Repertoárszemle XX.

Giuseppe Verdi: A szicíliai vecsernye (új szereposztásban) – Magyar Állami Operaház, 2010. június 25. BÓKA GÁBOR kritikája

Bazsinka Zsuzsanna
Bazsinka Zsuzsanna (fotó: Éder Vera)

Az irodalomtörténet utóbbi néhány száz évének fejleménye, hogy a fikciós műfajok élesen elkülönültek a nem fikciós műfajoktól – avagy kevésbé angolszász fogalmakkal élve: a szépirodalom immáron nem téveszthető össze az értekező prózával. A színházi kritika az utóbbi kategóriába tartozik, s ily módon csak a tárgya lehet fiktív, maga nem szállhat be a második valóság konstruálásába, azaz nem beszélhet nem létező jelenségekről. Mármost ha betartjuk a játékszabályokat, nem írhatunk a Magyar Állami Operaház Szicíliai vecsernye-rendezéséről mint fiktív, hogy ne mondjam, imaginárius létezőről. A színház rendelkezik egy mély, vagy, hogy ki ne hagyjuk a kínálkozó ziccert, csavaros értelműnek tűnő színpadképpel, néhány tudományos-fantasztikus jelmezzel, s ezeknek keretében az énekesek lelkesen forgolódnak körbe-körbe. Jelen írás a továbbiakban csak erről, vagyis a forgolódás lelkesültségéről és a közben létrejövő énekesi produkciókról óhajt szólni – no meg a karmesteriről, ami örömteli módon némi fényt jelentett a – tavalyihoz képest új húzások (a Procida-ária strettája, ill. az Arrigo-ária kb. fele) ellenére is túl hosszú – előadás sötét éjszakájában.

Bándi János
Bándi János (fotó: Éder Vera)

Pedig e tekintetben is félelemmel telten ültem be az Operaház nézőterére: vállalva a kritikusi szubjektivitást, el kell ismernem, hogy Kesselyák Gergely karmesteri ténykedését nem mindig figyelem rokonszenvvel. Kétségtelen erényei (manuális biztonsága, szenvedélyessége) sem tudják megszerettetni velem az elnagyolt formálást és a mindent elsöprő hangorkánt, ami az utóbbi időben előadásait jellemzi – és aminek most nyomát sem találtam Vecsernye-vezénylésében. A zenekari játék kontúros volt, a hangszercsoportok mindegyike plasztikusan elkülönült a másiktól, olykor színek is meg-megvillantak egy-egy ihletettebb pillanatban. A tempók sosem tűntek elsietettnek (sőt a nyitány helyenként mintha inkább lagymatag lett volna), s a hangerőt illetően is takarékos volt Kesselyák: csak a valóban indokolt pillanatokban adott bele apait-anyait. Összességében tehát korrekt, színvonalas repertoárvezénylést hallhattunk, helyenként élvezetes pillanatokkal – ha a valódi Verdi-hangzást és a nagyformátumú drámai építkezést nélkülöznünk is kellett.

Az idén bemutatkozó második szereposztás főszereplői között Rácz István már a tavalyi premieren is énekelte Procidát. Alakítása sokkal meggyőzőbb, mint egy évvel korábban, s ez elsősorban a kedvezőbb hangi állapotnak köszönhető: Rácz a szólam mélyebb fekvésében tavaly nem mindig intonált tisztán, idén azonban éneklése kifogástalan, élvezet hallgatni. S fontos leszögezni azt is, hogy a főszereplők között ő az egyetlen, aki igazán helyén van ebben az előadásban: Procidaként nem kell nagynak lennie (januárban újra látott Fülöp királya ismét megerősített abban, hogy az ilyen nagyságrendű szerepek túl vannak színpadi személyiségének határain), az összeesküvő, olykor egészen alantas, kisszerű cselekedeteket végrehajtó „hazafi” karakterét a művész tökéletesen kitölti – méltán arat nagy sikert.

Bazsinka Zsuzsanna és Rácz István
Jelenet az 1. felvonásból: középen Bazsinka Zsuzsanna és Rácz István (fotó: Éder Vera)

 A további szereplőkről két külön szempont szerint kellene írnunk. Egyrészt értékelhetjük, hogy Bazsinka Zsuzsanna ismét milyen magas hőfokon izzó líraiságot képes teremteni a két szerelmi kettős rá eső szakaszaiban, különösen a börtön-duett áriának is beillő szólójában. Nem feledhetjük a szólammintázás nemességét, az egész szerepépítés tudatosságát, elmélyültségét sem.

Bándi János Arrigójával kapcsolatban is számos pozitívumra figyelhetünk fel, s ezek közül nem épp a legjelentéktelenebb az, hogy a művész közelmúltbeli hangi krízisén túljutva ismét színpadon áll és énekel. A hang mintha vesztett volna fényéből, mattabbnak és kevésbé rugalmasnak tűnik, mint korábban, Bándi azonban maximális fegyelemmel és erőösszpontosítással lépi túl ezt a korlátot, s mindvégig üzembiztosan énekel. Korrekt, színvonalas teljesítmény, ha nem is versenyezhet a korábbi nagy Bándi-alakításokkal, Otellóval és főképp Hermannal.

Jelenet a báli képből. Massányi Viktor, Bazsinka Zsuzsanna, Rácz István, Daróczi Tamás és Bándi János
Jelenet a báli képből: Massányi Viktor, Bazsinka Zsuzsanna, Rácz István,
Daróczi Tamás és Bándi János (fotó: Éder Vera)

Ám ha levesszük a rózsaszín szemüveget, és feladjuk a mindig mindenben pozitívumot kereső, a honi operajátszást és -kritikát uraló „ahhoz képest” hozzáállást, akkor ki kell mondanunk, hogy A szicíliai vecsernye második szereposztása teljesen irreális. Miért kell egy kiváló lírai szopránnak olyan szerepet énekelnie, amelynek egy részében legalábbis abigéli és Lady Macbeth-i szenvedélyességet kellene megjeleníteni – nem is beszélve arról, hogy ezen részletek hangi korlátait is nyilvánvalóan meghaladják? Miért kell egy elsősorban szenvedélyessége és hősi hangszíne miatt kedvelt, ám nem bombabiztos magasságairól ismert tenornak egy kifejezetten magas fekvésű szereppel küzdenie? S még szót sem ejtettünk arról, hogy a darabban kevéssé karakterizált Arrigónak egyetlen valóban karakteres tulajdonsága a fiatalsága és ebből adódó meggondolatlansága – márpedig a művész már túl van pályája zenitjén, s ha ettől más darabokban, árnyaltabb jellemek megjelenítésekor el is tekinthetünk, itt és most, a csak fiatalságában létező Arrigo megformálása kapcsán aligha. Főképp, ha darabbéli édesapját szemmel láthatóan fiatalabb művész kelti életre – Massányi Viktorról van szó, akinek Monfort-alakításáról azonban nem szívesen nyilvánítanék véleményt. Mivel szokásommal ellentétben csak egyszer nézhettem meg a produkciót, kénytelen vagyok elhinni az operai bennfentesek állítását, miszerint „a múlt héten jobb volt” – ám amit én láttam és hallottam, az nemhogy korrekt, de elfogadható teljesítménynek sem volt nevezhető. Hogy valaki az előadás nagy részében a szinte ordító súgót nézi (olyannyira, hogy a darabbéli levél szövegét is a papírfecninek háttal ülve, a súgólyuk felé nézve „olvassa”), betudható persze a rövidnél kicsit tartósabbra sikeredett zárlatnak. Hogy egy lírai bariton nehezen tud mit kezdeni egy vérbeli hősbariton-szólammal, azért hibáztathatjuk a szereposztókat (hibáztatjuk is). De hogy a máskor lírai terepen kiválót nyújtó Massányi az apai szeretetről szóló áriával sem tud mit kezdeni, az előtt értetlenül állok, és minden magyarázkodási kísérlet helyett inkább csak rögzítem a szomorú tényt.

Jelenet a 3. felvonásból: Bazsinka Zsuzsanna, Rácz István és Bándi János
Jelenet a 3. felvonásból: Bazsinka Zsuzsanna, Rácz István és (a háttérben) Bándi János

Színházi szempontból értelmezhetetlen és értékelhetetlen rendezés, korrekt karmesteri produkció, a négyből egy adekvát, két korrekt (de nem adekvát) és egy gyenge szerepformálás – rossz mérleg, mely nem igazolja, hogy az Operaháznak két szereposztásban kellene játszania egy olyan darabot, amelynek bizonyos szerepeire egyetlen minden szempontból megfelelő énekese sincsen. A lagymatag (a nézőtér jól meghatározható pontjairól közbeszúrt brávóktól fűszerezett) tetszésnyilvánításból ítélve a közönség sem fogadja kitörő lelkesedéssel a Vecsernye-típusú előadásokat létrehozó operaesztétika várható újabb térhódítását.

Fotók: Éder Vera / Magyar Állami Operaház