Puccini szerelmes

2018. december 14.

Aleksandra Kurzak és Roberto Alagna Puccini in Love című albumáról – ESZTERGÁLYOS MÁTÉ írása

Duett-albumot készíteni több szempontból is kihívás, a reflektorfény melegével ugyanis általában csak egy énekes takarózhat. A hiteles tolmácsoláshoz viszont az előadóknak nem elég csupán osztozni e sütkérezésben, de illendő lenne legalábbis összebújni. Ezt az esetlegesen felmerülő kényelmetlenséget mellőzi Aleksandra Kurzak és Roberto Alagna közös albuma, melyen a házaspár – saját érzelmekből táplálkozva – hiteles hevülettel tölti meg Puccini szerelmes duettjeit.

Meggyőződésem, hogy nincs olyan ember a földön, aki egy-egy tenorszerepre Roberto Alagnát tartaná etalonnak. Pedig az elmúlt évtizedek alatt énekelt ő már mindent,

ráadásul az utóbbi időben egymás után fogyasztja Manricót és Otellót, Alfredót és Sámsont. Ahogyan ő mondja, balzsam a hangjának a változatos repertoár. Felmerül ugyanakkor a kérdés, hogy aki a hőstenor szereptől a líraiig mindent elénekel, az énekel-e valójában? És mégis, megbocsátjuk neki, hogy „minden hangszeren…”, mert a kissé megkopott hang és sárm ellenére Alagna továbbra is szerethető karakter. Pontosan azért, mert ennyire rajong az éneklésért – legalább annyira, mint lengyel feleségéért. Aleksandra Kurzak, egykori bel canto szoprán sonys debütáló lemezének a kiadó több szempontból is megágyazott. Férje mellé hazai együttest, a Varsói Szimfonikus Zenekart hívták meg, akiket itáliai karmester, Riccardo Frizza dirigál – nem túl olaszosan.

A lemezről két dolog első hallásra nyilvánvalóvá válik. Az egyik, hogy Giacomo Puccini kiválóan értett az érzelmek nyelvén, szinte minden egyes dallamában ott lüktet a rá jellemző zenei nagystílűség. A másik, hogy Aleksandra Kurzak és Roberto Alagna valóban szerelmesek, és jelen esetben ez nem csak kapcsolatuk, de Puccini-lemezük sikerének kulcsa is. Olyan könnyedén siklanak át a luccai szerző életművén, hogy az ember már-már kénytelen belefeledkezni a hallgatásba. Ez a kellemes szelídség azonban a drámaibb művekhez nem mindig elegendő. A nyitó duett („Mario! – Son Qui!”), Cavaradossi és Tosca kettőse a Tosca első felvonásából nagy felütés lehetne, ám hiába a sok „Mario…Mario…”, az énekesek a zenekarral együtt elfinomkodják az indulatokat.

Puccini in Love

A Nyugat lánya-kettős („Minnie Che Dolce Nome”) tényleg valódi drámai kikacsintás Alagnáék számára, hiszen ezt a darabot még egyikük sem énekelte színpadon, ami nem is csoda. Puccini itt a mélybe invitál, az énekesek viszont lágyabb, líraibb szirteken egyensúlyoznak.

Mindenképpen kuriózumnak számít a két duett A fecske című, 1917-es három felvonásos operából, mely végül – hiába egy ereje teljében lévő művész alkotása – nem lett kiemelkedő Puccini életművében.

A Triptichon első darabjaként ismert Köpenyből szintén két kettős hallható a lemezen – mindkettő egészen szívbemarkoló zene. Az énekesek és a rázendítő zenekar gyönyörűen idézik meg a keserű párizsi drámát.

A Bohémélet duettje („O Soave Fanciulla”) megkerülhetetlen elem a Puccini-kettősök sorában, a könnyedebb koloratúrszerepekkel induló Kurzak repertoárjában azonban csak két éve szerepel a darab – pontosabban annak főszerepe. Ennek ellenére az ária végén olyan szépen ragadja meg, majd halkítja el a magas C hangot, hogy azt sok „született” Mimi is megirigyelné. Puccini a tenor számára itt egyvonalas E-t írt, ám a legtöbb Rodolfo inkább „fellép” Mimivel együtt, és megmérkőzik a magas hangon, a kettős szépsége pedig belefullad az öncélú versengésbe.

Alagna a kottához híven a háttérben marad.

És valahogy itt, ebben a finom mozzanatban érhető tetten az egész album esszenciája: ahogy a tenor elegánsan maga elé engedi a szopránt. Mert ez az egész nem is igazán a bohémekről vagy Pucciniről szól. Ez Kurzak és Alagna kettőse. Néhol könnyelmű, néhol megingó, de hát mit tegyünk, szerelmesek…

Puccini in Love
Aleksandra Kurzak, Roberto Alagna – ének
Varsói Szimfonikus Zenekar
Vezényel: Riccardo Frizza
Kiadja: Sony

Hasonló bejegyzések