Pszichodráma tintacseppekkel

2011. november 8.

A kékszakállú herceg vára koncertszerű előadása Londonban a Philharmonia Zenekarral. KŐRY ÁGNES londoni tudósítása

Esa-Pekka Salonen

Esa-Pekka Salonen és a londoni Philharmonia Zenekar A kékszakállú herceg vára e koncertszerű előadásával fejezte be 2011-es Bartók-sorozatát. Salonen főzeneigazgató és zenekara tizenegy európai városban – beleértve Párizst, Lisszabont, Madridot, Bécset, Brüsszelt és Rómát – játszotta Bartók legfontosabb zenekari műveit, valamennyi versenyművét, továbbá a Cantata profanát és a Kékszakállút.

A Kékszakállú az utolsó műsor szünet utáni száma volt. A koncert Debussy Egy faun délutánja című darabjának előadásával kezdődött, ezt követte Bartók III. zongoraversenye. Mindkét szám a félsötét színpadon, gyakorlatilag a Kékszakállú várában került előadásra. A két mű ilyesfajta vizuális előadása, habár vitatható, ugyanakkor technikai és talán még művészi szempontokból is érthető. Számomra legalábbis érthetőbb volt, mint a zenei interpretáció. A Debussy-darab majdnem részleteire esett a túlzott lassítások és romantikusnak mondható agogikák miatt.  A zongoraversenyt Yefim Bronfman játszotta fegyelmezetten, nyilvánvaló tiszteletttel, de sajnos unalmasan. Az első tétel skálák és gyakorlatok összeségének tűnt, ugyanakkor a fúvósok dallama Salonen karmester irányítása alatt kiséretté vált, és a zongorakíséret dominált. A harmadik tételből hiányzott a táncritmus kötöttsége, a humor, továbbá az egyes témák ellentéte. Unalmas előadás volt, vélhetően a karmester interpretációját követve.

A Kékszakállú (vagyis több mint valószínűleg Sir John Tomlinson) teljesen  megtöltötte a Royal Festival Hall 2500 személyes befogadóképességű koncerttermét. Minden jegy elkelt, habár a sorozat többi koncertjén nem ez volt a helyzet. Bartók operája félig szcenírozott előadásban került színre. Elvben ezzel a koncepcióval nem volt probléma, de a két kiváló énekes – Sir John Tomlinson és Michelle DeYoung – no meg Bartók és Balázs Béla műve díszletek nélkül sem szenvedett volna hiányt. A BBC rádióban elhangzott interjúja szerint Salonen karmester eddig még nem látott olyan Kékszakállú-rendezést, amelyik elnyerte volna tetszését. Ezért Salonen olyan szcenírozással bízta meg Nick Hillel videórendezőt, ahol Bartók zenéjét, vagyis Balázs szövegét Rorschach-féle pszichológiai ábrázolások kísérik. Salonen azt akarta hangsúlyozni, hogy Bartók operája pszichológiai dráma, semmi sem történik benne fizikailag. Nick Hillel és tervezőcsapata dupla vetítővásznat (a szürke várat és hét tornyot) helyezett el a zenekar mögött a színpadon: az opera folyamán ezeken a felületeken volt látható a zene és szöveg Rorschach-szerű videóábrázolása. Nem panaszkodhatunk: a színes tintacseppekhez hasonló képek nem voltak ízléstelenek, nem domináltak, tehát Hillel tisztelettel kezelte Bartók zenéjét. De semmi szükség sem volt ezekre a képekre. Mindkét énekes lebilincselő drámai alakítást nyújtott a színpad legelején, vagyis a karmester háta mögött, a zenekar előtti nagyon kicsi térben. A videóvetítéshez szükséges dupla vászon helyett jobb lett volna több helyet hagyni ennek a két kiváló énekesnek. Tomlinson nem csak ábrázolt, de az előadás tartamára valóban Kékszakállú volt hangilag, zeneileg és lelkileg egyaránt. Valószínűleg Bartók is így képzelte el Kékszakállúját. DeYoung ideális Judit, érzékenyen formálja a szerepet. A Tomlinson–DeYoung ábrázolásban Kékszakállú és Judit nagyon szeretik egymást, és végül mindketten áldozatokká válnak a megoldhatatlan ellentétek miatt. Mindezt magyarul és persze kotta nélkül tolmácsolják. Habár Tomlinson magyar kiejtése tökéletes, nem biztos, hogy a magyar nyelvű előadás mindig a legjobb megoldás. A Festival Hall közönsége a dupla vászon feletti vetítésen olvasta Balázs balladájának költőinek valószínűleg nem mondható fordítását (bevallom, nem mondhatok véleményt a feliratok minőségéről, mert én a magyar szövegre figyeltem). Nem lenne jobb – közönség és előadók számára – a darabot szép, költői fordításban előadni – hogy mindenki értsen minden mozzanatot Rorschach-képek nélkül is?

Esa-Pekka Salonen és a Philharmonia Zenekar (fotó: Benjamin Ealovega)

A Philharmonia Zenekar megállta a helyét, az ötödik ajtó jelenetében a rézfúvósok nagyszerűek voltak. Salonen karmester egyik interjújában azt mondta, hogy a sok Bartók-előadás megtanította Bartók nyelvére. Én másféle Bartók-nyelvet ismerek és szeretek, de azért nagyon örülök az ilyen terjedelmes Bartók-sorozatoknak. Köszönjük.

 


 

Duke Bluebeard’s Castle, 3 November 2011, Royal Festival Hall

by Agnes Kory

Esa-Pekka Salonen, Principal Conductor and Artistic Director of the Philharmonia, has so far not liked any staging of Bluebeard’s Castle. He therefore arranged for director Nick Hillel to set up a production with illuminations and suggestions to indicate that all events in the opera are internal, there is no physical action. Hillel and his team constructed multiple screens representing the castle walls and seven turrets. Throughout the performance video images, that is mostly Rorschach test-type ink splashes, were projected to these screens. The idea as well as the realisation might have been sophisticated but there was no need for this presumably expensive setting for what was billed as a semi-staged performance. With orchestra and conductor on stage and with the two singers in front of them, slightly more space for the singers could have been more appropriate for semi-staging. The images on the screen were tasteful and did not get into the way. But Bartók’s music is powerful enough without Rorschach splashes and, more importantly, with such excellent dramatic performers as Sir John Tomlinson and Michelle Deyoung the video images were unnecessary distractions. Or, like in my case, they made no difference: I was spell-bound by the two singer’s performance and did not take my eyes of them. Admittedly, those relying on the surtitles above the stage – that is everybody without understanding Hungarian – would have seen the video images while reading the English translation. Inevitably, the question arises whether singing in the original language is always the best option. Although Bartók’s music is strongly linked to the Hungarian libretto, performers as well as audiences could be better served by good, poetic translations (rather than by factual surtitles).  I hasten to add that Sir John Tomlinson’s Hungarian diction is as good (if not better) as any Hungarian Bluebeard’s. But Sir John is the exception and mastering the Hungarian original from memory is no mean task. Both Sir John and Michelle Deyoung delivered musically as well as dramatically satisfying performances. In their portrayal Bluebeard and Judith love each other deeply but their love is doomed and they both become victims of their incompatibility. Initially Bluebeard might be glad that he can share some of his secrets with Judith but she insists on more questions than what could sustain their relationship. Deyoung seems the definitive Judith while Sir John Tomlinson seems to be Bluebeard as most probably envisaged by Bartók.

The Philharmonia orchestra gave strong support, their enlarged brass section particularly excelled in the majestic fifth door scene. The opera was preceded by Bartók’s third piano concerto, played by Yefim Bronfman with humility and respect but without the lyricism as well as the tight dance rhythms inherent in the score. This approach was likely to be an interpretative decision by conductor Esa-Pekka Salonen, as it mirrored his orchestral contribution. There are many roads leading to Rome but this particular interpretation may not be among the best to present Bartók’s language.

Hasonló bejegyzések