Pünkösdi feltámadás

Korai Verdi-operák felvételeiről (1): A pünkösdi királyság. BÓKA GÁBOR lemezkritikája

A pünkösdi királyság

A pünkösdi királyság 1840-es Scala-beli bemutatója egyike a zenetörténet legendás bukásainak – ám különös módon csak maga a bukás ténye, no meg a hozzá vezető út vált részévé a legendagyártásnak, a mű elfeledettségén ez mit sem segített. Pedig maga a zeneszerző is kivette a részét az események misztifikálásából: a közkeletű történet, miszerint épp első vígoperájának komponálása közben veszítette el két kisgyermekét és első feleségét, önéletírásából, valamint saját maga által jóváhagyott életrajzából származik – a valóságnak viszont egyáltalán nem felel meg. Felesége valóban 1840-ben, a darab bemutatója előtt halt meg, gyermekeik azonban már jóval korában távoztak az élők sorából: az elsőszülött Virginia 1838-ban, még Bussetóban, Icinio pedig egy évvel később, az első opera, az Oberto bemutatója előtt. Szó sincs róla, hogy kisebbíteni szeretnénk a zeneszerzőt ért súlyos veszteség mértékét, s vitatnánk, hogy az akár éveken átnyúlóan is hatással lehetett hangulatára. Mindazonáltal az alkotói lélektan durva leegyszerűsítésének tűnik feltételezni, hogy az átélt tragédiák egyszer s mindenkorra blokkolják valaki komikusi vénáját – hiszen akkor tragédiát sem alkothatna senki, aki a sors kegye folytán boldog életet él. A pünkösdi királyság bukásának oka nyilvánvalóan mélyebben keresendő, s még csak az első előadás gyenge szereposztására sem fogható mindenestül – hisz ez esetben mára elfoglalta volna méltó helyét az állandó repertoárdarabok között.

A Warner Classics által újra megjelentetett, egykor Cetra címke alatt futó felvétel most mindenki számára lehetőséget kínál, hogy személyesen győződhessen meg az utókor ítéletének jogosságáról. Az első benyomásunk a meglepetésé: hiába olvasunk az elemzésekben (még a legnagyobb verdiánus zenetudós, Julian Budden könyveiben is) a darab bizonyos részleteinek nyögvenyelősségéről, az előadást hallgatva egy percig sem unatkozunk. Hogy is tehetnénk: a Cetra jubileumi sorozatának (1951, a felvétel keletkezésének éve volt Verdi halálának ötvenedik évfordulója) énekesi szempontból nem mindig kifogástalan lemezei közepette ez a bejátszás szinte tökéletes szereposztást kínál, s ez még a darab kétségtelenül gyengében sikerült pillanatait is megemeli. Vagy épp egy nagyszerű művész a nem minden szempontból neki való szerepbe történő beállítása hívja fel rá a figyelmet, hogy Verdi már ekkor képes volt izgalmasabb, sokrétűbb figurát teremteni, mint amit a librettó betű szerinti olvasása sugall. Utóbbira a Poggio márkinőt éneklő Lina Pagliughi lehet példa, akinek rendszeres szerepeltetése a Cetra-sorozat egyik legnagyobb érdeme, s aki ez alkalommal is a belcanto-éneklés magasiskoláját mutatja be – mégis: hangjának tiszta, naiv bája egyszerűbb lányt állít elénk, mint az az első fiatalságán már túljutott, az áradó líraiság mellett egyszerre szenvedélyes és önironikus nőalak, akit Verdi megteremtett. Laura Cozzi hangszépség és figurateremtés tekintetében egyaránt kevésbé emlékezetes alakítása pontosabban fedi Giulietta di Kelbar, a naiv szerelmes lány dramaturgiai funkcióját. Partnere, Juan Oncina minden tekintetben eszményi Edoardo: karcsú, hajlékony hangja, tökéletes formálása, frazeálása olyan énekesi eszményt testesítenek meg, amelynek ma aligha találjuk párját. Ha létezik szerep és énekes tökéletes egymásra találása, úgy itt ezzel állunk szemben: Oncina előadásban Edoaro számai a nagy Verdi-zenék sorába illeszkednek.

Nem kevésbé parádés a mély férfihangok névsora sem: Renato Capecchi és Sesto Bruscantini egy felvételen! Az előbbi a cselekmény motorját, a Szaniszló lengyel király képében tetszelgő Belfiore lovagot személyesíti meg, akinek – Budden jellemzése szerint – a mintául szolgáló Rossini-darabok közül egy Figaro agyafúrtságát kell egyesítenie egy Dandini világfiságával. Capecchi több mint meggyőzően teljesíti a feladatot, színészi eszközeit zeneiekké transzformálva. Kelbar báró szerepében Bruscantini lubickol a buffo basszus-szerepkör nyújtotta lehetőségekben: pompás hang, pompás komikusi véna – s nyomát sem hallom a túljátszásnak, az elcsépelt vokális torzításoknak; miden a jó ízlés határain belül marad. S ha mindez nem lenne elég, La Rocca, a másik buffo basszus szerepében feltűnik egy jószerivel elfelejtett énekes: Cristiano Dalamangas. Hanganyagának szépsége talán nem mérhető másik két társáéhoz, ám a buffo-hagyományt éppoly meggyőzően közvetíti, mint nagyobb karriert befutott kollégái – méltón illeszkedik a kiváló együttesbe. (A három buffo-szerep közül mindamellett egyiket sem sikerült olyan izgalmasan megírnia Verdinek, mint a márkinőét. Igaz, mintája sem nagyon lehetett: az a teljes darabot uraló, nagy buffo-szerep, ami pályája végén őt is a vígopera műfajának újragondolására inspirálhatja, ezután születik majd meg – Donizetti Don Pasqualéja három évvel később kerül csak színre Párizsban.)

A (feltehetően) élő, egyvégtében történt rögzítés következtében néhány apró összjátékbeli pontatlanságot feljegyezhet a szőrös szívű kritikus. Ám a Milánói RAI Szimfonikus Zenekara így sem helyi érdekű együttes benyomását kelti: nem csak játékuk anyanyelvi természetessége, de a hangszeres kivitelezés magas színvonala is kiemelkedő zenei élménnyé teszi a felvétel hallgatását. (A kórushangzásról a felvétel gyenge technikai színvonala miatt nem merünk véleményt formálni.) Alfredo Simonetto vezénylése nagyszerűen érezteti a darab rossinis lendületének és a hangszerelés korai verdire jellemző enyhe darabosságának elegyét – vagyis nem többnek és nem kevesebbnek játszatja A pünkösdi királyságot, mint ami: a mű sajátos alkatát, határkő-jellegét találja telibe ahelyett, hogy az előzményekhez vagy a következményekhez közelítené.