Rémségek kicsiny operája

2011. október 11.

Riccardo Zandonai: Francesca Da Rimini – a Szegedi Nemzeti Színház előadása az Armel Operafesztiválon, 2010. október 6. BÓKA GÁBOR kritikája

Francesca: Miksch Adrienn (fotó: Kelemen József)

Olvasom a szakirodalomban, hogy a Magyarországon kevésé ismert Riccardo Zandonai zeneszerzői munkássága mily izgalmasan vegyíti az olasz verista hagyományokat és Puccini örökségét a német iskolából, közelebbről Wagner és Richard Strauss művészetéből ellesett fogásokkal, s hogy mindezen vonások mily érzékenyen simulnak a háború előtti olasz zeneszerzők neo-hullámához, a középkori tematika és zenei nyelv felidézésnek divatjához, melynek hazánkban legsikeresebb példája Respighi A láng című operája volt. Mindezt jó tudni, ha az ember kellő felkészültséggel akarja átadni magát egy számára jószerivel új mű élvezetének. Azonban hiába tudom mindezt, ha amit hallok és látok, köszönőviszonyban sincs az elméleti háttérrel. A négy felvonásból, öt képből álló Francesca Da Rimini első két felvonásában gyakorlatilag semmi sem történik: előbb izgatottan várakozunk arra, hogy megkérjék Francesca kezét, ám magára az aktusra már nem kerül sor a függöny legördülte előtt; utóbb pedig azt látjuk, miképp kommentálják az utcai harcokat a Malatesta-család tagjai egy biztonságos szobából. Mindehhez végtelen mennyiségű, az ízléstelenség határát jócskán átlépő módon tálalt borzalom társul. Van itt minden: nemi erőszakra tett kísérlet, kivégzés, csonkítás, harcban elvesztett fél szem, kettős gyilkosság, s mindez lehetőleg nyílt színen. Nem kifogásolnám, ha látnám az értelmét, de a szövegkönyvből – Gabriele D’Annunzio ide, Tito Ricordi oda – nemigen tudok érdemi mondanivalót kiolvasni. És hát a zene! Izgalmas zenekari színek helyett egymásra halmozott bombasztikus hatások rongálják hallójárataimat, a néhány percnyi enyhülést nyújtó szerelmi jelentek pedig nagyon vérszegényen hatnak ezek árnyékában.

Pedig a zenei megvalósításra igazán nem lehet panasz. A kiváló formában játszó Szegedi Szimfonikusok élén Pál Tamás legjobb formájában vezényel: a zenekari hangzás ápolt (különösen az olaszosan éneklő vonósszólamok érdemelnek dicséretet), s a karmester a drámai csúcspontok kiemelése, a tervszerű építkezés, a folyamatok ábrázolása mellett külön gondot fordít a túlzásokra csábító kottakép visszafogott megszólaltatására – magyarán a zenekar nem nyomja el az énekeseket. Sőt mi több: az árnyalt megszólaltatás általában is igényesebbnek mutatja a partitúrát, mint amilyen az valójában.

Francesca és Paolo: Miksch Adrienn és Vadász Dániel (fotó: Kelemen József)

Igen jók az énekesek is. Bár Miksch Adrienn szopránja a csúcshangokon nem szól azzal a szépséggel, mint közép- és mélyfekvésben, éneklése és szerepformálása összességében több mint meggyőző: teljes értékű alakításokra kész művészi személyiséget mutat. Ezúttal a magabiztos színpadi jelenléten túl a kislányos és az asszonnyá érett Francesca eltérő viselkedésnek felvillantását is megelégedéssel regisztrálhattuk. A Paolót éneklő Vadász Dánielt még sosem hallottam ilyen jónak. A bonvivánságtól a karakterszerepeken át a Rossini-tenorságig sok mindent kipróbált énekes adottságai meglepő módon e spinto szerepben érvényesülnek a legelőnyösebben: megjelenése, viselkedése ideális a hamvas ifjú hős szerepében, a vokális produkció pedig több mint kielégítő: olykor egyenesen élményszerű. Hasonlóan kellemes meglepetést okoz a Gianciottót játszó Réti Attila: igaz, a szerep kevés lehetőséget biztosít a szép éneklésre, annál többet a hangerő és a kifejező előadásmód előtérbe helyezésére – ilyen szempontból ideális Réti számára, aki kiváló alakítással hálája meg a lehetőséget. A Malatestinóként fellépő versenyszereplőről, Enrique Pínáról már nem mondhatunk ennyi jót: hangja semmilyen emléket sem hagyott bennem, színpadi játéka annál inkább – ám nem pozitívat.

Francesca: Miksch Adrienn (fotó: Kelemen József)

A túlzásokba vagy tartalmatlan gesztusokba menekülő szerepformálás persze nem csak az énekes, de legalább ennyire a rendező felelőssége is. Bevallom, először láttam Juronics Tamás által jegyzett operarendezést, így nem tudok általános tanulságokat megfogalmazni az általa követett irányelvekről, nem vállalkozhatom az előadásait jellemző stílus meghatározására. S nem csak azért, mert egy előadás után felelőtlenség általánosítani, de azért sem, mert amit láttam, abban vajmi kevés nyomát fedezhettük fel irányvonalnak vagy stílusnak. Amit látunk: alapszintű, a realista iskola hagyományainak minimumát felszínesen követő színpadra állítás, mely azonban nem csak lényeges mondanivaló megfogalmazásával marad adósunk, de a karakterek, jellemek valódi kidolgozásával és felépítésével, tetteik és reakcióik, egymáshoz való viszonyuk kitalálásával – vagyis a realista iskola lényegével is. Szép ál-középkori ruhákba (tervező: Bianca Imelda Jeremias) öltöztetett énekesek jönnek-mennek Székely László olykor börtönt, olykor hatalmas, kiürített csarnokot (tán színházat?) idéző díszletében, s bár megköszönhetjük, hogy nem lengetik karjukat, de ezen túl feltűnően nem csinálnak semmit. Jobbra állnak, balra állnak – ennél többet csak akkor várhatunk tőlük, ha maga a librettó vagy a partitúra ad erre külön utasítást. Egy jelentős kivétel akad: a fél szemét a harcban elvesztő Malatestino Juronics Tamás színpadán maga távolítja el a sérült testrészt egy laza kézmozdulattal. Ezt vajon a tertullianusi „Credo, quia absurdum” (Hiszem, mert lehetetlen) jegyében kellene elfogadnunk? S mihez kezdjünk a kellően véres, üszkös és elborzasztóan mocskos középkori környezetbe tévedt öltönyös alakokkal, akik közül kettőt annak rendje és módja szerint fel is akasztanak a második felvonásban? Vajon azt kéne látnunk, hogy a barbár középkor elpusztítja a mi szép és tökéletes kultúránkat? Ha így van, a gótikát feltaláló középkor nevében kikérem magamnak ezt az egyoldalú megközelítést (melyre sajnos e vadregényes darab szinte kínálja magát).

Miksch Adrienn, Réti Attila, Enrique Pina és Vadász Dániel (fotó: Kelemen József)

A Szegedi Nemzeti Színház, ahogy mondani szokás, beválasztott a Francesca Da Riminivel. A zenei megvalósítás magas színvonala és néhány kiugróan jó alakítás sem feledtetheti a rendezés hiányosságait és azt, hogy már a darab műsorra tűzése is erősen megkérdőjelezhető. Tóth Aladár ezt írta 1934-ben a Francescával egyívású (bár jóval ízlésesebb) Adriana Lecouvreur operaházi bemutatója után: „… hogy egy ilyen opera valódi »nagyközönség«-sikert arasson, ahhoz olasz operaközönség is szükséges. Tömegek, amelyek közvetlen, mondhatnánk »pertu« viszonyban vannak az opera műfajjal, mint a mi tömegeink a cigány húzta nótákkal vagy az operettslágerekkel”. Figyelembe véve az azóta eltelt időt és a műveltség radikális visszaszorulását, valamint azt, hogy Szegeden az idei szezonban négy-öt darab képviseli az operarepertoárt, számomra érthetetlen, kiknek készült ez az előadás. A lelkesen ünneplő, nagyrészt a verseny résztvevőiből és hozzátartozóikból álló premierközönség sem töltötte meg a nem épp Metropolitan méretű színházat.

Fotók: Kelemen József / Armel Operafesztivál

Hasonló bejegyzések