A napokban ünnepelhetjük egy olyan páratlanul sokoldalú művész hetvenötödik születésnapját, aki nem csupán a közelmúlt Wagner-előadáskultúrájának csúcspontjára jutott el Bayreuth egyik vezető hőstenorjaként, hanem operett- és dalénekesként, rendezőként, sőt mi több, amatőr történészként és krimiszerzőként is bemutatkozott a nyilvánosság előtt. VÉTEK GÁBOR írása
A berlini Deutsche Oper és a Bajor Állami Operaház Kammersänger titulusával felruházott, s a Német Szövetségi Köztársaság Érdemkeresztjével kétszer is kitüntetett René Kollo jelen méltatása életrajzi adatokra, személyes lemezélményekre és – a művész egyedülállóan intakt vokális állapotának köszönhetően – élő előadáson nyert tapasztalatra egyaránt támaszkodik.
René Kollo 1937. november 20-án látta meg a világot Berlinben, zenészdinasztia sarjaként; nagyapja, Walter Kollo zeneszerzőként és karmesterként, édesapja, Willi Kollo pedig zeneszerzőként, valamint szövegíróként és előadóművészként volt ismert. A fiatal René prózai színészi tanulmányai után a könnyűzene területén kezdte énekesi karrierjét: legelső felvételén, melyet a Polydor kiadó jelentetett meg, a „Hello, Mary Lou” című slágert énekelte. Egyéb könnyűzenei hangfelvételeket követően operaénekesi tanulmányait a híres előadóművész és zenepedagógus, Elsa Varena növendékeként folytatta, s operaszínpadi debütálására a Braunschweigi Állami Színházban került sor, melynek alkalmával három Sztravinszkij-opera (Mavra, A róka, Oedipus Rex) tenorszerepét énekelte. A szóban forgó intézményben eltöltött két év után a düsseldorfi Deutsche Oper am Rhein vezető lírai tenorjaként folytatta pályafutását, ahol főleg Mozart, Verdi, Puccini és Janáček műveiben lépett fel, ezt a pozíciót 1971-ig tartotta meg.
Több, sikeres müncheni, frankfurti, milánói és lisszaboni vendégszereplés után első Wagner-szerepében rögtön a Bayreuthi Festspielhausban debütált, ahol 1969-ben A bolygó hollandi Kormányosát alakította. E bemutatkozást rohamos gyorsasággal követték a fajsúlyosabb megmérettetések, így 1970-ben már A bolygó hollandi Erikjét, 1971-ben a Lohengrin címszerepét, 1973-ban A nürnbergi mesterdalnokok Stolzingi Waltherét, 1975-ben pedig a Parsifal címszerepét formálta meg. Pályafutásának jelentős állomása volt, amikor az „évszázad Ringjében”, vagyis Patrice Chéreau 1976. évi Tetralógia-rendezésében debütált Siegfriedként, s ez utóbbit követően 1981-ben Trisztánként mutatkozott be. A Bayreuthi Ünnepi Játékok történetében mindmáig rekordszámba megy, hogy René Kollo a szóban forgó szerepek valaha volt legfiatalabb megformálójaként lépett a Festspielhaus színpadára.
A Zöld Dombon aratott sikerek nyomán világszerte bemutatkozott Wagner-hőstenorként, így a Bécsi Staatsoper, a párizsi Palais Garnier, a londoni Covent Garden, valamint a New York-i Metropolitan Opera színpadán is, ahol 1976. április 11-én a Lohengrin címszerepében lépett fel először. Amerikai pályafutásának jelentős állomása volt Siegfried-alakítása is az 1984. évi San Francisco-i Nyári Fesztiválon, ahol partnere Brünnhilde szerepében Marton Éva volt. Legszorosabb művészi kapcsolata mindamellett a berlini Deutsche Operhez fűződött, ahol Götz Friedrich végtelenített időalagútba helyezett Ring-ciklusában lépett színpadra Siegfriedként, majd 1992-ben a Tannhäuser címszerepét és 1993-ben Gwyneth Jones partnereként a Trisztán és Izolda férfi címszerepét formálta meg.
Persze távolról sem mondhatjuk, hogy René Kollo színpadi szerepeinek skálája Wagner műveire szorítkozott volna, hiszen jelentős alakításokat tudhatott magáénak Richard Strauss operáiban is (Ariadné Naxoszban: Bacchus, Az árnyék nélküli asszony: Császár), valamint Beethoven Fideliójának Florestanjaként úgyszintén. A német repertoáron kívül 1978-ben Kölnben mutatkozott be A pikk dáma Hermannjaként, 1988-ban pedig Verdi Otellóját személyesítette meg Frankfurtban, s 1990-ben Peter Grimest alakította a Bajor Állami Operaházban, majd 1993-ban a Bajazzók Canióját Bonnban.
A művész hőstenori pályafutása során a könnyű múzsának sem fordított hátat, s hogy ez a „könnyű” jelző mennyire nem jellemzi pontosan a hangtechnikai kihívásokat, kiviláglik az 1995-ben August Everdinggel folytatott televíziós beszélgetéséből, melynek során külön kiemelte az operetténeklés speciális kihívásait, egyúttal a wagneri zenedrámákban is hasznosítható „karcsú énektechnika” jelentőségét. Sokoldalúsága újabb példájaként 1986-ban operarendezőként is bemutatkozott, a Darmstadti Állami Színházban a Parsifalt állította színpadra, majd 1991-ben Eugen D’Albert Hegyek alján c. művét rendezte Ulmban.
Talán kevesen tudják, hogy René Kollo több könyv szerzőjeként is ismert, ide sorolható a 2004-ben megjelent önéletírása mellett a Habsburgok német történelmi szerepéről 2010-ben publikált tanulmánya is. 2011-ben érdekes műfaji kitérőként bűnügyi regényt jelentetett meg, amelynek főszereplője jelenkori Tannhäuser-figura, aki démoni késztetései által űzve válik gyilkossá.
A művésszel kapcsolatos személyes élmények elsősorban hang- és videofelvételei kapcsán idézhetők fel. A tallózást az operettműfajjal indítva legelőször a magyar koprodukcióban készült, s Szinetár Miklós rendezésében televízióra alkalmazott Csárdáskirálynő említendő, ahol Edvin herceget alakította Anna Moffo mint Szilvia oldalán, neves magyar művészek, mint például Psota Irén, Latinovits Zoltán, Mensáros László, Németh Sándor és Huszti Péter társaságában. Operettfelvételei közül jelentős produkció a Herbert von Karajan vezényletével lemezre vett Víg özvegy is, ahol Danilovics Danilót alakítva a belépőben is már megnyilvánuló harsány életöröm nyújtotta alakítása domináns jellemzőjét.
Richard Strauss művei közül a Solti György vezényletével és Otto Schenk rendezésével felvett televíziós Arabella-produkció említhető, ahol hajlékony hangképzési stílusa Matteo pszichológiai bizonytalanságát s neurotikus sebezhetőségét ábrázolta hitelesen. A Metropolitan Opera 1976. évi Lohengrin-előadásáról ránk maradt felvételről főként a transzcendens sterilitással áthatott Grál-elbeszélés érdemel említést, amelyben nem csupán a szerep földöntúli nemességét, hanem ezen keresztül Elzával való bensőséges kapcsolata esélytelenségét is híven jelenítette meg. Stúdiófelvételei közül előkelő helyen említhetjük Stolzingi Walther szerepét is, ez utóbbit mind Herbert von Karajan, mind Solti György vezényletével lemezre énekelte. René Kollo mindkét felvételen ihletett hangi megformálásával a költőnek született ifjú művészi odaadását ábrázolta; míg a Karajan-verzióban talán több a poézis, Solti pálcája alatt inkább a szenvedély határozta meg az alakítást. Számos egyéb, Solti által vezényelt s etalonként számon tartható Wagner-felvételen is oroszlánrészt vállalt René Kollo. Tannhäuserként átütő erővel közvetítette a lázadó költő vezeklő önsanyargatását, amely intenzív csúcspontra jutott a második felvonás zárójelenetében és a Római elbeszélésben, melyet a művész a nagy bayreuthi elődhöz, Wolfgang Windgassenhez méltó drámai hőfokon szólaltatott meg. Feltétlenül ide kívánkozik a Parsifal teljes felvétele is, ahol René Kollo a „reiner Tor” kongeniális megszólaltatójává vált, különösen katartikus élményt nyújtva a Nagypénteki varázs párbeszédjelenetében: a természet újjászületésére rácsodálkozó címszereplőt megszemélyesítve („Wohl traf ich Wunderblumen an, die bis zum Haupte süchtig mich umrankten”) a hangi plaszticitás és a dallamív-formálás kiváló mesterpéldáját adta.
A személyes benyomásokat élő előadásélménnyel folytatva a művészi megújulás kerül a középpontba: ugyan 2000-ben búcsút mondott a hőstenori szerepkörnek, karakterszerepekben azonban továbbra is jelentős alakításokat tudhatott magának. Ilyen alkalom volt a berlini Deutsche Oper 2003-2004-as évadban színre vitt Salome-produkciója, ahol a rendező, Achim Freyer egy cirkusz dehumanizált világába helyezte a cselekményt. René Kollo ezen az előadáson Heródes szerepét formálta meg, s a felvételekről jól ismert timbre a karikaturisztikus modorosságok elkerülésével a színpadot romlatlan állapotban uralva tett maradandó benyomást. Az internetes operai adatbázisokat böngészve azt is megtudhatjuk, hogy a későbbiekben Aigiszthosz szerepében is fellépett a Baden-Badeni Fesztivál 2010. évi Elektra-előadásán, ez év februárjában pedig az Ariadné Naxoszban Főudvarmesterét alakította ugyanott. Az elmúlt napokban Dallapiccola A fogoly című egyfelvonásos operájában énekelte a Börtönőr és a Főinkvizítor kettős szerepét a madridi Teatro Realban. A művész újabban templomi koncerteken is fellép, s Großer Gott, wir loben dich! címmel szóló CD-je jelent meg a Polydor lemezkiadónál, ugyanott, ahol slágerénekesként fiatalkori pályafutása elkezdődött.
A jelen köszöntő írás lezárásaként, s mintegy kedvcsinálóként feltétlenül említésre méltó, hogy René Kollo mindmáig rendszeresen ad szólókoncerteket is. Térségünkben ilyen alkalomra 2012. március 9-én kerül sor a burgenlandi Lajtaújfalu (Neufeld an der Leutha) kultúrcentrumában, s ez talán a legjobb alkalmat nyújtja majd tisztelőinek, hogy megtapasztalják egy még mindig aktív, önmaga örök újraalkotására képes művész színpadi kisugárzását.