A Hippolytus és Aricia két felvételéről. BÓKA GÁBOR lemezkritikája
Bő egy éve, hogy a magyar közönség koncertszerű előadásban, eredeti formájában is megismerhette a korábban itthon csak átdolgozott változatban színre került Hippolytus és Ariciát. Jean-Philippe Rameau operája a tervek szerint a most zárult évad végén az Operaházban is színre került volna, immáron rendes, színpadi előadás keretében – hogy a terv miért tolódott a jövő évad végére, az az itthoni történések ismeretében aligha igényel magyarázatot. Szerencsére a francia barokk muzsika szerelmeseinek addig sem kell nélkülözniük a darabot: két, a közelmúltban új kiadásban megjelent kiváló felvétel is hozzásegítheti őket ahhoz, hogy a már hallott és rövidesen remélhetőleg újra hallható hazai betanulást el tudják helyezni az európai koordinátarendszerben.
A Warner/Erato, ill. az Universal/Archiv Produktion felvétele lényegben egy időben, a kilencvenes évek közepén, vagyis a CD-korszak utolsó virágkorában került rögzítésre; mindkettő spiritus rectora a francia barokk muzsika egy-egy apostolának tekinthető dirigens, William Christie és Marc Minkowski. Munkásságuk aligha igényel külön méltatást: nélkülük a zenetörténet által különösen mostohán kezelt és majd 250 évre feledésre ítélt Rameau-muzsika vélhetően ma is a kottatárak archívumában porosodna. Gondoljunk csak arra, hogy a kitűnő zenei ízléssel megáldott, a zenéről, és különösen a francia zenéről sokat és értően író Romain Rolland, aki piedesztálra állította Lullyt és Gluckot, milyen értetlenül áll a Rameau-jelenség előtt – csoda-e, ha a nagyközönség sem követelte oly sok időn át a maga Rameau-ját? Christie-ék úttörő szerepe tehát már ezért, a művel újrafelfedezéséért is méltányolandó. Ám a szóban forgó együttesek többet is tettek annál, mint hogy ismeretlen, addig száraz zenetörténeti tényként kezelt darabokat ástak elő: produkcióik élményszerű előadások, melyek nem csak elméletben, hanem a művészi szuggesztivitás erejével győzik meg a hallgatót a komponista zsenijéről.
A két felvétel egyaránt nagyszerű, noha nem azonos esztétika alapállást és nívót képvisel. Marc Minkowski és a Les Musiciens du Louvre rögzítése: magas szintű, minden részletében átgondolt, élvezetes, sok torokszorító pillanatot okozó, kiváló művészi teljesítmény – William Christie és a Les Arts Florissants bejátszása: kongeniális előadás. Minkowskiék hangzásvilágának eszménye nem a mindenek felett álló szépség. A zenekar, ha szabad így fogalmazni, kicsit „darabosan” szól: megszólalásuknak, lett légyen szó akármelyik hangszercsoportról, egyaránt súlya van. Külön kiemelendő, milyen ijesztő mordulásra képesek a mélyvonósok az Alvilág-jelenetben – de általánosságban is elmondható, hogy a negatív töltetű hangfestő részletek egyértelműen Minkowskiéknál szólalnak meg karakteresebben. Christie eszménye ezzel szemben a széphangzás, ami azonban sosem válik szépelgéssé; az antik gyökerű harmónia, mely Rameau nagy tudományos értekezésének címét (Traité de l’Harmonie) művészi minőségként értelmezi újjá. Christie-t a részletek önmagában való hatásosságánál (melyekre, mondani sem kell, szintén sok gondot fordít) jobban érdekli az egész sodró lendülete, drámaisága; nála nem fordulhat elő, hogy a drámai cselekményt nagyrészt hordozó recitativók akárcsak pillanatokra is leüljenek, mint Minkowskinál. Egyaránt élvezetesek, noha nagyon mások a két karmester divertissement-intepretációi: a felvonások végén álló kötelező baletteket Minkowski formálja meg színesebben és táncosabban (ez különösen nagy fegyvertény, hiszen a Hippolytus táncai nem adják magukat olyan könnyen, mint, teszem azt, az egzotikus környezetben játszódó Gáláns Indiák hasonló részletei); Christie viszont már-már szimfonikus szövetbe ágyazza őket, miként az egész darabot.
A szereposztás is árnyalatnyival ugyan, de a Christie-felvétel felé billenti a képzeletbeli mérleget. Bár Minkowskinál kiváló Phaedra, a koncerten Budapesten is megcsodált Bernarda Fink áll az események gyújtópontjában, s teljesítménye semmiben sem marad el a másik lemezen hallható Lorraine Huntétól, más szerepeknél nem ilyen egyértelmű a helyzet. Véronique Gens énekesi nagyszerűségéhez kétség sem férhet: számos előadásban bizonyította, milyen kiváló énekes, sőt: érzékeny művész – személyisége azonban túl érettnek tűnik Aricia naivaszerepéhez. Anne-Maria Panzarella kislányosabb hangja és szerepformálása e tekintetben megfelelőbb az Erato-lemezen. Más a probléma a két Hippolytus esetében: míg Christie-nél Mark Padmore minden tekintetben kiváló – nagyszerűen vizsgázik mint a tenor és a kontratenor hangfaj határán egyensúlyozó haut-contre, s személyiséget, mégpedig az Ariciáénál árnyalatnyival ugyan, de érettebb személyiséget kölcsönöz szerepének, ami magyarázza a mostohaanyjával szembeni nagyvonalú viselkedését –, addig Jean-Paul Fouchécourt hangja inkább karaktertenornak tűnik, s ez sokat elvesz alakításának hitelességéből. Laurent Naouri Minkowskiéknál három istenséget, Christie-éknél viszont Theseust alakítja – egyiket jobban, mint a másikat. Az Erato felvételén Oenone szerepét Károlyi Katalin énekli – kiválóan; de hát mi mást várhatunk egy olyan felvétel mellékszereplőitől, ahol a papnőt és a pásztorlánykát is egy Patricia Petibon szólaltatja meg?
Két felvétel – két kiváló előadás. A darabbal való ismerkedéshez mindkettő jó szívvel ajánlható; jelen sorok írójának szubjektív véleménye, hogy William Christie előadását magasabb rendűnek, katartikusabb élménynek tartja.
Rameau: Hippolytus és Aricia
Mark Padmore, Anne-Maria Panzarella, Lorraine Hunt – ének
Les Arts Florissants
Vezényel: William Christie
Kiadja: Warner/Erato
Rameau: Hippolytus és Aricia
Jean-Paul Fouchécourt, Véronique Gens, Bernarda Fink – ének
Les Musiciens du Louvre
Vezényel: Marc Minkowski
Kiadja: Universal/Archiv Produktion