Régies újdonság

2014. október 15.

Marco Tutino: A gyertyák csonkig égnek – az Armel Operafesztivál október 10-i előadásáról NÉMETH ZSOMBOR írt kritikát

„Ma azt hisszük, minden a semmiből születik újjá, emlékezet nélkül, minden elveszett, alaktalan tárgy kötelék nélkül.”

„Ősbemutató” – szerepelt a prospektuson. A szó eredetileg csak annyit jelent, hogy valami először kerül prezentálásra. Mégis sokáig – úgy a múlt század második feléig – ez egyben azt is jelentette, hogy a tisztelt nagyérdemű valami újat fog hallani – ha nem is radikálisan újat, de mégis olyasmit, amely legalább megpróbál egy kevéssel túllépni az eddig látottakon-hallottakon. Emiatt a kifejezés az „újdonság” jelentéssel is bővült, és ez a konnotáció a mai napig érvényes.

Általában azt tartjuk érdekesnek, ami valamilyen módon kivételes: elüt a többitől. Ebből a szempontból az olasz Marco Tutino által Márai Sándor nyomán komponált és alkotott, elsőként a Zeneakadémia Solti György termében színre vitt A gyertyák csonkig égnek című operája egyáltalán nem kell, hogy érdekeljen bennünket. Zenéje nagyjából egy Mahlerrel „felturbózott” Puccininak felel meg, amely stílus már az 1920-as években sem számított a legprogresszívebb irányzatnak. A retró-érzést tovább erősíti a librettó alapjául szolgáló Márai-mű is, amely majdnem pontosan ugyanebben a korban játszódik, azaz mintha a zenét egy kortárs műhöz írták volna – vagyis az egész kompozíció olyan benyomást tesz a 2010-es évek hallgatóságára – így rám is –, mintha nyolcvan-kilencven évet visszautaztunk volna az időben.

Azonban próbáljuk meg az előző bekezdés elején felállított tézist máshogyan alkalmazni! A darab ősbemutató, de nem tartalmaz „újdonságot” – érdekes az, ami valamilyen módon kivételes: elüt a többitől. Vagyis az „újdonság ereje” Tutino művészetében – szerintem legalábbis – abban keresendő, hogy tökéletesen újjáalkot számunkra egy olyan világot, amely azóta teljesen eltűnt. Megelevenedik előttünk a két világháború közötti időszak – az a korszak, amelynek Európájában a történelem során utoljára játszott vezető szerepet az a társadalmi osztály, melyhez az opera cselekményének főszereplői is tartoznak: az arisztokrácia – miközben a különböző izmusokra felépített hatalmi gépezetek már szinte készen állnak, hogy teljesen átformálják és a pusztulás szélére sodorják az addig ismert világot. Nem mellesleg ez volt talán az utolsó korszak, amikor egy-egy kortárs komolyzenei produkcióval teltházat lehetett vonzani, és a közönség elégedetten távozhatott – mint ahogyan tette ezt a Solti-terem közönsége is.

Jelenet az előadásból (fotó: Armel Operaverseny és Fesztivál)

Jelenet az előadásból (fotó: Armel Operaverseny és Fesztivál)

Tehette mindezt azért, mert értette azt, amit látott és hallott. A „retróságnak” megvan az az előnye is, hogy a szerző közismert eszközöket, fordulatokat használhat. A finnyás esztéták persze mondhatják erre, hogy klisékről és közhelyekről van szó, azonban ha az alkotó van elég ötletes, akkor az elemek ügyes elhelyezésével, váratlan helyeken történő felhasználásával megmentheti magát az epigonizmustól. Tutino operájának zenéjét az menti meg, hogy a 20. század első felének különböző zenei izmusait anyanyelvi szinten beszéli, és jól látja a kapcsolatokat közöttük, így elég gördülékenyen tud egyikből a másikba átváltani anélkül, hogy a hallgatóság stiláris törést érezne. De a színpadi megvalósítás terén is hasonló, kreatívan újrahasznosított ötletekhez nyúlt: a „színház a színházban” megoldást ezúttal úgy alkalmazta, hogy amíg az öreg Henrik és Konrád egymásnak mesélik a negyvenegy évvel ezelőtti történetüket, addig azok nem csak megelevenednek a színpadon, hanem a szereplők fiatal alteregói maguk éneklik el a cselekményt – miközben az „öregek” vállnak díszletté. Az idősíkok ilyen jellegű keverését és ezáltal a generációk elkülönülését segítette Toronykői Attila azon rendezői eszköze is, hogy míg az „öregeket” tetőtől talpig fehérre maszkírozták és hideg színekkel világították meg, addig a „fiatalok” a meleg színű reflektorok fényében sütkérezhettek színpompás, vagy legalábbis nem kizárólag fehér ruháikban.

A két generáció abban is elkülönült, hogy az „öregeket” alakító Altorjay Tamás (Henrik) és Jean-Philippe Bijout (Konrád) mind hangban, mind színészi játékban kiemelkedett a produkcióból – persze ez nem véletlen, hiszen ez volt a két versenyszerep. Bár az Armel Operafesztivál azóta műsorra tűzött versenyszámait nem volt módom hallani, a kezdés kellően nívós versengést vetít előre. Mellettük tisztességesen helytálltak fiatalkori énjeik – Szélpál Szilveszter és Kiss Tivadar – is, úgy, hogy a darab zenei felépítése miatt eleve másodhegedűsi szerepre vannak ítélve. A két női szereplő közül egyértelműen a névrokonát alakító Kónya Krisztina emelkedett ki, akinek drámai szopránja akár versenyszerepben is megállta volna a helyét. Bár Nininek (Laczák Boglárka) is voltak nagyszerű megmozdulásai, produkcióját beárnyékolta az a tény, hogy sokszor nem bírta áténekelni a zenekart – ami lehet, hogy a terem hibája, de lehet, hogy az amúgy kiválóan teljesítő Szegedi Szimfonikus Zenekart remekül irányító Gyüdi Sándor apró tévedése volt.

Jelenet az előadásból (fotó: Armel Operaverseny és Fesztivál)

Jelenet az előadásból (fotó: Armel Operaverseny és Fesztivál)

Viszont biztosan nem tévedés, hogy még 2010-ben Pál Tamással együtt rábeszélték Tutinót, hogy egy Olaszországban is népszerű magyar író, Márai művéből olasz nyelvű operát faragjon. (A darabnak készült magyar fordítása is, a december 9-i szegedi premieren már azzal fog megszólalni.) Bár azok számára, akik csak a progresszívet tartják újnak, a darab csalódást fog okozni, aki el tud vonatkoztatni ettől – például úgy, hogy olyan módon hallgatja a darabot, mintha egy elfeledett mű kerülne újra színre –, annak nem lesz hiányérzete a produkciót követően sem a komponista, sem az előadók teljesítményét illetően. Végtére is nem feltétlenül probléma, ha a sok avantgárd szellemi produktum mellett létrejön egy-egy hagyományos műalkotás is, amely nem „a semmiből születik újjá, emlékezet nélkül”. Különösen igaz ez az amúgy is mindig kissé tradicionalista operaműfajban. Maga Tutino is úgy fogalmazott az egyik szegedi médiumnak, hogy „a kortárs operákat gyakran a műfaj ellenére – és nem érdekében – írják”. Ezek után önvallomásként is értelmezhetjük a librettó ezen mondatát: „Nem, nem ragadtatom magam hasonló barbárságokra.”

Fotók: Armel Operaverseny és Fesztivál

A teljes előadás megtekinthető itt

Hasonló bejegyzések