Rendhagyó operabejárás

Gryllus Samu: Két nő – a Magyar Állami Operaház szeptember 17-i bemutató előadásáról KONDOR KATA írását olvashatják

Jelenet az előadásból (fotó: Pályi Zsófia / Magyar Állami Operaház)
Jelenet az előadásból (fotó: Pályi Zsófia / Magyar Állami Operaház)

A Színházak Éjszakája keretében tartotta az évad első premierjét az Operaház. A rendhagyó időponthoz rendhagyó helyszínen, rendhagyó körülmények között tartott előadás társult, melynek során az épület még azoknak is tartogatott meglepetést, akik nagyjából ismerni vélték azt. A produkció ugyanis két részből állt: a második, a tulajdonképpeni műsor előtt a nagyközönség által ritkán vagy sohasem látogatott tereken keresztül vezették végig a nézőket, mindeközben csupán forgácsokat megmutatva a később elhangzó műből.

Nagy valószínűséggel a többség az első szakaszt, az Operaház bejárását élvezte jobban. Hányszor is nyílik az egyszerű halandónak lehetősége valóban a pincétől a padlásig felfedeznie az épületet, felmenni a színpadra, keresztülvágni a zenekari árkon, testközelből csodálnia meg a díszleteket és a jelmezeket? (Az előadás elején kapott utasítások közül a legnehezebben betarthatónak alighanem az bizonyult, hogy ne nyúljunk semmihez.) Hogy aztán a tájékozódásunkat végképp elveszítve a kottatár után egyszer csak a harmadik emeleti előcsarnokba érkezzünk, hogy hamarosan a tetőn találhassuk magunkat, a zeneszerzőszobrok társaságában!

Ám az első rész nem csupán magáról a Házról szólt, az odabent megcsodálható művészeti ágakból is ízelítőt kaptunk. Az énekesek egy-egy sort ismételgetve fel- és eltűntek, sokszor egészen váratlanul felbukkanva, vagy csupán sejtelmesen éreztetve közelségüket, de hallottunk hangszeres muzsikát, megtekinthettük egy balett-táncos mozdulatait, és belepillanthattunk a háttérmunkákba, amilyen például a jelmezek, kellékek előkészítése, karbantartása. Olyan érzésünk támadhatott, hogy fokozatosan elmosódnak művészet és valóság határai. A kései óra, a misztikus hatású világítás, a szokatlan élmények valósággal álomszerűvé tették az utazást; egyszerre követtük nézőként az előadást, és váltunk résztvevőivé.

Jelenet az előadásból (fotó: Pályi Zsófia / Magyar Állami Operaház)
Jelenet az előadásból (fotó: Pályi Zsófia / Magyar Állami Operaház)

Az Operaház egyik emeleti termében, a produkció viszonylag hagyományosabb részében aztán világossá vált, miért is indult ilyen szokatlanul a mű. A darab férfi főszereplője, Zsigó, „kottatáros és alkalmi súgó” (Dióssi Gábor alakításában) vezetett végig minket a különböző helyszíneken, mintegy az ő szemén keresztül ismerhettük meg az Operaházat, átérezve egyfelől bizalmas kapcsolatát az épülettel és az intézménnyel; másfelől ez a bevezető fokozatosan hangolta rá a közönséget arra a sajátos nézőpontra, amivel az idős férfi a későbbi történetet szemléli. Mivel a legnagyobb részben az ő életét kezelő Agyközpont tagjai dolgozzák fel, ismertetik, elemzik, kommentálják az eseményeket, így a hangsúly a szokványos viselkedéstől való eltérésen van: az idős operarajongó életébe betör a szexualitás, és felforgatja a normális életét – ahogyan vándorlásunk közben is apránként erotikus tartalommal telítődtek a különböző helyszíneken előforduló installációk.

Jelenet az előadásból (fotó: Pályi Zsófia / Magyar Állami Operaház)
Jelenet az előadásból (fotó: Pályi Zsófia / Magyar Állami Operaház)

Az előadás alatt a nézők ismét a történtek részeseivé válnak, a Rézserpenyő étterem vendégeiként követhették figyelemmel Zsigó és a pincérlány, a Tarpai Viktória által megformált Susánka kapcsolatának történetét (ehhez vörösbor és zsíros kenyér is járt). Mivel az opera alapjául szolgáló regény (Bán Zoltán András Susánka és Selyempina című műve) az Agyközpont dolgozói által értelmezett események szabad függő beszédben történő közlése, az előadás nagy részében az őket alakító művészek párhuzamos monológjai zajlottak. Így az énekesek (akik különböző operaszereplők jelmezét viselték, mintha maga az opera műfaja akarná uralma alatt tartani a férfi életét – a produkció rendezője Horváth Patrícia, jelmeztervezője Bujdosó Nóra volt), igen kevés egyedi vonást mutattak, inkább csoportként funkcionáltak. Ezért művészi teljesítményüket is csupán együttesen tudjuk értékelni, ám szerepeljenek név szerint is: Beeri Benjámin, Szathmáry Judit, Csapó József, Gábor Audrey, Mikecz Kornél, Zemlényi Eszter, Murányi Márta, Pintér Dömötör mind zenei, mind színészi szempontból kiválóan járultak hozzá a produkcióhoz. A Magyar Állami Operaház Zenekarának tagjaiból álló kamarazenekart a zeneszerző, Gryllus Samu vezényelte, és a muzsikusok precízen és érzékletesen szólaltatták meg a sokszor effektszerű zenét.

Jelenet az előadásból (fotó: Pályi Zsófia / Magyar Állami Operaház)
Jelenet az előadásból (fotó: Pályi Zsófia / Magyar Állami Operaház)

Igen rendhagyó előadással kezdte meg évadát a Magyar Állami Operaház, ám ennek több szempontból is örülhettünk: izgalmas, újszerű összművészeti produkciót láthattunk. A kortárs zene és a kísérletező színház pedig olyan hívószavak, amelyek egy operajátszó intézmény pozitív és előremutató terveiről tanúskodnak. Meg aztán hogy máshogy juthattunk volna el az épület rejtett zugaiba?

Fotók: Pályi Zsófia / Magyar Állami Operaház