Rébusz bácsi meséi

2013. november 11.

Vajda János: Mario és a varázsló; Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára – felújítások az Erkel Színházban, 2013. november 9. FÜLÖP KÁROLY írása

Az előadás központi szimbóluma (fotó: Vermes Tibor)

Az előadás központi szimbóluma (fotó: Vermes Tibor)

Megtartotta első operapremierjét a frissen felújított Erkel Színház. A Nagy Nyitány elnevezésű Erkel-Feszt 7-én, csütörtök este kezdődött; a színház nagyszabású gálaműsorral ünnepelte Erkel születés- és a magyar opera napját. Az ünnepségsorozat Ákos koncertjével, valamint Vajda János Mario és a varázsló, illetve Bartók A kékszakállú herceg vára című operáinak új rendezésével folytatódott. Mindkét egyfelvonásos színpadi megjelenítése nagy kihívás, hatalmas rendezői feladat. A párosítás különös, a miértekre továbbra is keresem a választ. Hogy a két mű összedolgozására volt-e valamilyen rendezői koncepció, csak találgatni lehet. Annyi azonban biztos, hogy a színház tavasszal a Kékszakállút száműzi, s Vajda kisoperáját már egy Mozart-opusszal egy estén adja elő az arra érdemes középiskolásoknak. Mintegy érettségi-felkészítésül. És nem kis zavart keltve a Thomas Mann-tétel kidolgozásában.

Mit is láttam szombat este? A zűrzavar bábeli… Így is kezdődik az előadás: az ismert Brueghel-festmény Bábel tornyának csúcsa – mint Torre di Venere (Vénusz tornya) emelkedik ki a tenger vagy inkább az özönvíz habjaiból. Az áttetsző függönyök mögül homályosan szűrődő fény és a festett tenger csillogó textúrája jól érzékelteti – az eredeti írói szándék szerinti – olaszországi fürdőhely fülledtségét. A torony körül azonban nem a verőfényes Itáliába csöppenünk, hanem a hollywoodi legendák, az amerikai popkultúra mitikus hőseinek, kultfiguráinak világába. Olyan ikonok vonulnak itt fel, mint Marilyn Monroe – belőle mindjárt négy, lásd még Andy Warhol –, Michael Jackson, Christopher Reeve tolószékre kárhoztatott Supermanje, Liz Taylor ugyancsak kerekesszékben, Uma Thurman a Kill Billből, de vannak itt csúcsfejek, C-3PO, Elvis, Vilma Flintstone-éktól, s ki tudja még hányan… Legendák a csúcson és az Özönvíz után, romjaikban. Ebben a társaságban jelenik meg Cipolla; ezúttal nem a torz tartású, visszataszító és félelmet keltő „cavaliere”, hanem valamiféle modern szektavezér, hittérítő, valamely illegális egyház szónoka. Kinézete alapján a Jézustól Mózesen át Demis Roussosig, illetve egy híres magyar távgyógyászig terjedő skálán sokakra emlékeztet. Még Juan Diego Flórezre is az Ory grófja Met-közvetítéséből.

Cipolla: Bretz Gábor (fotó: Vermes Tibor)

Cipolla: Bretz Gábor (fotó: Vermes Tibor)

Csak éppen Thomas Mann Cipollájára nem. Ő a mágikus személy, egyben dealer; révült közönsége rajong érte. Kamera veszi szertartásait, modernkori szélhámos. A színház közönsége kivetítés formájában közelről is láthatja a színpadi eseményeket: így tökéletesen látjuk a megalázó „varázslatokat”, a gyapjúinges testének remegését a túladagolt szertől, amit Cipolla büntetésként mért mutatványa alanyára. Kínosan kegyetlen az utolsó játék, melyben Mario a Silvestra-álarcos varázslót csókolja, pontosabban az álarcot nyalogatja. Esetlenségében szánalmas, részvétünkre méltó fiatalembert látunk, ám a színpadi közönség mégsem Mariót sajnálja, nem a megalázottal érez együtt. A Torre di Venere-i lakosság és vendégsereg a lövések után hangosan élteti a varázslót, s orgiaszerű táncban tobzódik. Thomas Mann a diktátorok bukását példázta írásával, noha figyelmeztetett arra, hogy az eszme, amit képviseltek, nem pusztult el, bármikor feltűnhetnek újabb varázslók, akik zászlajukra tűzik. Galambos Péter rendezése a regnáló hatalom PR-színházában azt üzeni: hiába alázták meg az embert, hiába érezték az elnyomás terheit, hiába tették tönkre az életét, az idolokhoz mindig ragaszkodni fog. A közelmúlt Magyarországán valamennyi mágikus vezetőnek, diktátornak és vezérnek – akár élő, akár holt – mindig megmarad a rajongótábora. Vagy újraéled.

Mario és Cipolla: Nagy Ervin és Bretz Gábor (fotó: Vermes Tibor)

Mario és Cipolla: Nagy Ervin és Bretz Gábor (fotó: Vermes Tibor)

Az est másik darabjának titokzatos alakja a kékszakállú herceg. Misztikuma zord hajlékába csábítja a különböző hölgyeket – aktuálisan Juditot –, akik baljóslatú titkokat sejtenek a vár ajtói mögött. Ennyi a legenda, a történet azonban allegorikus; férfi és nő kapcsolata, az együttélés, a bizalom, a titkok, az őszinteség kérdései, s hogy mindezeket miként bírja el a szerelem. Az egyenjogúság és a másikon való uralkodás, az irányítás kérdései. Mindkét fél a határokat feszegeti, s mindkettő kudarccal lépi át azokat. A kékszakállú mágikus lénye nem lesz elegendő Judit kíváncsiságának féken tartásához, az örök együttélés terve bukásra ítéltetett. A borongós történet hangulatához a Marióban használt függönyös megoldások tökéletesen megfelelnek; látunk festmény-várat, palotafolyosót, kertet. A barokk kulisszaszínházát idézi a látvány, miközben végig fátyolos fény dereng. A kékszakállú egyiptomi festmények világát nonfiguratívan megidéző falak közé érkezik asszonyával. A festett drapéria mint fal mögötti világítással jelennek meg az egyes kamrák: kínzóterem, fegyver- majd kincstár… Az ötödik ajtó jelenete sajnos nem kíméli a nézőt: a nézőtéren kigyúló fények teszik próbára az ember szemét. Az utolsó ajtó mögött tárulnak fel a titkok – a néző azonban tanácstalan marad. Három fehér asszonyt látunk: az elsőt kádban, a másodikat földön vergődve, a harmadik pedig bölcsőt ringat. Az első szerelem, a kamaszkori csalódások, a megcsalatás (a második asszony egy másik, bejövő fehér lénnyel ölelkezik), a harmadik a megállapodás, családalapítás. Az utolsó asszony mielőtt bevonulna helyére a panteonban, kést emel gyermekére – talányos titok a herceg múltjából, Galambos Péter értelmezésében. Ekkor Judit következik: a Kékszakállú pólyával vonja be negyedik asszonya fejét, s a régi asszonyok után küldi őt.

Judit és a Kékszakállú: Mester Viktória és Bretz Gábor (fotó: Vermes Tibor)

Judit és a Kékszakállú: Mester Viktória és Bretz Gábor (fotó: Vermes Tibor)

Miként a Mario-történet végét, úgy a kékszakállúét is megváltozatta a rendező: az utolsó mondatok: „És mindég is éjjel lesz már” után a székében szundikáló Kékszakállúhoz belopódzik asszonya, s meghitt mozdulatokkal betakargatja urát.

Mindkét történet tehát mintha idézőjelesen jelenne meg Galambos Péter színpadán: Mario álmából riad a lövés után, s nyugtázza, minden csak rémálom volt. A Kékszakállú pedig – ahogy az opera elején ült székében, s felidézte a régi regét – elszunnyadt gondoskodó felesége mellett a másik szobában, s álmában végigélte élete nagy, végzetes szerelmeit.

Judit: Mester Viktória (fotó: Vermes Tibor)

Judit: Mester Viktória (fotó: Vermes Tibor)

Hogy aztán a rendező így gondolta-e, azt nem tudom. Azt sem, hogy a két darab közt van-e összefüggés. Ezt ki-ki tárja fel maga, járja be a szellemi kalandozás útját Judit Kleopátra-frizurájától és az óegyiptomi hangulatú csarnoktól a kerekesszékes Liz Taylorig, Bábel tornyától Vénusz toronyőréig, a Hair Vízöntőjétől az Özönvízig. Királyoktól, diktátoroktól Elvisig, divatdiktátorokig, stylistokig, szentképektől pop-ikonokig. Rébuszok; a megfejtéseket kérjük beküldeni a különböző fórumokra.

Judit és a Kékszakállú: Mester Viktória és Bretz Gábor (fotó: Vermes Tibor)

Judit és a Kékszakállú: Mester Viktória és Bretz Gábor (fotó: Vermes Tibor)

Zeneileg korrekt megszólaltatásban került a két mű közönség elé. Héja Domonkos irányításával a zenekar szuggesztíven játszott, a Mario fináléjában talán a megszokottól picit gyorsabban, a fékevesztett tobzódást érzékeltetve. A hangerő olykor az énekeseket nehéz helyzetbe hozta, főként a Marióban. Bretz Gábor mindkét főszerepet kiválóan szólaltatta meg, produkciója még nem nőtt fel a legendás Kékszakállúk közé, de már nyomukban halad. A Mario-beli guruját – talán a hatalmas szakáll és a jelmez miatt – kevésbé tudtam hitelesnek tekinteni, bár láthatólag sok munkája van a figura ábrázolásában. Mester Viktória hasonlóképp remek Judit volt, orgánumát csak a Kékszakállú ötödik ajtajánál megszólaló zenekari forte és a finálé előtti vádaskodás gyors tempója és hangereje tudta fedni. A drámai szituációk mindkét darabban kidolgozottak voltak, a főszereplők – ide sorolom Nagy Ervin játékát is – közti szenvedélyek izzó hatása alól a közönség nem menekülhetett. Szuggesztió, varázslat? Művészet? Ki tudja. Újra és újra meg kell nézni, hogy megfejthessem.

Fotók: Vermes Tibor

Hasonló bejegyzések