Figaro házassága a Városmajori Szabadtéri Színpadon – az augusztus 2-i előadásról MONA DÁNIEL írt kritikát
A sznob operarajongó véleménye, aki nem olvasta el az előadásról szóló cikkeket:
Az általában nívós programokat nyújtó Budapesti Nyári Fesztivál nagy csalódást okozott az augusztus 2-án előadott Figaro házasságával. Az első pillanattól tudtam, valami nincs rendben: zenekar helyett két szintetizátor, ütőhangszerek garmadája és egy-egy fúvós, illetve vonós hangszer várta gazdáját a zenekari sarokban. Kezdés előtt tíz perccel egy térdzoknis, rövidnadrágos, frakkos úr nekiállt úgy csinálni, mintha ő maga játszaná az amúgy demóról megszólaló Figaro-parafrázist. A hangzás, melyet a Barbarina Kamarazenekar produkált – bár technikai tudásuk vitathatatlan –, a hangszerelésből kifolyólag nem tudott méltó lenni Mozarthoz. Az este nyolckor kezdődő, igencsak hosszú operát ráadásul Hábetler András magyarázkodása és interaktívnak szánt mókája is nyújtotta. Az énekesek túljátszották szerepüket, s ez a kevésbé tapasztalt művészek esetében minőségbeli romlással járt együtt. Ha már az operába nem járók kedvére kívántak tenni, gondolhattak volna arra, ha az opera magyar szöveggel adatik elő, és sehol nincs feliratozva, akkor a szegény Figaro-szűz hallgató az életben nem fogja megtudni, hogy a kvartett négy énekese miről nótázik… Ez nem egy Figaro házassága volt, hanem egy iskolai színjátszó kör Figaro-paródiája. A szünet után be sem ültem; feltételezem, a folytatás sem volt színvonalasabb.
A nyitott kritikus beszámolója:
A rendhagyó szó félrevezetheti azokat, akik nem voltak ott a Városmajori Szabadtéri Színpad augusztus 2-i Figaróján. A rendből ugyanis nem hagyott semmit a társulat… A rendező, Hábetler András számos alkalommal emlékeztetett minket, a hangok mind Mozarttól származnak, csupán a csomagolás új. Nem rejtették véka alá szándékukat: céljuk közelebb hozni az opera – mint „veszélyeztetett állatfaj” – műfaját a fiatalsághoz, illetve mindazokhoz, kik valamilyen oknál fogva ódzkodnak megközelíteni az Operaházat. Ugyanazt a hatást kívánták elérni, melyet egykor Mozart váltott ki közönségéből, s ehhez a mára kimértté vált stílus és unalmasan elegánssá vált zene megreformálását érezték szükségesnek. Mi is történt?
Belépve a nézőtérre, apró cetliket húzhattunk, melyen vagy az egyik szereplő neve, vagy „kritikus”, legtöbbjén pedig „közönség” felirat állt. 19:50-kor egy klasszikus zenebohóc lépett a színpadra: a frakk-rövidnadrág szerelés, az eltúlzott zongorista-mozdulatok, a grimaszok, s mindehhez a hibátlan muzsika azonnal jelezték, hogy a „vígopera másként” alcím minden szavát komolyan kell vennünk. A „bohóc” magánszáma ugyanazzal a funkcióval bírt, mint egy nyitány, csak jóval szájbarágósabban. Az opera csaknem összes áriájának dallamát fellelhettük benne.
Nem sokkal később következett a nyitány maga, s azzal együtt az első döbbenet. A Köteles Géza vezette Barbarina Kamaraegyüttes összeállítása nem volt éppen klasszikus. Hábetler András nyitányt követő monológjából megtudhattuk, hogy a költséghatékonyság mellett a felállás fő oka a fiatalság ízléséhez közeli hangzás elérése. Sosem tapasztaltam még, hogy a közönség egy ária közben vastapsba kezdjen, de a rock ’n’ roll színezet ezt is ki tudta váltani a hallgatóságból. Lehet ennél sikeresebb egy próbálkozás, mely az operát minél szélesebb kör számára kívánja közelebb hozni? Aligha. A közönség szórakozott. Hábetler András közülünk castingolta az est szereplőit, akik – valami véletlen folytán – mind operaénekesek lettek. Az előadás magyarul folyt. A recitativókba való erőteljes belepiszkálás – bár eltávolodott Da Ponte librettójától – modern, szleng szóhasználatával hangos nevetést váltott ki. Hábetler hangsúlyozta, hogy a Figaro rólunk, hétköznapi emberekről szól, nem pedig mitikus hősökről vagy félistenekről. Épp ezért a lehető legemberközelibb színrevitelt választotta: Almaviva gróf (Kovács István) mint képviselő, Susanna (Herczenik Anna) mint személyi edző. Fodor Beatrix (Rosina) – alkatát ízlésesen karikírozva – csokiimádó, edzője utasításait be nem tartó asszonyként jelent meg. A színpadon rántottát sütöttek (ez aljas húzás volt, mert a nézőtérre is elért az illata…), szobabicikliztek és ágyon hemperegtek.
A sok bolondozás ellenére az énekesek többsége az Operaházhoz méltó színvonalon teljesített. A színpadi mozgásban legintenzívebb, s szakmailag valamivel tapasztalatlanabb Herczenik Anna és Hámori Szabolcs (Figaro) azonban nem tudta végig ugyanazt a vokális szintet tartani. De az említett aktivitás kárpótolt minket. Hámorinak remekül állt a szemtelen inas/sofőr karaktere, Herczenik bűbájos mosolya pedig a darab legkedvelhetőbb figurájává varázsolta a művésznőt. Farkasréti Mária (Marcellina) és Megyesi Zoltán (Basilio, Don Curzio) átlagos, de nem zavaróan közepes teljesítményt nyújtottak. Bucsi Annamária (Barbarina) keveset tudott mutatni magából (és most nem a miniszoknyás szobalány-ruhájára gondolok), az a kevés viszont nem nyűgözött le. Ahogyan Pataki Bence kertész-alakítása sem. Ő volt az egyetlen, akiről a „castingon” elhittem, hogy véletlenül lett kiválasztva (függönyszéthúzás céljából), majd mikor megláttam a színpadon, és meghallottam énekelni, még mindig nem voltam benne biztos, hogy feltételezésem hamis… Hábetler András (másik kertész, mert itt az is volt) pedig inkább színpadrendezőként vette ki a részét a munkából, Antonio énekes szerepének nagy százalékát kollégájára bízta. Jekl László (Bartolo) hangjával nem lett volna semmi gond, ha az „s” és „sz” hangokat nem ejtette volna már-már komikusan. Kovács István szerepe – Figaróhoz hasonlóan – szintén sok mozgással járt (kerékpározás, súlyzózás, szkander stb.), mégis remekül állta a sarat.
Egész este nem lehetett fogást találni Fodor Beatrix és Mester Viktória (Cherubino) művésznőkön. Fodor ágyon fekve, diszkót táncolva, mindenhogy hozta a primadonnát. Mester Viktória fiú-alakítása pedig mintaszerű volt. Találó grimaszok, flegma testtartás, sztereotip mozdulatok… S mind emellé gyönyörű, magabiztos, meggyőző hang. Patikamérlegen kimért színpadi móka és semmi hangi kompromisszum.
Remete Krisztina jelmeztervezőnek a darab első háromnegyedében nem sok dolga akadt. Sima utcai göncök. (Kiemelendő Kovács István izomtrikója, amin keresztül kitűnően követhettük rekeszizmának mozgását.) Az utolsó felvonásban azonban adtak egy pofont a közhellyé vált álruhába öltözésnek: valamennyi szereplő a nemével ellentétes ruhát kapott. Hámori mint Marilyn Monroe, Herczenik mint Charlie Chaplin; gyönyörű! Klimó Péter díszlete a helyszíni adottságokhoz képest dicséretes volt. Egyszerűen forgatható, plafonig érő háromszög hasábok, lefedve a helyszínt szimbolizáló képekkel, vásznakkal, néhány konditerembe illő kellék, középen pedig fotelekből és dobogókból összetolható franciaágy.
A Barbarina Kamarazenekar modern hangzásvilága kellemesen megdöbbentő és fiatalosan bulis volt. De nem vezetjük-e félre az első operaélményükön résztvevő vendégeket, ha ezt tesszük elébük operaként? Lehet, a műfajról alkotott pejoratív véleményüket sikerül megváltoztatni, az operai világban megbújó vidámságot sikerül megmutatni, sőt, még az is lehet, hogy a zenei hangokon nem is változtatunk (bár Mozart nem írt Habanerát, a darabban mégis felcsendült), a gyanútlan hallgatók mégsem az igazságot kapják. A kezdeményezés ennek ellenére jó és felettébb fontos, a kivitelezés pedig – kötélen táncolva bár, de – még épp belefér.
Egy fiatal szavai első operaélményéről:
A haverom rángatott el. Sosem voltam még Operában, szerintem unalmas és sznob dolog. De most mindenki lazán volt felöltözve, vicces volt az egész. Kicsit megijedtem, hogy majd énekelnem kell a darabban. A szereplők jópofák voltak, kifejezetten szórakoztató alakítást nyújtottak. Néha olyan lett a hangulat, mintha egy rockkoncerten lennénk. És a szöveg… Oltári mulattató volt, sosem tudtam, milyen marhaságot fognak odaénekelni; érdemes volt figyelni a szövegre. Tetszett, amit az ütőművész produkált. Nem hittem volna, hogy ezek a hangszerek helyet kaphatnak egy operában. Nem is rossz zene ez a Mozart…
Mona Dániel:
Tagadhatatlan, erősen megkérdőjelezhető előadást láttunk; számos ponton megkritizálható, ugyanennyi ponton kimagyarázható. Ám a statisztika nem hazudik: tetszett–nem tetszett 2:1.
Fotók: Szkárossy Zsuzsa / Szabad Tér Színház