Rémálom Londonban

2012. május 2.

Richard Wagner: A bolygó hollandi – Angol Nemzeti Opera, 2012. április 28. KŐRY ÁGNES londoni tudósítása

A hollandi: James Creswell (fotó: Robert Workman)

Az Angol Nemzeti Opera új Bolygó hollandi-produkciója érdekes és gondolatébresztő előadás még akkor is, ha esetleg valakinek nem nyeri el a tetszését.

A rendező, Jonathan Kent koncepciójának lényege, hogy a cselekményt Senta álmaként állítja be. Senta a Hollandiról szóló történetek és a Hollandit ábrázoló képek között nő fel, beleszeret, és meghal érte. A folyamat során Senta Hollandival kapcsolatos megszállottsága őrültséggé fejlődik, és végül az őrült Senta elvágja saját torkát.

A rendezői elképzelés többször is ellentmondásos. A Hollandi valóban lehet elképzelt személy, de Erik, aki vitatja Senta Hollandiban való hitét, nyilvánvalóan létező. Viszont nem egészen világos, vajon Kent egy hosszú, folyamatos álmot ábrázol-e, vagy pedig egy életen át tartó megszállottságot egy olyan világban, ahol nem értik az álmodozókat. Az egész első felvonás alatt a gyerek Sentát látjuk hálószobájában, ahol ágyából nézi a körülötte zajló eseményeket. Vagyis egy idő után maga is részt vesz a cselekményben: járkál kicsi játékhajójával a matrózok között, dunyhájával betakarja az alvó kormányost. Az ágy a színpad közepén van, minden cselekmény körülötte zajlik. A felvonás végén egy felnőtt Senta hagyja el az ágyat (azért, hogy csatlakozzon a Daland és matrózai visszatérésére váró leányokhoz), de korábban (nem igazán érthető okból) a Hollandi is ebből az ágyból kel fel. Nem világos, hogy a harmadik felvonásban a durva partizó banda valóban meg akarja-e erőszakolni Sentát – vagyis a normális emberek kínozzák az őrülteket –, vagy pedig Senta kívánság-képzelete gyötri önmagát. De egyik esetben sem illik a jelenet Wagner zenéjéhez. Mint ahogy a lányok hangos gúnyolódása sem illik Senta balladájához. És kár, hogy a fontos megváltáselem kimaradt. Ebben a rendezői koncepcióban Senta nem váltja meg szenvedéseitől a Hollandit, mert a Hollandi csak Senta képzeletvilágában él.

A kis Senta és a hollandi: Aoife Checkland és James Creswell (fotó: Robert Workman)

A szólisták egy kivétellel mind magas színvonalon énekeltek. A dajkát alakító énekest még hallani sem lehetett, nemhogy élvezni; színészi teljesítménye is messze volt a jogosan elvárhatótól. Viszont Stuart Skelton (Erik) tökéletes és Orla Boylan (Senta) is nagyon megható: Erik és Senta  utolsó duettje hátborzongatóan remek volt. Nagyszerűen énekel Clive Bayley (Daland), Robert Murray (kormányos) és James Creswell (Hollandi). A kis  Aoife Checkland tündéri a gyerek Senta szerepében.

A kórus kiválóan működött. Sajnos a Hollandit jelképező fontos trombitamotívum hamisra sikerült, de különben a zenekar is megállta a helyét. A társulat főzeneigazgatója, Edward Gardner, most vezényelte élete első Wagner-operáját. Akadtak izgalmas és szép részletek, Gardner jól koncentrált a folyamatos, szünet nélküli előadás alatt. De egy viszonylag fiatal ember első Wagner-fellépéséről inkább nem mondok véleményt; megvárom amíg tapasztaltabb lesz.

Fotók: Angol Nemzeti National Opera / Robert Workman


The Flying Dutchman/Der fliegende Holländer (28th April 2012, English National Opera, London)
by Agnes Kory

The English National Opera‘s new production of The Flying Dutchman is, without doubt, thought provoking. The staging may or may not please, but the audience’s interest is maintained throughout.  The basic concept of Jonathan Kent’s staging is that the main plot is Senta’s dream. She grows up with stories and pictures of the Dutchman, falls for him and dies for him. In the process, her obsession with the imaginary Dutchman turns to madness which culminates in her slashing her throat.

Kent’s basic concept is contradicted on many levels. The Dutchman may be an imaginary figure but Erik, confronting Senta about her illusion, surely must be real. However, it is hard to be absolutely sure whether Kent portrays a long uninterrupted dream or a life-long obsession in a world which does not understand dreamers. During the whole of the first act we see the child Senta in her bedroom where she watches the events unfold from her bed. In due course she gets involved in her dream, walking among the sailors with her toy ship and covering the sleeping Steersman with her duvet. The bed is in centre stage throughout; all action takes place around it.  Eventually an adult Senta rises from the bed (to join the other girls waiting for the return of Daland and his crew), although earlier, somewhat confusingly, the Dutchman too emerges from it. It is not clear whether the near gang-rape of Senta by the vulgar partying crowd in the third act is wishful thinking on Senta’s part or actual cruelty imposed by sane people on the insane. But, at any event, the near rape scene does not sit easily with Wagner’s music. Neither do the loud mocking noises of the girls during Senta’s ballade.  And it seems a shame to forego the important redemption element: in this production the Dutchman is not redeemed by Senta’s sacrifice (because he is only a figment of Senta’s imagination).

A kis Senta: Aoife Checkland (fotó: Robert Workman)

With one exception, all principal singers are of high standard. Stuart Skelton (Erik) is magnificent and Orla Boylan (Senta) is deeply moving. There is splendid singing from Clive Bayley (Daland), Robert Murray (The Steersman) and James Creswell (The Dutchman).  The final duet of Senta and Eric was riveting. Aoife Checkland, the child playing the young Senta, is a treasure.

The ENO chorus particularly impressed and, apart from the unfortunate pitching in the crucial trumpet announcement of the Dutchman motive, so did the ENO orchestra. Principal Conductor Edward Gardner conducted his first Wagner opera. There were many exciting or beautiful details and Gardner maintained full focus during the marathon performance (of the whole opera without any intervals).  But I refrain from judgement until he is more experienced in Wagner

Photos: English National Opera / Robert Workman

Hasonló bejegyzések