, hanem lelki értelemben), azt nem máshoz, mint Sümegi korábbi Aidáihoz viszonyítva értem. Fokanov Anatolij a maga megbízható, üzembiztos hangján, robusztus formálással, ámde mindvégig a zene szelleméhez alkalmazkodva alakította Amonasrót. Palerdi András megkerülhetetlenül súlyos Ramfisa újabb bizonyítékát nyújtja annak, hogy a Mefistofele címszerepén kívül más jelentős feladatot is bízhatnának e jeles basszistára.

Amneris és Aida: Komlósi Ildikó és Sümegi Eszter (fotó:Csillag Pál)

A nem világrengető, de igen jó színvonalú előadás után jelen sorok írója úgy érezhette: az idei évad négy-négy Boccanegra– és Don Giovanni-, valamint egy-egy Bánk bán-, Kékszakállú– és Rigoletto-előadásnak megtekintése után először nem kell szégyenkeznie amiatt, hogy „neki csak a füle jutott” – vagyis hogy jobb híján a Magyar Állami Operaházba kell járnia.

Fotók: Csillag Pál / Magyar Állami Operaház

Hasonló bejegyzések